3 hónap Izlandon NCTA ösztöndíjjal

Déli 1 órára mentem a Harpa Központba, Hjallastefnan szokásos, őszi konferenciájára, ahova meghívást kapott az iskolafenntartó szervezet összes munkatársa, közel 500 ember. Mivel óvodákban, iskolákban dolgozó pedagógusokról és munkájukat segítő dolgozókról van szó, zömében nők voltak jelen. Voltak azért férfiak is, kb annyian, mint Pesten lennének egy hasonló rendezvényen. Annál kicsit többen.
A konferencia célja az, hogy a hosszú nyári szünet után, visszarázódva a mindennapokba, a tanévből eltelt már 6 hét, összejöjjön mindenki, és egy ünnepélyes összetartás keretében nyissák meg az új évet lelkesedést, kedvet, az együvé tartozás érzését, nyújtva egymásnak.

Jókedvűen gyülekeztek az aulában, a gyönyörű büfében ebédeltek, kávéztak, beszélgettek. Hamar találtam ismerősöket, iskolavezetőket, ahol már jártam, tanárokat, akikkel együtt nevetgéltem a tanárikban, és persze Axel és Gudrun és Aslaug és Magga Pála és Boas, a legközelebbi barátok.

Amikor bementünk az előadó terembe (ahol az első sorban foglaltak nekem helyet), mindenkinek kis barna papírzacskó volt a székén. Benne két csoki, egy doboz ánizsos cukor, egy mentolos cukorka és egy kicsi, keménypapír cédula, rajta KEX. Nem tudtam, mi az, de nem bántottam, az egyik csokit azonnal megettem, jó éhes voltam. A terem Hjallastefnan színeivel, piros-kékkel volt feldíszítve, nagy színpad, tágas nézőtér, technika ezerrel: kivetítő, hangfalak, mikrofonok és mikroportok, kinek mi.
A bejáratnál nagy kosár, benne izlandi víz kis palackokban, veszel, amennyit akarsz, iszol, mert inni kell. Ezt a vizet meg még érdemes is.

Aslaug nyitotta meg a rendezvényt, Minden izlandiul folyt persze, de már nem zavar. Ugyanúgy, ahogy Skagaströndben, most is minden másra tudtam figyelni, hiszen a szöveget úgysem értettem. Mozgásokra, hangsúlyokra, reakciókra. Rendkívül érdekes volt. Sok filmet is készítettem, majd amikor az Egyesületnek beszámolok, lejátszhatom nekik őket remélem.

Magga Pála volt a díszelőadó, de egyéb előadások is elhangzottak. A csapat volt, akit szeretettel és figyelemmel, volt, akit rajongással fogadott. Csapatszellemből biztosan csillagos ötös jár. Sokat is tesznek érte, külsőségek és belső tartalom átadása által egyaránt.

Zeneszámok tarkították a délutánt, egy tantestület táncolt, két lány gitárral énekelt, arról, hogy ők lányok (?), és végül egy középkorú úr gitárral megénekeltette a közönséget is egészen addig, amíg végül fel nem hangzott Hjallastefnan "himnusza", melyet együtt énekelt az egész előadóterem. Szintén meghallgatható teljes terjedelmében a filmen, amit készítettem, de ide nem fér el.

Amikor véget ért a konferencia "hivatalos" része, a tömeg elindult a KEX irányába. A KEX egy szálloda aljában lévő romkocsma, hogy világosan érthető kifejezést használjak. nem is rom, inkább retro. A kis KEX cédula arra szolgált a barna papírzacskóban, hogy átadva a pultosnak, az két alkalommal (letépve egy-egy sarkot a kis papírról) inni adjon a cédula tulajdonosának. Hamburgert is kapott mindenki, retro zene szólt, egy női együttes játszott régi, főként amerikai slágereket, mint a Sugar, sugar pl. A Lányokkal ültem a pultnál,

jól éreztem magam, de aztán eljöttem, mert nem akartam, hogy miattam ne tudják felszabadultan érezni magukat, hogy úgy érezzék, vigyázniuk kell rám, vagy szórakoztatni engem. Megbeszéltük még, hogy a jövő héten Boas-zal fogok a minisztériumba illetve az SSSK (Izlandi Független Iskolák Szövetsége) látogatást tenni, van egy meghívásom a minisztériumba Váczy Zsuzsa közbenjárásával (köszi), illetve annyi iskolába megyek, ahányba akarok, mostmár tényleg mindenki ismer, nem vagyok idegen többé.

A Lányok látogatásának utolsó estéjére vendégségbe voltunk hivatalosak Hjallastefnan vezetőjéhez, Margret Pála Ólafsdottírhoz, akit mindenki Magga Pála-nak hív.

Mielőtt elindultunk volna kalandos utunkra hozzá, nagy sétát tettünk "itthon". Ismét ellátogattunk a Hellisgerdi-be, ahol a huldufólk (ld. Első nap c. bejegyzés) lakik, és látván láttuk, hogy az ősz itt is ugyanolyan színeket varázsol a fákra, mint otthon.

Boga kimászott oda, ahova nem szabad,

az utcán valószínűleg egy sétáló bölcsivel találkoztunk, ilyen vicceset még nem láttam ebben a témában:

Majd pedig Reykjavíkban. Többesben csavarogni jobb, mint egyedül, mutogatni, amit lát az ember, odanézni, ahol a másik észrevesz valamit. Az ismerős környéken, Kriszta lakásának utcájában parkolunk, mert ott ingyen volt. Jó helyen is van, öt perc alatt felsétáltunk a hegy tetején álló templomhoz, a Hallgrimskirkja-hoz. Olyan köd volt, hogy nem találtuk érdemesnek felmenni a kupolába, mert valószínűleg semeddig sem lehetett volna ellátni.
Cserébe viszont bementünk, ahol az orgonista éppen gyakorolt, így szerencsénk volt meghallgatni a híres orgona hangját. 

A templom teréről lefelé indultunk, a régi belváros, a kikötő felé. Út közben megálltunk egy Noodle Stationben, ahol rament adnak enni, választható hússal, de engem úgyis csak a tészta meg a lé érdekel.

Ebéd után, pedig nem is akartunk, de muszáj volt kávét inni, mert egyrészt megláttunk egy nagyon édes kávézót, másrészt a leves, meg a hideg miatt jó lett volna pisilni valahol. (Tudom, hogy ez nem pc, de a következő - és a picasa-ban is látható - képek miatt ide kellett írni.)
A kávézó tetején lehet cigizni a kávéhoz, ahova föl-följön a pultos, hogy vajon minden rendben van-e, jól érezzük-e magunkat, és ajánlja, hogy töltsük meg újra a kávésbögrét, hiszen itt ez így szokás. Egyet fizet, de kaphat kettőt, ha szeretne.

Ugyan nem töltöttük újra a különben jókora űrtartalmú bögrét, pedig hárman ittuk meg végül, indulás előtt kilátogattunk a mellékhelyiségbe, ahol - bevallom - azért eléggé meglepő látvány és világítás fogadott. Az alant látható képek mindegyike egy-egy falon volt, a színek pedig hűek, ismét semmi fotosop!

Kávéházunkat odahagyva visszataláltunk az autóhoz, és elindultunk a fogalmunk-sincs-hova. Ez így azért nem igaz, mert az irányt tudtuk, azt meg is lehetett mondani a navigátornak: valamerre Mosfellsbaer felé indulj. Ott majd meglátunk egy Bauhaus áruházat, ahonnan egy a-mailbn kapott útvonalterv lesz a segítségünkre.
Bauhaus meg is volt, onnan pedig nem könnyen, nem egyből, nem is kettőből, de nem föladva, nem kérve kíséretet, egy telefonos segítséget igénybe véve odataláltunk Magga Pála tóparti házához.

Ott eltátottuk a szánkat, aztán kb 3 óra elteltével lehet, hogy becsuktuk. Gyönyörű volt. Maga a ház is, a környék, a berendezés, az emberek. Kollégák, barátok, rokonok voltak még meghívva rajtunk kívül, összesen nyolcan ültük körül a vacsora asztalt. Halat ettünk előételnek sok fokhagymával (szerencsére), bárányt fő fogásként, salátával, sült zöldséggel, és izlandi joghurtkülönlegességet áfonyával, áfonyalekvárral, melyet maga a háziasszony szedett és készített.

A vacsora közben, és utána fontos szakmai jellegű beszélgetést folytattunk Hjallastefnan és Magyarország közötti együttműködési lehetőségekről, mely egyre tisztábban látszik, hogy alternatív pedagógiai, pszichológiai és egyéb téren jöhet létre. Úgy tűnik, a Hjalli Modelben résztvevő mintegy 2000 gyerek között sok olyan van, aki igényelné azokat a módszereket, melyeknek mi a birtokában vagyunk, cserében pedig nyilván lehetne tőlük olyasmit átvenni, megtanulni, meghonosítani, ami nálunk "hiánycikk".

Magga Pála közel sem zárkózott el további tárgyalásoktól, sőt, említettem neki Gudni Olgeirsson-nal való esetleges találkozásomat,, persze ismeri, persze jó véleménnyel van róla. Kriszta Margret-jével ( :) ) is fogunk négyesben találkozni, esetleges együttműködést megalapozni a Center for Human Rights in Iceland vezetőjével. mindenki nyitottan, érdeklődve, cseppet sem leereszkedően fordult felénk, nagyon jól éreztük magunkat.

És haza is találtunk!

Mert nem nyughat az ember, egy napot se. Azaz de, egyet igen, de már a másodikat biztosan nem.

Nincs messze Hafnarfjordurtől a Golden Circle, ezért nem kellett hajnalban indulni ahhoz, hogy mindent megnézhessünk, amit kiolvastunk a Lonely Planet-ből.

A kékkel rajzolt "kört" kell nézni.

Indulás Reykjavík felől a Thingvellir Nemzeti Parkba. Sok turistabusz ment mellettünk, előttünk, mögöttünk, és minden megállónál sokan is voltunk, de nem zavartuk egymást sehol. Főként idősebb korú amerikaiakkal találkoztunk, és persze japánokkal. Valahogy már nekik sincsenek olyan nagy fényképező gépeik, mint régebben. Nekem nem nagyon sokat mondott a park maga, leszámítva azt az óriási repedést, ami évmilliókkal ezelőtt keletkezett éppen ott, és a nagy sziklát, amely alatt az első parlamentet rendezték a Szigeten.

Nagy sétálós park, szép ösvényekkel, gyönyörű, őszi színű talajtakaró növényekkel, irdatlan sziklákkal, felgyűrődött kövekkel. Az egész földtörténetet elmeséli annak, aki meghallja, gondolom. Ömlött, szakadt az eső, ez az egész napra jellemző volt. Bogáék dupla kabátban, én a pufi kabátban, fehérneműig átáztunk.

A parkból Geysir felé kell tovább menni. Geysir maga egy gejzír, akiről a világ összes gejzírje a nevét kapta. Olyan, mint pl a Kleenex, a Mirelite, vagy a Caran d'Ache. Maga Geysir sajnos már nem gejzeg, mert, ahogy az utikönyv írta, a turisták az ötvenes években teledobálták kövekkel, és eldugult. Ugyan egy nem régen lezajlott földrengés kicsit elmozdította a köveket, de már a 80 m magas kitöréseket nem produkálja, amit meg mégis, azt teljesen kiszámíthatatlanul.

Nem így Stokkur, aki megbízhatóan 4-6 percenként kitör, és ha nem is 80, de 16-20 méter magasra lövelli a forró vizet. Az egész gejzírmezőn mindenhol ki van írva, vigyázat, 80-100 fokos víz folyik a földön, bugyog a kis kráterekből. Az emberek mégis belenyúlnak, aztán meg anyáznak kicsit.

Megy, mendegél, bámulgat az ember, amíg egyszer csak óriási sikoltást hall, fölkapja a fejét, és látja kitörni a Stokkur-t. És azt mondja: ez már megint hihetetlen! Már megint valami, ami eddig csak a könyvekben, meg a természetfilmeken volt látható.

Ott kell állni a szakadó esőben legalább még egyet megvárni, aztán legalább még egyet és még egyet. Nem lehet otthagyni, annyira fantasztikus. Készülődik, szuszog 5-8, akár 10 percig, míg végül elég nagy hang kíséretében kitör. Általában még egy kicsi kitörés követi a nagyot, és elnyugszik megint. Már elindulnál, de még meg kell várni egyet, aztán ha már egyet megvártál, még egy utolsót is. Pedig mondom, ömlik az eső!

Amikor végre sikerül elszakadni, a kör a Gullfoss, Arany Vízesés felé folytatódik. Ezt is messziről lehet hallani, a rengeteg ember miatt meg látni is. A buszok számára külön parkolót építettek, a WC-be az automata bankkártyával is beenged. Szinte már elfásult az ember, csak megy, megy az esőben, hideg nem volt, lehetett kb 10 fok, lógatja a fejét, hogy legalább az arc maradjon száraz, és akkor elé tárul ez a kép:

És bár szerencsés, Niagara-járt ember vagyok, elszótlanít a látvány. Nem csak a lármája miatt, hanem lenyűgöző ez a rengeteg víz. Ez Izland másodikja a vízesések között. Ennek is van meséje természetesen, volt egy lány, aki először készített utacskát a vízeséshez, hogy az emberek megnézhessék, és ne csússzanak bele a partról. El tudtam képzelni, milyen lehet napsütésben, egy állandó szivárvánnyal díszítve, melyet a felszálló vízpor okoz.

És tovább az Arany Körön. A Kerid vulkán kráteréhez, ami az összes utikönyv, Izlandról szóló beszámoló, kedvcsináló és hívogató alapképe. Tényleg iylen, nem, nem photoshop, a színek, a méretek, és már nem érdekel, hogy mindenem vizes, majd megszárad, csak állok, és a számat is elfelejtem becsukni.

Hazaértünk innen is épségben, noha már töksötét volt. Az úton kivilágított, fűtött melegházak állnak, itt termelik az egész ország számára a friss zöldséget. Nem túl sokat és jó drágán, de van. A látvány pedig szintén gyönyörű.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/TheGoldenCircle

Annyira izgatottak voltunk a bálnanézés miatt, hogy alig kellett keltegetni reggel 7-kor.

Rendes, igazi szállodareggeli után indulás Dalvik-ba! (Kis magyarázat: Én Dalvikba nagyon szerettem volna menni, mert annyit tudtam róla, hogy odavalósi az idei Eurovíziós Dalfesztivál izlandi dalnoka, Eytor Inga Gyunnlyoygsson az ő Eg a Lif c. nótájával, hosszú, szőke hajával. Így nagyon megboldogultam, amikor az akureyri szálloda portás Dalvikot ajánlotta Húsavik ellenében bálnanézésre, mondván, sokkal kevésbé turistás, szinte meghitt bálnanézés. Plusz: a végén negyed óra, húsz perc horgászat is benne foglaltatik az árban, valamint a kifogás meggrillezése és megevése a parton. Nem nem kell előre foglalni, nem szokott túl sok ember lenni, így a portás. Ja, és hogy 98%-ban látnak bálnát a Dalvikból kihajózók.)

Reggeli után indulás Dalvikba. A portás még előző este odatelefonált, úgyhogy úgy éreztük, hogy várnak minket. Amikor azonban Dalvikba értünk, egy teremtett lelket, se embert, se asszony, se meg bálnát nem láttunk, se utcán, se hajón, se óceánon. Nem keseredtünk, mert ilyet már láttunk. Majd előkerül valahonnan valaki. Addig bementünk a bálnanéző irodába, ahol minden fából van, kézműves holmikat árulnak, kávét természetesen, és ahol számos, sok bálnát látott, bundabéléses overall lógott vállfákon. Mire mindezt megtanulmányoztam, előkerült a mi vikingünk a kis kikötő egyik hajójáról. Bementünk a bálnanézeti hivatalba, ott kifizettük a bálnanézést, és vártuk, hogy vajon hol vannak a többiek. NEM VOLTAK TÖBBIEK! A bálnanéző hajón a mi jó vikingünkön kívül csak mi hárman voltunk.

Ez nyilván szinte hihetetlen. Nekem az volt.
Eztán behajóztunk. Sokáig semmi. Hullámokat hittük bálnának, amíg nem tudtuk, hogy lesz, mint lesz. Utóbb a kapitányunk lejött hozzánk a hídról, és elmondta, hogy lesz: ha messziről meglátjuk kifújni a levegőt, a hajó azonnal elindul arra felé. Négyet-ötöt fúj, viszonylag gyors egymásutánban. Az ötödik után süllyed le a mély vízbe, meglengetve közben a jellegzetes farkuszonyt. Boga eddig sem hitt a bálna létezésében, eztán sem fog, mert úgyse látunk, gondoltuk. Én szó szerint imádkoztam, hogy jöjjön bár egyetlen, satnya, vacak, bálnának nevezhető hal, hogy ne legyen túl nagy a csalódás. Viking a toronyban figyelt, Boga mindig ránézett, és jó lehetett az arckifejezésén látni, hogy ami ott mozog, az hullám, és nem bálna. Sok medúza, víz alatt úszó madár volt látható.

És akkor, ki más, mint a vaksi öregasszony, felkiáltottam: Ott fúj! Ez egy akkora élmény, hogy nemigen lehet csak így leírni.

Megvártuk azt a bálnát, 3-4-5 levegőt fújt, majd lemerült, és csapott a farkával, ahogy elvárták tőle. Viking mondta, hogy látott más bálnákat észak felé, de még megvártuk, hogy ez az általunk felfedezett még egyszer végigjátssza az egész műsort, és utána indultunk a többi felé. Volt köztük három bálna is egyszerre, utánuk meg még a legmesszebbi bálnákat is megnéztük, a régi bálnára meg csak visszanéztünk. És akkor jött a legközelebbi bálna, fehér szárnyú, láttuk az orrlyukát,amivel fújt, és a fekete-fehér farkát. Én elfelejtettem fényképezni, csak álltam ott (majdnem megfagytam), és bámultam. Hatalmas! Méltóságteljes. Csöndes. Hihetetlen. (Mint annyi minden más itt.) Tőlem kb 5 méterre történt mindez.

Aztán fel kellett venni a kabát tetejére a bálnaoverallt, mert már nem tudtam beszélni sem, annyira vacogtam. Nagyon hideg tud lenni egy ilyen északi vizen. Irtó hülyén nézhettem ki, de legalább csak a kilógó részeim fagytak meg. A Kapitány forró csokit hozott nekünk, majd horgászbotokat adott a lányoknak, akik néhány ügyes mozdulattal 3-4 halat iziben kifogtak. Cod, azaz tőkehal, amit fogtak.

Kapitány 2 perc alatt megpucolta őket, igen gyakorlott mozdulatokkal és egy pengeéles késsel. A filét egy ládába tette, és a hajó orrát a kikötő felé fordította.

Közben, a robotkapitányra kapcsolva lejött hozzánk, és elmondta, mit láttunk: 13 (!) humpback whale-t láttunk, ebből 7-et közelről. Minke bálnát is láttunk, 2-t. Ő nem fúj, csak a hátát látni.

Kikötöttünk, megsütöttük, és megettük a halakat, mielőtt tovább indultunk volna.

Eredeti tervünk szerint innen haza kellett volna indulnunk, de alaposan megtanulmányozva a körlet térképét, megállapítottuk, hogy a Godafoss vízesés igazán csak egy ugrásnyira van, úgyhogy miután alaposan megnéztük Dalvik városkát, Godafoss felé indultunk. Mentünk az úton Godafoss felé, amikor egy nagy gőzfelhőt vettünk észre a távolban. Na nyilván oda akartunk menni, hogy mi lehet az, de az út is arra vezetett. Épp a Godafoss vízeséshez, ahova egy ősviking bedobta pogány istenszobrait akkor, amikor a keresztény vallásra tért. A vízesés az út szintjéről esik lefelé, ezért nem látni, csak amikor egészen közel érsz hozzá. Csak a vízpára felhőt látni jó messziről. És amikor már azt hiszed, na, ezt már tényleg nem lehet túlszárnyalni, jön egy következő lélegzet elállító jelenség. és ez közel sem a legnagyobb vízesés Izlandon.

Akkora robajjal esik alá, hogy az embernek kiabálni kell, hogy hallani lehessen egymást. Persze mind a hárman a másikat féltettük, hogy jaj, jaj, leesik, nem esett le senki, vissza az autóba. Ki az útra, hát nem pont ott egy tábla: Myvatn CSAK 60 km! Hát ha már eddig eljöttünk! Nem leszünk ilyen közel ehhez az északi csodához egyhamar. Myvatn egy tó. Gejzírek, hegyek és egy pont olyan, mint a híres Blue Lagoon, csak kisebb, és feleannyiba kerül. Ez az Észak válasza a BL-ra, mondják itt. Persze, hogy elindultunk tovább, elfelé a "haza"-tól. És persze, hogy megérte. Gondoltuk, majd Ági hazavezet a sötétben, mert én utálok. Élő vulkán, füstölt a föld, elsüllyedtünk a kénes iszapban, nem lehetett letenni a kezet a földre.

A Natural Bath-ban púderkék víz, néhol szinte éget, néhol kellemes, de nagyon meleg.

Innen már valóban hazaindultunk, sötétben, ismeretlen úton, középen a highlands, énekeltünk, verset mondtunk, éjjel 1-kor pontban megálltunk a ház előtt.

Micsoda nap!

Szombaton, 28-án, 9 órakor elindultunk "itthonról". Felszerelkezve navigátorral, töltővel, térképekkel, rengeteg tudással a fejekben: mit, hol, mikor lehet látni, kell megnézni, nem kéne/szabadna kihagyni, és mit tilos.

Ahogy haladtunk az országúton, pillanatonként felvisított valamelyikünk: vízesés, bárány, ló, őszi zuzmó, hegy, havas hegy! Ugyan eredetileg szerettünk volna délutánra Akureyribe érni, de hamar beláttuk, hogy ennek semmi értelme, minek rohanni, nem jövünk ide holnap újra.

Meséltem, hogy Magga Pala-val utaztam itt pár nappal előbb, emlékeztem az útra, alagút következik, benzinkút, reggelizőhely stb.
Hamarosan megint meg kellett állnunk egy útszéli kis étteremnél, ahol egy kövérkés izlandi kutyával barátkoztunk.

Boga besüllyedt a talajba, amikor a zuzmóra lépett, pedig nem látszott puhának. Különös anyag, nemigen láttunk még ilyet. A hegyek oldalán szinte szabályos vonal: a hóhatár. Viadukt, alatta folyó, valószínűleg összefüggésben valamelyik vízeséssel a millió közül.
Megéheztünk, megálltunk egy út melletti Bónus-nál (malacos tesco), vásároltunk uzsonnát, és a motorháztetőn megterítettünk.

A Bónus-ban gyerekek készítette bárány-kiállítás volt a falon. Meg lehetett tapintani a különböző báránybundákat.

Átmentünk egy hídon, csikorogva fékez, raftingra alkalmas folyó alattunk. Lemásztunk, egyik pillére a vízbe volt esve. 

Boga megkóstolta a mezőn tenyésző fekete bogyót. A víz olyan kristálytiszta, hogy mindent látni az alján.

Tovább indultunk, bár - és ez az egész szigetre, az egész kalandra jellemző - nehéz szívvel hagyja ott az ember a gyönyörű helyeket.
Az autóban szakmai dolgokról, lehetséges együttműködésről beszélgettünk Ágival, az Alapozóterápiás Alapítvány és Hjallastefnan között. Nagy kereslet volna Izlandon bármilyen dys-es problémát szűrő majd javító, legfőbbképpen pedig megelőző foglalkozásra. Mivel itt nincs ehhez fogható egyelőre, igen kívánatos lenne, ha a Hjallastefnan, mint iskolafenntartó mutatkozhatna meg először ilyesmivel Izlandon, és kínálna megoldást erre a problémakörre a hozzá járó mintegy 2000 gyerek közül az érintetteknek.

Megpillantottuk az első - akkor azt hittük - "igazi" vízesést, kis kőhidat, és lovakat.

Ezt is ott kellett hagyni, de cserébe hamarosan megérkeztünk a télbe. Minden fehér lett körülöttünk, eltűnt a vonal a hegyek derekáról, felértünk a hóhatár fölé.

Elfáradtunk kicsit, megint megálltunk kávézni. Benzinkuti kávé izalndi style. (Mert szinte mindegyik ilyen.) Pénztárnál kértünk kávét, fizettünk, kaptunk egy poharat, és onnantól magunk állítottuk össze, amit szerettünk volna. Volt többféle kávé, többféle tej, tejszín, többféle cukor, nemcukor, szirup, ízesítő, ez is érdekes nekünk.

Bárányok és bárányok és bárányok pöttyözik a mezőket, amint újra leértünk a highlands-ről, elhagyva a hóhatárt. Az úton egy fóka alakú tábla figyelmeztetett, hogy hamarosan Hvammstangi-ba érünk, ami - tudvalévő -, hogy Izland fókafővárosa. Nyilván azonnal letértünk az útról, mit nekünk az a plusz 30-60 km, ha fókát láthatunk.
A fókafővárosban - becsület szavamra - egyetlen élő lélek nem volt látható, se fóka, se ember. A falu közepén halaszalót néztünk meg, rettenetes pofák függtek egy madzagra akasztva.

Lementünk egészen a partra, hárman háromfelé indulva próbáltunk felfedezni VALAMIT. Boga az óceán irányába indult természetesen, Ági embert keresett, én meg csak a partról a vízbe bámultam. És akkor megláttam egy fókafejet! Azt hiszem, rajtam kívül senki sem látta, de a lányok lelkesen kiabáltak, hogy fóka, fóka! Kicsi, kerek fej emelkedett ki a vízből, alig-alig látszott, úgyhogy ha nem mondják, hogy ez Izland fókafővárosa, eszembe nem jut, hogy fókát látok.

A lányok még látták a hátára is fordulni, meg mórikálni magát, nekem csak MEGlátni sikerült, és ennyi.
Próbáltunk még másikat is felfedezni, de sehol semmi, és senki. Ideje is volt már indulni, sötétedett, és Akureyri még mindig nem volt közel.
Azonban hiába a legszigorúbb elhatározás, muszáj megállni! Olyan helyek vannak az út mentén, amilyen nincs máshol a világon, hát csak nem hagyjuk megnézetlenül. Ez most egy három felől összefutó folyómeder, nagyon mély szakadék, kis híd vezet át fölötte.

És akkor mostmár tényleg: nincs több megállás. Este 7-re értünk az északi fővárosba, ami azonnal megigézett. Mint egy meseváros. Kicsi, rendezett, színes és fényes. A szállodában, ahova előző este foglaltuk a szobánkat az interneten vártak, meleg volt, barátságos, fürdőszobás (az internetes foglalás ellenére, ami közös fürdőszobát igért), a portás pedig azonnal elmesélt mindent a másnapi bálnalesről. Hova menjünk, mit kérdezzünk, mit vegyünk föl. Vagy nem is: inkább ő megkérdezi, elintézi, megbeszéli, így aztán Húsavík helyett mégiscsak Dalvík-ba megyünk whale watching-ni vasárnap reggel 9(!)-re.

Kicsit azért még sétáltunk az esteledő városkába, ami bőven megérte, mert nagyon szép. Fények, színek, egészen más hangulat, mint délen, ahol lakom.

Végignéztük az éttermek kínálatát, ahol bálna szerepel az étlapon, ott csak megvetően tovább haladtunk, a hagyományos izlandi ételeket kínálók nagyon drágák voltak, hamburgert és pizzát nem volt kedvünk enni, így kikötöttünk egy thai étteremben, annyit ettünk, hogy degesz, és kb ugyanannyit kis hungarocell dobozkákban el is hoztunk, és még kifizethető is volt. Jó izlandi szokás a kancsó hideg víz kérés nélkül. Finom is, és meg is olcsítja a vacsorát.

Szálloda, alvás, kis Indiana Jones a tv-ben, mert reggel 7-kor kelünk, 9-re Dalvikban kell lenni, vár a whale watching hajó!

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/FentEszakon

Azon kívül, hogy ma megint oldalakat írtam, olvastam, kigondoltam, átfogalmaztam, lefordítottam, egyeztettem, majd elküldtem, vásárolni voltam, ócskásnál túrkáltam, takarítottam, főztem, mosogattam, keveset cigarettáztam, sétáltam, pihentem, hallgattam, napon sütkéreztem, ETTEM, valamennyit ittam is, remélem, örömet szereztem az új barátomnak, úgyhogy megérdemeltem, hogy megérkezzenek Bogáék, és holnap indulhatunk kirándulni.

Ugye jó kis cím?

Az AME hosszú évek óta minden hónap utolsó csütörtökjén "Igazgatói Csütörtök" néven kis konferenciákat, fórumokat, értekezleteket tart.

Na, ma Igazgatói Csütörtökön ültem én is, 16 Hjallastefnan intézmény vezetőjével a fő irodában. Körülülték a nagy asztalt, és beszélgettek, hallgattak, kérdeztek, vitáztak, válaszoltak, közben elfogyasztották az asztalra készített finomságokat.

Eszembe jutott az én kis egyesületem, ők is ott ülnek most az AKG nagytanárijában, vagy a színházteremben, remélem, ennél azért többen!

Két fontos dolgot is megtudtam: Ma 24 éves a szervezet.

Ma Izlandon országos tudáspróbát írnak a gyerekek izlandi nyelvből és még egy tárgyból. Izgulnak miatta, de alig várják az eredményt. Amikor ez első ilyen hasonló tesztet íratták az országban a gyerekekkel, mindenki azt mondta, hogy a Hjalli Gyerekek úgysem tudnak semmit, ezekben az iskolákban csak szeretgetik, de nem tanítják a diákokat. Az első eredmény országos 5. helyezés lett, azóta minden évben az első 2-3 hely egyikét csípik meg.

2 évvel ezelőtt, a 22. születésnapra készítettek egy kiadványt, melybe összegyűjtötték az első iskola alapítása óta megjelent összes újságcikket, és egyéb sajtóterméket igen díszes, drága kiadásban, fakszimile minőségben.

Hjallastefnan Headquarters-ből munkaebédelni indultam, Magga Pala-val találkozandó. Egy organikus kajákat áruló helyen ettünk, halat, aki esetleg elmulasztotta megtekinteni a FB-on, itt is közreadom.

So: I ate fish! Mindenki, aki kommentálta a képet, azt mondta, ez lazac. Nekem azt mondták, ez a tengeri pisztráng, de tőlem lazac is lehetett.

Módom volt Magga Pala-val egy kicsit a terveimről beszélni: hogyan lehetne civil és pedagógiai kapcsolatot, kooperációt építeni Hjallastefnan és az AME (Magyarország) között.
Több ötletem is volt, leginkább a dylexia kezelés, megelőzés érdekelte: komoly, általános probléma Izlandon, megelőzés, korai felismerés, szűrés pici korban nincs még itt. Nekünk meg van. MP örvendetesnek találta, hogy a Hjalli modell rendszerében 2 évestől kerülnek a gyerekek a szárnyaik alá, így hamar meg lehet állapítani, és korrigálni az esetleges dyslexiát és egyéb tanulási nehézséget.  Nekünk nagyon sok mindenünk van, ami itt még nem nagyon, alternatív pedagógiai megközelítések terén. Van néhány Waldorf iskola, még nem találkoztam velük, de fogok. Egyéb alternatívról nem hallottam még.

Ebéd után (hosszú ebéd volt) vendéglátóm autóját mosattuk le, muris volt az autómosó, nem a kefék mennek az autó mellett, állnak, és az autó meg végig közöttük. Biztos van ilyen otthon is, én még nem láttam. Valami mészféleség borította be egy rossz helyen parkoláskor, azt kellett lepucolni. MP angolul beszélt a mosóval, utóbb kiderült, hogy lengyel volt a fiú.
Autómosásból - ki se lehetne találni - iskolát látogatni mentünk.

A kép ékes bizonyítéka, hogy tényleg ott voltam. :)
Itt sikerült lefényképezni a dekorálatlan falakat.

Amikor az ebédnél ezt szóvá tettem, MP elmondta, hogy véleménye szerint túl sok benyomás éri a gyerekeket, ezért romlik a koncentrációjuk. Az iskola ne akarjon "otthon" lenni, otthon az otthon, iskola az iskola. Azért felírogatta, amiket mondtam, azt mondta, neki fontos a véleményem. Hiszen mondták a legelején, hogy a vendég szeme a legjobb tükör, amiben megláthatják magukat, hibáikkal együtt.

Az iskola egy erdő mellett épült, előre gyártott elemekből, ami jó, mert épp most tették ki a szűrüket erről a telekről, így helyet keresnek maguknak valahol a környéken, szétszedik, és összerakják máshol az iskolát.
Sajnálni fogják az erdő melletti kertet, ahol a gyerekek szabadon játszhattak, bár erős kerítések védték őket itt is.

Innen visszamentünk ez ebédhelyre a kocsimért, és EGYEDÜL meg kellett találnom az esti értekezlet helyét, egy állami iskola kibérelt színháztermét, ahova 80 új beszálló Hjalli pedagógust vártak bemutatkozó eligazításra. Odataláltam (navigátorral nem nagy kunszt, anélkül viszont lehetetlen), kicsit korábban értem oda, mint kellett volna.
Valóban összegyűlt 80 ember, néhány kivétellel mindannyian ettől a tanévtől kezdve dolgoznak valamelyik iskolában, óvodában, tehát nem ismerik még jól az elveket, módszereket, elvárásokat, jogokat és kötelességeket. Az leső előadást Gudrun tartotta, egy-két szó kivételével semmit nem értettem, amikor az előadó megemlítette Ungverjaland-ot, kedvesen integettem, láthatták, hogy követem az előadást.
Sok nevetés, érdekes hanglejtések, érdekes metakommunikáció, abból se sokat lehet érteni. Túl nagy mozdulatok, túl széles mosolyok az én ízlésemnek, de itt tökéletesen ült minden. Elképzeltem egy közgyűlésen egy ilyen előadást, nem biztos, hogy sikerem lenne.
Az első előadás után szendvicsek vártak a folyosón, fél óra szünet. 

(Ezen a képen még nem érkezett meg mindenki, tényleg tele volt a terem.)

A szünet után MINDENKI visszajött, senki nem ment haza, pedig este 8 óra volt. Amikor MP megérkezett, nagy tapssal, ovációval fogadták, megtartotta szokásos vidám bemutatkozó előadását, majd távozott. Ekkor éreztem úgy, hogy én is leindulhatok.

Nagyon fárasztó nap volt. Jól esik itthon ülni, a http://vefutvarp.visir.is/player/#/gullbylgjan-t hallgatni (izlandi oldies rádió), és írni, nem beszélni, nem figyelni másra.

Reggel fél 10-re jöttek értem a lányok, hogy a Völlur nevű iskolába menjünk együtt. Reykjanesbaer-ba. Ez egy, az amerikaiak által itt hagyott lakótelep, campus területén található óvoda, Hjallastefnan legnépesebb óvodája.
Lakói jönnek-mennek, tekintettel arra, hogy az egyetemi campus a fő intézményhasználó, illetve még egyéb, környékbeli, nem jó szociális helyzetű család. Nagy a fluktuáció mind a gyerekek, mind a staff tekintetében. Elég nehéz így a Hjalli elveket keresztülvinni, megtartani, elsajátítani és elvárni.

Az intézmény különbözik Hajllastefnan többi intézményétől, több figyelmet, ráfordítást igényel a vezetőség részéről. Most is, amíg én ezt írom a tanáriban egy asztalnál, Gudrun és Áslaug dolgoznak az igazgatónővel.

Ez a 6. Hjallastefnan intézmény, amit láttam: 1. Ásar, Gardabaer, 2. Litlu-Ásar, Gardabaer, 3. Hjalli, Hafnarfjordur, 4. Litli-Hjalli, Hafnarfjordur, 5. Sóli, Vestmannaeyjar, 6. Völlur, Reykjanesbaer. És egyet, ami majd csak lehet, hogy Hjallastefnan lesz a jövőben.

Ez az intézmény nagy a többihez képest. Óvodabár, de 2 évestől járnak ide a gyerekek. Jól felszerelt bár, de mégis készítenek saját eszközöket, fantasztikus zárt játszóterük van, a komoly hidegek ellenére ki lehessen menni a gyerekekkel a nagyobb térbe játszani. Itt együtt vannak a lányok és a fiúk.

A termek és az egész épület rendkívül puritán: sehol, szinte semmi nincs a falakon. A falak üresek, a szekrények bezárva, csak az öltöző részekben van kis szín, élet. Az a válasz, hogy a környezet legyen megnyugtató hatású. Soha nem gondoltam volna, hogy a mi óvodáink (akár állami, akár magán) díszítettsége nyugtalanító a gyerekek számára. Hiszen az otthonok sem díszítetlenek, azt hiszem, bár nem voltam még izlandi otthonban eddig sehol. Hát valami csak lóg otthon a falon, nem?
Itt semmi. Semmi. Nagyon furcsa nekem.

Vannak viszont saját maguk által készített eszközeik. Ne felejtsük el: Izlandon vagyunk! Vajon miből készül a betűket szemléltető játék, eszköz? Birkacsontokból!

A folyósokon van zöld, ezeket a gyerekek locsolják, gondozzák, de bent a termekben, ahol általában a földön, szőnyegen ülve foglalkoznak, semmi nincs.

Az öltözőkben kicsi keresztek vannak rajzolva vagy ragasztva a padlóra, ahova ülniük kell, amikor öltöznek, hogy ne essenek át egymáson. Furcsa, de van benne rendszer.

Ma délelőtt több csoportban is a vízzel játszottak a kicsit nagyobb gyerekek, 4-5 évesek lehettek. Van egy nagy, szögletes teknőjük, plexiből, ami lábakon áll, nem a földön, nem kell leülni, lehajolni ahhoz, hogy játszani lehessen a benne úszkáló különféle tárgyakkal, csövekkel, kanalakkal, lapátokkal. Ehhez a tevékenységhez a gyerekek levetkőznek, mezitláb vannak, kapnak egy vízhatlan köténykét, és a talpuk alá kis vízhatlan szőnyeget. A többiek közben gyurmáznak, énekelgetnek, ülnek pici asztalaiknál. Nem nélkülöz némi falanszter jelleget attól, hogy teljesen dísztelen. Érthetetlenül nincs sehol semmi!
Legközelebb megpróbálom lefényképezni, így alig-alig hihető.

Meghívtak ebédelni a tanáriba, azt hiszem, ez volt a legfinomabb kaja, amit eddig itt ettem: valamivel befűszerezett sertéskarajfilé apró újkrumplikkal, salátával. És izlandi csapvíz. A legfinomabb.
Wi-Fi természetesen mindenhol, tudtam dolgozni, lejegyezni mindent, amit fontosnak gondoltam.
A látogatás végén visszaindultunk Hafnarfjordurba rettenetes szélben és ömlő esőben. A Toyota elkezdett valami rémes hangot adni, szerencsére nem voltunk messze semmitől, sőt, útba esett maga a Toyota is, ott van az IKEA mellett éppen. A lányok bevitték az autót a szervízbe, én elköszöntem, és bementem az az áruházba használni a free wi-fit, mert féltem, hogy megint lekésem Petit. Jót beszélgettünk az aulában, egy bőrgarnitúrán terpeszkedve, amikor megláttam Magga Pála-t, a lányát és legkisebb unokáját bejönni. Amikor letettük a telefont, meg is találtam őket hamar, és elég jót vihogtunk a véletlen találkozáson. Szerencse, hogy kb fél órával a véletlen találkozás előtt Aslaugnak mondta a telefonban, hogy holnap velem fog ebédelni, különben igen hülyén éreztem volna magam, hogy két napja próbálom elérni, nem sikerül, majd szembe jön az IKEA-ban. De így csak nagyon vicces jelent volt. holnap együtt ebédelünk. Kópavogur-ban. Ha odatalálok.

Vettem egy lábtörlőt 150 isk-ért, hogy ne legyen csupa sár az előszoba, mert egyrészt idegesít, másrészt meg nincs felmosórongyom. Vettem volna inkább azt, mi? Annak is eljön az ideje. Ugyanis: ebben az én nagyonszép konyhámban van 2 különböző méretű serpenyő, egy tejeslábos és egy olyan lábos, aminek van teteje. Ja, és kaptam egy cseréptepsit is. Abban egyelőre gyümölcs (alma) lakik szépnek. Kéne némi lábos, 2-3 tányér, mondjuk egy jénai tetővel, alufólia tető helyett, egy felmosórongy, ilyesmik. Jó lesz majd az utánam következőnek, meg nekem, amikor visszajövök. :)

Amikor hazahozott a 21-es az IKEA-ból, beugrottam a vöröskeresztes nénihez (akitől a bolondjó sapkámat vettem 400-ért), és megkérdeztem tőle, van-e olyan vöröskeresztes, salvation army bolt itt, ahol konyhacuccot árulnak. Találtunk is együtt a telefonkönyvben, holnap talán odanézek.

Holnap úgyis autóval kell menni, mert bemegyek a főirodába, és ott találkozom az összes igazgatóval, akik gyűlésre jönnek. Ez azért lesz hasznos, mert megismerkedem mindenkivel, és ezután már akkor megyek és abba a suliba, amikor és amelyikbe akarok. Nem kell várni senkire.

A hétfő lassan telt, nem volt dolgom. Légüres térben éreztem magam mindaddig, amíg Gudrun végre válaszolt arra a levelemre, melyben mindannyiuktól kérdeztem a heti programról.
Eszerint szerda reggeltől kora délutánig a Völlur nevű iskolát látogatjuk meg közösen, beszélgetést folytatunk az iskola vezetőjével és tanáraival, megsimogatjuk az összes gyereket, aki erre igényt tart.
Csütörtökön nagy értekezleten veszek rész Hjallastefnan összes igazgatójával együtt, valamint meghallgathatok egy felkészítő előadást, melyet az újonnan belépő tanároknak tartanak.

Péntektől csütörtökig  itt lesznek Bogáék.

Vissza a hétfőhöz: erről írtam a CSAKÚGY c. blogbejegyzést.

Kedd: délelőtt folytatódott a légüresség. Magga Pala válaszolt arra a levélre, melyben arról érdeklődtem, hogy vajon mikor lesz ideje ismét találkozni velem, hiszen tulképpen, lehet mondani, azért jöttem, hogy tőle eltanuljam, hogyan kell működtetni egy ilyen szervezetet. Azt írta, talán csütörtökön.
Összeállítottam egy lehetséges tervet a "modell programot" illetőleg, melyről szintén e-mailt küldtem neki. Érdeklődést mutatott, majd megbeszéljük.
Kétszer kimentem sétálni, mert egész nap ültem a gép előtt, és tanultam, kutattam, jegyzeteltem, terveket kovácsoltam. Gondoltam, jót tesz egy kis mozgás.

Ami az ember orra előtt van, gyakran nem vevődik észre. Ahogy kiléptem az ajtón, és a megszokottól eltérően balra, és nem jobbra indultam, észrevettem, hogy fa, amin a rengeteg csicsergő, verébszerű madár lakik, ránőtt a kerítésre, vagy a kerítés nőtt alá. Kis táblácskája is van, a nevével, meg - gondolom - az ember nevével, aki a kerítést csinálta neki. Ez azért fantasztikus. Tudtam, hogy alig van fájuk, de hogy ennyire vigyáznak arra, ami van, nem gondoltam!

Autó: végül is kibéreltem a Volkwagen Polo-t egész időre, 370 Euro/hó, illetve 240 euro a végén a töredék hónap. 1750 km van benne, ha túllépem, 0,13 cent/km a fizetendő. Nagyon izgultam, amikor először beleültem, remegett a kezem. Nem értem, miért. Egy VW Polo igazán nem egy félelmetes szerkezet, az utak beláthatók, fényes nappal volt, a navigátor beszélt hozzám, nem tévedhettem el. El is találtam Krisztáig, persze félreértettük egymás, ki, hol várakozzon, de nem gond, újabb 10 perc alatt megtaláltam.

Aztán indultunk az Esja kirándulásra. Régi autók, hegymászás, kis vízcsobogás, organikus étterem, drága pizza, finom kv. Pizza felét hazavittem, vacsira jól esett. Így már nem is volt annyira drága.

Petivel lehet, hogy visszamennék erre a sétára, neki való hely. Ő nem fog akarni annyi mindent megnézni, mint Bogáék, biztos vagyok benne. Különben is, neki mindig az a jó, ami éppen van, nem kell neki más.

Bogáéknak mindenféle tervet kovácsolok állandóan, de nagyon nehéz beleféreszteni 2 napba mindazt, amit szeretnék. Most azt mondja a meteorológia, hogy szombat-vasárnap lesz napsütés és meleg.
Akureyri messze van, összekötve Húsavyk-kal, Dalvík-kal, Myvatn-nal, és az ottani Blue Lagoon-nal. Lehet, hogy kettőt kellene aludni ott? Ha azonban csak hétfőn érünk vissza, már csak 2 nap marad minden másra. Gullfoss vízesésre, Kerid Kráterre, Krysuvík gejzírjeire és az igazi Blue Lagoon-ra. Megoldhatatlan.

Egy jó ötlet: Akureyri, Godafoss vízesés, Myvatn tó, egymáshoz jó közel van.
Ez egészen a Natural Bath-ig menő utat mutatja.
Aslaug azt mondja, ott minden közel van, elég lesz a két nap. De ha még a bálnanézés is benne van? Esetleg hajó Grimsey-re? Ki van zárva. Valamiről nyilván le kell mondani.   

Ezért gondolom, hogy Petivel kevesebb gond lesz, megyünk, ahova megyünk, nézünk, amit nézünk, vagy ülünk otthon és beszélgetünk, amikor hazaérek. Ő egy macska, akinek minden hely egyformán jó.

Háztartást is vezettem tegnap, beüzemeltem a porszívót, ami olyan, mint Katáé, a mobil porszívó. Boldog voltam megint, hogy én már láttam ilyet, és nem ijedtem meg tőle, hogy ezzel meg mi a francot kell csinálni? Összeraktam, bekapcsoltam, töltőre tettem, és működik. Már megint valami, amit a gyerektől tanultam.

A Bogáék ágyneműjét felhúztam, eltettem az útból, hátha vendég jön hozzám!!! Ne éktelenkedjen a szoba közepén az a hegynyi ágynemű!

Megettem az utsó két szelet pirítóst, az utsó darab (lassan már lett valami íze is) camembert, aztán annyi.

Tegnap voltam még vásárolni is az autóval a Bónus-ban.

Vettem sok mindent, egyszer elvesztettem a bevásárlókocsit a boltban, valaki arrébb tolta, alig találtam meg, pedig biztos, hogy nem kezdtem volna elölről az egészet, ha nem találom meg!
Vettem spagettit meg szószt, vajat, mindenféle ízesítőket, hogy lehessen rizst enni, 98 koronás banánt, nem is rohadt, csak kicsit barna, 2 mandarint, kávét, azt a nagyon finom kávét, amit kaptam a háziaktól, amikor megérkeztem. Én mondtam, hogy van kávém, de feltétlenül be akarták mutatni az új kávéfőzőt, amit vettek nekem. hosszúkávét főz, filterpapírral, de nagyon finom. 2000 Ft volt, fél kiló. Nem borzasztó.
Vásárlás után hazaérve Kata hívott a Skype-on, Péter is ott volt, Mankát is, Pannit is láttam egy-egy pillanatra. Ettem egy barnabanánt.

Aztán bementem Krisztához a városba, megmutatta a híres hotdogost (fogalmam sincs, mi olyan híres rajta, egy hotdogos, és kész). Ettünk hotdogot, mert majd éhen haltam, aztán elindultunk megkeresni a bio boltot, ahol ő akart vásárolni. Nagyon jó kis utat tudott a sétálós utcán át, nem kellett azt a bazi nagy kanyart gyalog menni a parton, ahogy a busz jön. Ahhoz nem nagyon lett volna kedvem.

Út közben elsétáltunk a templom előtt, zárva volt, de azért csak felpillantottam rá. Na, pl ennek a hegyibe is érdemes volna fölmenni Bogáékkal, biztos jó kilátás nyílik onnan Reykjavíkra és tovább.

A templom terén van a legnagyobb reykjavíki (és gondolom egyben izlandi) szakképző iskola. Többféle szakmát oktatnak, felnőtteknek és fiataloknak egyaránt. Bekukucskálva az ablakokon fodrászokat és asztalosokat lehet látni.
Majd szerzek valami protekciót, hogy egyszer bemehessek.
Kriszta megmutatta a munkahelyét, a régi belvárosi részben van. Menetben találkoztunk egy ELF sziklával, alább a képe és a hozzá tartozó saga.

  
Kaptam sült kolbászt vacsira, amihez én vettem a bagettet a bio boltban, meg ovisteát.

Utána meg elindultunk a Rosa Fraenka szervezte filmvetítésre, és megnéztük a But I'm a Cheerleader! című filmet, amit beszélgetés követett, de nagyon késő volt, eljöttünk. Nem tudom, hogy a magyar fiatalok összegyűlnek-e még ilyen klubokban késő esténként, és megváltják-e még a világot filmklubok, esetmegbeszélő csoportok stb-k keretein belül (40 évvel ezelőtt másból se álltunk ki), de ez az volt, biztosan. Főleg amerikai, főleg nagyon fiatalok ültek a helyiségben, ami kicsi volt, olcsón berendezett, tea, kávé termoszokban, meg pattogatott kuki. Volt, aki otthonosan mozgott, volt, aki most jött először, mint pl mi is, senki nem bámult meg, természetes volt nekik, hogy jöttünk, és kész. Ez egy feminista szervezet itt, Reykjavíkban, és a film kapcsán kezdeményeztek beszélgetést különféle gender issue-król. A film különben mulatságos, karikatúra, érdemes megnézni.

Persze olyan későn értem haza, hogy lekéstem Petit, aki beszélgetett volna velem, ha otthon lettem volna, ettől kicsit szomi lettem.
Néztem egy kis BK-öt, de mivel folyton megállt, hagytam a fenébe, lefeküdtem, olvastam.

Tegnap éjjel áramszünet volt! De izgi! Töksötét lett, és valamitől tök csönd is. Nem tudom, mi lehet az, ami lármázik, amikor nincs áramszünet, de valahogy nagyon nagy csönd és sötétség lett. De hamar elmúlt.

Vannak dolgok, amiket elfelejtek, később eszembe jutnak, de ha visszamegyek egy-egy bejegyzésbe, és utólag beleírom az elfelejtett gondolatot, egyrészt szétesik a bejegyzés (nyilván nem az enyém, hanem a blogspot hibája), másrészt már nem jut el senkihez, hiszen azt a bejegyzést már olvasta (ha olvasta), minek klikkelne rá még egyszer.

Ezért most egy csakúgy-ot írok.

Azt, hogy Magga Pála azt mondta, naná, hogy a magyarok nem 100%-ban tanulnak meg angolul, hiszen több, mint 10 millióan beszélik az anyanyelvüket, így nincs szükségük egy másik nyelv megtanulására, talán már mondtam.

Azt vajon mondtam-e, hogy Izlandon nem csak bálnalesre (Whale watching), hanem Puffin Watching-ra is be lehet iratkozni. A Vestmannaeyjar-t sokszor Puffin Island-nak is nevezik, mivel óriási költőhelyük van ott ezeknek a madaraknak. El is vittek a kollégák megmutatni a költőhelyet, egy óriási hegyoldal, de sajnos már egy puffin sem volt ott, az évnek ebben a szakaszában.
Visszaérve leültünk a tanáriban, beszélgettünk. Kérdezték, hol jártam, mit láttam. mondtam, elmentünk megnézni a puffinokat, de sajnos nem láttunk egyet sem. Erre az egyik tanárnő mondja: gyere el hozzám, nálam tele van vele a fridzsider.
Annak ellenére, hogy tényleg evési céllal vadásszák őket, ezen a mondáson mindenki nevetett.

Ma bementem a helyi bankba (Islandsbanki), hogy így 10 nap után végre a kezembe vehessek némi helyi fizetőeszközt. Gondoltam, beváltok 30 euro-t. Ugyanis mindenhol, de még a hot dog stand-nél is kártyával fizet mindenki.
Ez a kép tárult elém a bankban:

Hogy amíg várakozol...

Szép pénzt kaptam. Úgy értem esztétikailag szépet. És részben meg jó nehezet is, sokat.
Be is mentem egy ápisz-ba filctollért. Most először fizettem pénzzel, mióta itt vagyok. Vicces.

Hazafelé lefényképeztem ezt a kis oszlopot, mert mindenki azt mondja, itt minden szürke:

Esik, ma először felvettem a gumicsizmát, abban mentem sétálni. Nincs hideg, csak kicsit vizi minden.

Ma kaptam egy egész hétre előre activity plan-t, nagyon örülök neki, mert az elmúlt 10 nap nem tűnt elegendőnek arra, hogy az "ej ráérünk arra még" izlandi változatát eltanuljam.
Sikeresen felvettem a kapcsolatot a helyi Oktatási Minisztériummal is, remélem, kapok hamarosan időpontot a látogatásra, és lehetőséget egy eszmecserére is.
Egyelőre úgy látom, itt mindennek, amit mi tudunk, és nagyon tudunk, volna értéke: táncterápiának, alapozó terápiának, zeneterápiának, kézműves foglalkozásnak. Gyümölcsöző kooperációra, kapcsolatépítésre látok tág lehetőséget.
De még csak 10 nap áll mögöttem, és alig 4-5 iskolalátogatás.

Enni kéne, de nem megy. Ma még egyáltalán nem sikerült enni, lehet, hogy bemegyek a városba Krisztához, együtt talán jobban megy.