3 hónap Izlandon NCTA ösztöndíjjal

Kicsit, úgy látom, összekeveredtek a dátumok, de nem baj. 

A Golden Circle túrára ellenkező irányban indultunk el, mint az itt szokásos. A szokásos útvonal: þingvellír Nemzeti Park, Geyzir, Gullfoss. Mivel a "hivatalos" golden circle-be a Kerið vulkán krátertava nincs benne, és nekem - azt hiszem - az a kedvencem az eddig látottak közül, mi szembe indultunk, a tóval kezdve az utat. Valamint, ezt is meg kell vallanom, nekem a Nemzeti Park nem volt egy túl nagy durranás, és jobbat eszeltem ki az út végére: Laugarvatn Geothermal Bath-t. Később. Most indultunk tehát a Kerið felé. Az út ismerős volt, erre indultunk Jökullsárlónba is, ez az 1-es autóút, ami körbe megy a szigeten, dél felé indulva Hfj-ból. Gyönyörű időnk volt megint, akár egy trikóban is ki lehetett szállni báránycsalogatásra. Almával, fűvel, zuzmóval csalogatás ellenére sem jöttek oda, sőt, amint az autó megállt, elfordultak, elmentek. Nem szaladtak, csak elmentek. Biztosan erre tanítják őket, ne álljanak szóba jöttment idegenekkel.

Persze szét aggódtam magam, hogy nem találom meg a Kerið-t, mert arra emlékeztem, hogy a lányokkal szinte csak véletlenül találtunk rá, a nagy Izland térképen ugyanis - expressis verbis - nincs rajta. Azaz ez a betűsor nem szerepel a térképen. Nem értem, miért, szép is nagyon, érdekes is, története is van, hírességgel is összefügg. De persze sokat segített a megtalálásban (elment az út mellette, nagy betűkkel ki volt írva, rajzolva: POI! Kerid.

Megint ott voltak az önkéntes vulkánjavítók, és megint kellett volna kétszer 350-et fizetni, de 500-ért "be"mehettünk, nem volt több helyi pénzünk. Ebben a napsütésben még szebbnek láttam, mint a zuhogó esőben, de lehet, hogy ez csak az általános közérzetnek volt betudható. 

Azon elmélkedtünk, hogy vajon miért van az, hogy az embernek mindig, minden körülmények között fel kell másznia egy magas hely legmagasabb pontjára? Peti úgy vélte, ez az általános emberi tulajdonság okozhatta Erős Zsolt halálát is. Eleve jó magasan voltunk, mégis, még magasabbra kellett mászni. 

Aztán meg mélyre. Lementünk a tó partjára, a kráter aljára követ nézni, padon ülni, napozni. Gyönyörű kráterdarabokat találtunk, amiket nem szabad elvinni onnan, direkt megkérnek rá a bejáratnál. Csak megnéztük.

Jó közelről is megnéztük, belefényképeztünk a vízbe, én meg napoztam a padon. Nincs lefúrva a pad. - vette észre Peti, a padok nagy barátja és megmentője.
Talált egy kis szemetet is a parton, azt morogva beletette a szemetesbe, aztán visszamásztunk a peremre egyetlen botlás nélkül. Pedig néhol eléggé sáros-csúszós volt.
Fönt nem győztük csodálni a vörös lávakövet, amit nem szabad elvinni. Pedig olyan sok volt!

Tovább indultunk a Geyzír felé. Út közben elmeséltem, amit tudok róla: Geysír a neve annak a gőzkitörésnek, melyet  - városi legenda szerint - az emberek eltömítettek beledobált kövekkel. Nem igaz, egy földrengés tömítette el. A földrengés előtt 60-70 méter magasra is kitört olykor. Helyette most Stokkur tör ki, 5-8 percenként.

Megvártunk 10-15 kitörést, előtte ebédeltünk a helyi megállóban, hagymakarikákat, sült krumplit, burgert. Az összes kisgeyzírt is megnéztük, lefényképeztük, megfogdostuk, már amelyiket lehetett. Egy egész geyzírmező

van ott nézésre. Nagyon fantasztikus. Ez egy kicsi, kék geyzírtó, amit a múltkor nem lehetett jól leképezni, mert a zuhogó eső nem engedte látni, milyen tiszta és milyen kék.

Gullfoss vízesés következett az úton. Ez igazából nem a kör része, mert a geyzírtől oda, meg vissza kell menni ugyanazon az úton, a vízesés egy zsákutca végén van. Valahogy nem tetszett annyira, mint először, meg mint azok, amiket a Jökulsárlón felé láttunk. Grandiózus, dupla vízesés ez. Egy ifjú egyszer meglátott egy lányt a túlparton, és annyira tetszett neki, hogy nekivágott a vízesésnek, hogy átjusson rajta keresztül hozzá. A vízesés kettévált, és nem nyelte el őt, a fiatalok boldogan találtak egymásra. Ugyanez a magyar népköltészetben nyilván ember- és lóhalállal végződne. Ez is egy a különbségek közül.

A lányokkal nem lehetett odaférni ehhez a turista fényképezési ponthoz, mert éppen sikerült egy nagy létszámú túrista csoportot kifognunk Itt gyakorlatilag sorban állnak az emberek, és fényképezik egymást. Mi se hagyhattuk ki tehát, különösen, hogy nem volt ott senki.

Minden vizet megnéztünk, az összes magaslatra kimásztunk, nem mentünk le a vízhez, mert nagyon jeggesnek látszott az út. Elég hideg volt akkorra már, ment le a nap.
És most következett az a rész, ahol nem voltam még, noha a lányokkal láttuk a bejáratot, de nem is emlékszem már, miért, nem mentünk be. Talán még előttünk volt néhány kaland. Ezért, erre emlékezve, az út végére szerettem volna ideérni, sikerült.

Ez Laugarvatn Geothermal Bath. Hát ilyen szépet is igen ritkán látni. A fürdő természetes forróvízre épült. Nem csak kicsempézett medencék, hanem lávaköves medence, háromféle gőz, szauna, gyerekvíz, és a tó áll a rendelkezésre. A medence a tó partjára épült, kis ablakkal lehet kibámulni a hidegbe a melegből. mármint a meleg vízből. Szabadtéri helyszín, úgyhogy el kell süllyedni, mert kint jó hideg van.

A medencék nem egyforma hőmérsékletűek, van olyan ugyanis, amelyiket hűtik. Magától elég forró lenne. Voltak ott mások is: egy vancouveri házaspár, egy család kisgyerekekkel, meg egy Sri lankai norvég pasas. A többiek beszélgetését hallgattuk, és áztunk.

A köves medence volt a legklasszabb, én még nem láttam ilyet. Biztos vannak wellnessek, ahol van ilyen, nekem új volt. Feküdtünk a forró köveken a vízben, mint a fókák. Lassan sötétedett, egyre szebb lett, kékebb minden.

Mivel a kanadaiak megpróbálták, nekünk is muszáj volt: belemenni a tóba. Amikor az embernek elérzéketlenedik a lába a hidegtől. Jökullsárlónnál mondta a kétéltűn a vezető, hogy kb 4 percet lehet élve kibírni a vízben. Hát itt szerintem akár hatot is ki lehetett volna. Gondoltuk, bemártózunk. Szó sem lehetett róla! Visítva menekültünk vissza a melegvízbe, ami persze égetett a tó után.

Vicces: nem szabad fejest ugrani. Hihihi.

Lassan ment le a nap, szemben, a képen alig, de a helyszínen jól láthatóan az Eyjafjallajökull havas teteje, rózsaszín égbolt, gusztustalan. mindez a vízből, a kis ablakon át, esetleg kiemelkedve a vízből, ha már túl meleged van. És megint egy hihetetlen, soha nem látott, nem tapasztalt kaland.

Megettük a maradék szendvicseket, mielőtt hazaindultunk volna a fürdő kínálta, takarókkal alaposan ellátott dohányzó teraszon.

Hazafelé a sötétben a különösen kivilágított útban gyönyörködtünk,

Előre bocsátom: watchingoltunk, whatchingoltunk, de meg nem watchingotuk a whale-t.

Azóta nagyon sajnálom, hogy kicsit el is voltam fáradva, meg valahogy alábbhagyott a kalandvágyam, és ahelyett, hogy a Snaefellsnes félszigetre mentünk volna, bementünk a városba, és kikötöttünk a lehető legkalandmentesebb whale watching ajánlatnál.

Miután kifizettük a gatyánkat, volt még másfél óránk az indulásig. Besétáltunk a dohányzós kocsmába, és betoltunk egy legendás csokitortát. Egyikünk se volt éhes, mert sikerült reggeliznünk még otthon, így, bár elismerést nyert, hogy a csokitorta olyan finom, mint amilyennek leírtam, alig bírtuk - közös erővel - legyűrni. Nem ettünk a szintén legendás legjobb hot dog-ból sem, csak megmutattam, hol lehet majd kacsát és hattyút etetni, ha visszajövünk.

Busz jött értünk a jegyvásárló helyre, mert nagyon fújt a szél, ezért ezt a vacsingot áthelyezték egy szélvédettebb területre, Grindavíkba. Kb 40-45 percet buszoztunk a reptér felé, közben elmentünk majdnem a házunk előtt. Megmutatták, merre van a Blue Lagoon, ez később majd fontos lett. (Na nem mintha magunktól nem találtunk volna oda.) Megérkeztünk Grindavík kikötőjébe, ahol várt bennünket Izland legnagyobb bálna néző hajója, az Andrea.

A buszon a leghátsó ülésen ültünk, úgyhogy mindenfajta elkövetkezendő tengeri betegségre fel voltam már készítve, mire odaértünk. Gyakorlott vacsingoló lévén azonnal a legalsó traktusba siettem, ahol különböző méretű szélhatlan overallok lógtak vállfákon. Szintén gyakorlott versenyző módján kiböktem a legrövidebbet, és belebújtam. A kabátomat levettem, ellentétben a múltkori esettel, amikor mire már felvettem volna az overallt, annyira fáztam, hogy szó sem lehetett a kabát levételéről. Felejthetetlen látványt nyújtottam, mentségemre legyen mondva, a többiek sem festettek sokkal jobban. Mármint azok, akik felvették.

Egy rendkívül kedves, de igen idegesítő idegenvezetőt kaptunk, aki megállás nélkül, magas hangon beszélt. Annyira fújt a szél, hogy nem értettük, mit mond, annyit ki lehetett venni, hogy arra biztat mindenkit, hogy azonnal szóljon, ha bármit meglát, mert a kapitánynak nincs kettőnél több szeme. (Se egy valamire való látcsöve.) Meresztettük a szemünket bele a szélbe, semmit nem láttunk, ami bálnára emlékeztetett volna. A víz tajtékzott, minden csupa hullám és fehér fodor volt, ha lett volna ott bálna, akkor se láttuk volna. Az óceán fantasztikus látványt nyújtott, végtelen volt és kék, haragos és nyugodt egyben. 

Igyekeztünk a legjobb kilátó pozíció elfoglalására, de csak vizet és vizet és vizet lehetett látni.

Sapka, kesztyű, sál, minden rajtunk volt, ami csak kicsit is melegíthetett. A kapitány egyfolytában kommunikált a környező hajókkal, de ők sem láttak állatot a vízben annak ellenére, hogy a délelőtti úton láttak két bálnát, és azt mondták, nem mozognak gyorsan, valószínűleg itt vannak még mindig. Hát, lehet, hogy ott voltak, de úgy látszik, a vízben melegebb volt, mint kint, mert még az orrukat se dugták ki. Titokban vettek levegőt, hogy észre ne vegyék őket.

Amikor már visszafelé indultunk a kikötőbe, kicsit oldódott a hangulat, csak egy kislány volt a sírásig csalódott, de mivel izlandiak voltak, gondolom, jut majd neki bálna még az életben. Nekünk nem biztos, de az én gyerekem nemhogy csalódott nem volt, de boldogan vigyorgott az egész helyzettől: óceán, hajó, szél, neki minden pont jó volt.

Jöhet bármi, megtalálja benne a jót, az emlékezetest, az újat, az olyat, amilyen még nem volt, lehet, hogy talán nem is lesz többet.

Én azért - bevallom - kicsit bánatos voltam, olyan boldog lettem volna, hogy még egyszer láthatom a bálnákat, méltóságteljesek, csöndesek, bámulatosak.
Mivel nem mutatták magukat, Andrea legénysége elvisz még egyszer, bármikor az életben, ha felmutatom a jegyet. Jegyet eltettem, majd egyszer felmutatom. Addig felmutatom az alábbi képet, ami szerintem nagyon jellemző Izlandra: jeges, elegáns, büszke, független.

Bánatunkat hamburgerbe öltük a Hamborgara Fabrikkanban. Ilyenben már voltam Akureyriben, és már ott gondoltam, hogy ez nagyon tetszene Petinek. Tiszta Amerika! Bazinagy hamburgerek, a spare ribs lelóg(nak) a tányérról, sült krumpli rogyásig, ami kell. Kis szerencsétlenségünkre kifogtunk egy angolul alig beszélő, de egyáltalán nem értő pincért, aki a tripla hamburger helyett egy mono-t hozott (én nem bántam), de volt nagy kólánk, óriás spare ribjeink, nem maradtunk éhes. És kifizetni is jobban esett így. Annyira átfagytunk a hajón, hogy a háromnegyed órás busz úton sem, sőt, az étteremben sem tudtunk felmelegedni, így este 8-kor elindultunk az uszodába, egy nagy hot tub-ban ülés reményében. És ültünk és ültünk és ültünk, míg kifejezetten melegünk nem lett, meg még az uszodát is be akarták már zárni. Én még a gőzben is időztem egy negyed órácskát, biztos, ami biztos.

4 olyan nap, ahol talán inkább az események, semmint a helyszínek - melyekről már szinte mindegyikről írtam - lesznek a főszereplők. Persze a helyszínek is, hiszen nem ugyanolyan idő volt, nem egyedül voltam, szóval közel sem ugyanaz. Itt nem lehet azt mondani, hogy á, oda nem megyek, ott már voltam, mert nem voltál még ilyen időben, nem voltál még télen, vagy tavasszal vagy nyáron, csak ősszel, nem voltál ma még. Ezért jó volt ismét a Videy Islandre indulni, ahova nagyon szerettem volna Petivel kimenni. A nyugalom szigetre, ahol alig van más is, mint mi.

Előtte azonban megmutattam neki a kis parkot, "itthon", Hafnarfjordurban, ahol a huldufók, az elf, a hidden people lakik. Kedves kis sétahely, az idő is napsütéses volt, sétáltunk egy órát.

Utána bementünk a városba, hogy a bolhapiacot megnézhessük, nem is gondoltam, hogy Petit is érdekli, de aztán eszembe jutott, hogy szeretett volna egy napszemüveget, és ez a legjobb hely lenne beszerzésre. Mindent végigjártunk, megnézegettünk, felpróbáltunk, kinevettünk. Az autót fent hagytuk a templomnál, ezrét igyekezni kellett, hogy le ne késsük az utolsó hajót Videy-re.

Mint tudott, kétszer ugyanabba a folyóba lépni nem lehet. Nos, Videy Island sem mutatta ugyanazt az arcát, mint azon a megtalálós napon nekem. A hajó most is klassz volt. Időben is indult. Mi voltunk a hajóskapitányok.

Sokan voltunk a hajón, de sokan voltak még a szigeten is, az előző hajó utasai. Bementünk a kávézóba, mert valaki mondta, hogy érdemes, nagyon szép. Őszintén: nem is szép, a nő meg olyan undok volt, mint amilyen rossz kávét adott, és amilyen drágán. Sehol eddig, még egyszer sem ittam rossz kávét, nagyon kávés népek itt. Akárhol kínáltak kávéval, vagy akárhol ültem le, vagy vettem egy togo-t, mind finom volt. És különleges. Ez nem volt finom. És hideg is lett, fújt a szél, alaposan be kellett öltözni, meg az új napszemüveget beüzemelni.

Elindultunk sétálni, lementünk a partra, a fekete kavicsokhoz, megnéztük a partra sodródott tengeri füvet, megmutattam a kis éttermet, ami ugyan zárva volt, de mégis kellemes a teraszán üldögélni. Meg persze a Peace Towert.

Minden magaslatra felmásztunk, mindenhonnan kinéztünk, lenéztünk, de indulni kellett, nehogy elmenjen at utolsó hajó a szárazföldre. A múltkor egy fél órát késett, de most pontosan érkezett. A hajó felé menet nem szorultunk be a két oszlop közé, de megpróbáltuk. Azért, mert előttünk egy kislány pont átfért.

A szigetet elhagytuk, persze legtöbbször Peti vezetett, pontosabban szerintem innentől már mindig ő vezetett, és - mivel még világos volt -  kimentünk Seltjarnarnes-re. Ez Reykjavík egyik része, hosszan a tengerbe nyúló félsziget, nagyon drágának látszó villanegyed környék. Szép, ízléses, leginkább amerikai suburb-höz hasonlító városrész saját uszodával, iskolával, kis központtal. Odavisz a busz, az Isaksskóli-s napon voltam ott. Már szinte elkezdett sötétedni, de ki kellett menni a Grotta-hoz, a világító toronyhoz. Azaz ki kellett volna, ha a dagály nem vágta volna el az utat. Hiába, vissza kellett fordulni.

Még egy másik úton is megpróbáltuk, de magas volt a víz, nem jutottunk ki a toronyhoz. Talán majd megpróbálom egy délelőttön. Van valahol ott egy Kvika nevű képzőművészeti alkotás, amiben meleg víz van, bele is lehetne ülnie egy embernek, szoktak is, de inkább lábáztatásra való. Sajnos nem találtuk meg.

Meg fogom keresni.

Találtunk helyette halott medúzát, szegény, besodródott a kövek közé, vagy megfagyott. Minden esetre, elég könnyű volt leképezni.

Hazafelé az autóban a naplementében lehetett gyönyörködni, ami, tekintettel az itteni autózási szokásokra, elég kockázatos vállalkozás, de megérte.

Vasárnap este melegszendvicset vacsoráztunk, jó ötlet volt megvenni a szendvicssütőt annak ellenére, hogy azóta tizedannyiért is láttam már a mindenvackos boltban. Mindegy, az biztos nem lenne ilyen szép, mint ez. :)

16.-án, szerdán, szokásos iskolalátogatáson voltam Áslauggal és kollégájával a Barnaskólin í Reykjavík (BSK) - ban.

Teljesen igazi iskola, tábla, meg könyvek, füzetek, olvasó gyerekek, falakon gyerekmunkák, tanulnivalók, egészen otthon éreztem magam. El is mondtam a többieknek, mennyire más az iskola, mint az óvodák. Nem az üres falak, egyszínű termek, hanem ugyanolyan színes élet, mint otthon bármelyik AME általános iskolában, amihez szokva vagyok.
Nagyon szép az iskola környéke, erdő, óceán, egyetem. Érdemes lesz egyszer csak sétálni elmenni oda. Most nem sétáltam, ott maradtam a megbeszélésen, egyre jobban élvezem hallgatni az izlandi beszédet, noha sajnos még mindig nem értek semmit belőle. Na, talán a semminél egy körömfeketényivel mégis többet.

Este Kriszta jött át, hátha látjuk az északi fényt innen, de nem láttuk, pedig még síruhát is hozott magával, meg ne fagyjunk a nagy nézésben. A buszt, amit láttunk éppen kiindulni a megállóból, autóval, 2 megálló múlva utolértük, és hazament anélkül, hogy látta volna. :(

17.-én, csütörtökön este megérkezett Peti!

Ezt a képet feltettem a Facebook-ra, mintegy hatvan barátunk tetszését - közte izlandiakét is - elnyerve. Nem csoda. (Csada.) Mire megjött vásároltam, főztem, eléggé vártam, az én fejemet is le lehetett volna képezni, nem csak az övét.

Vacsi után kisétáltunk a kikötőbe, megcsodálta a halászhajókat, a kotróhajókat, a halászok emlékművét, a kis sétáló utcát, amit csak lehetett. Mindennek örül, minden tetszik neki, minden szuper.

Ezen aztán felbuzdulva már másnap reggel elindultunk a kétnapos nagy útra a jéglagúna felé.

Volt szendvicsünk, vizünk, almánk, kexünk, térképünk, navigátorunk, barátoktól kapott útleírás, javaslatok, tanácsok, mit, hol, mennyit, miért. Egyelőre én vezettem egészen a legközelebbi fürdőgatya boltba, merthogy az otthon maradt. Nem baj, ilyen jó fürdőgatyája még életében nem volt!

Dél felé indultunk, én már jártam erre, egyrészt a legelső héten, Vestmanaeyar felé, másrészt hazafelé a Golden Circle útból, így emlékeztem bizonyos látnivalókra, meg is álltunk, meg is néztük a hőerőművet, a melegházakat Hveragerthiben, míg egy kis kávézóhoz nem értünk a hegyen, elég magasan. A kávézóban finom kávét kaptunk, a teraszáról megfigyeltük az út első (elég kis) vízesését és gejzírecskéket.

Melyeket utóbb nagyobbak, fortyogó sárgödrök követtek a hegyoldalban, ahova nem nagyon szabadott menni, de muszáj volt.

Innen, elhatározva, hogy akármit is látunk, meg nem állunk, a Peti által a Top 10 Izland könyvből kinézett vízesés, a Skógafoss felé indultunk tovább. (Végcélunk aznapra Vík - kb. 200 km - volt, itt foglaltunk szállodát.) Az úton azonban eszembe jutott, hogy Vestman Islandre menet a lányok direkt megálltak, hogy megmutathassanak egy vízesést, melyet Peti is kinézett magának egy képeslapon. Nem tudtuk a nevét, de emlékezetből valahogy megtaláltam. Lélegzet elállító volt. 40 méterről zuhog lefelé, a neve Seljalandfoss. Mivel nem a hegyoldalon folyik le, mnt a legtöbb társa, hanem tényleg esik, be lehet menni mögé, mint a Niagaránál. Csurom vizesek lettünk, de bementünk persze, megmásztuk persze, agyonra áztattuk a fényképezőtelefonokat, de gyönyörű volt.

Kávéztunk, megszáradtunk, tovább indultunk. Láttuk Eyaflallajökull-t, aki 2010-ben hamufelhővel tette lehetetlenné a repülő közlekedést Európában, és akinek KI TUDOM EJTENI A NEVÉT!

Végre elérkeztünk ahhoz a vízeséshez, amit Peti kinézett magának idefelé jövet az utikönyvből: Skógafosshoz.
A ragyogó napsütés dupla szivárványt rajzolt a vízesés köré, teljes félkörben.

400 (!) lépcsőt mászva felmentünk arra a pontra, ahonnan lezúdul a víz. Egy szinte békés kis folyót láttunk, amint a kövek között csörgedezik a szakadék felé. Csak ott derül ki, hogy mennyi víz is van benne tulajdonképpen. Megpróbáltunk mindenféle vicces képet készíteni arról, mintha Peti szájából jönne a szivárvány elő, vagy mintha a tenyerébe venné, e kísérletek mindegyikét a cikk végén látható linken, a Picasa webalbumban lehet megnézni. És érdemes is!

Estefelé érkeztünk Vík-be, a tengerpartra, amit legendás, fekete homok borít, és amiből legendás sziklák merednek ki, Troll Szikláknak nevezik őket. Olyan rettentő hideg volt és szél, mire odaértünk, hogy Petiből buckalakó, belőlem egy didergő buckalakó megörökítő lett azonnal.

Na jó, ez tényleg vicces, de a sziklák, meg a fekete homok, nem semmi látvány, még a hidegben sem!

Már-már majdnem megkérdeztük, hogy hol lehet a szállodánk, mert bár kaptam visszaigazoló e-mailt a foglalásról, elfelejtettem letölteni a telefonra, amíg még volt internet. Itt meg aztán semmi nem volt, csak hideg, nemhogy internet. Dehát se Peti, se én nem arról vagyunk híresek, hogy szóba elegyednénk csakúgy, ha nem muszáj. Nem volt még muszáj, kicsit már sötétedett, de még belefért egy próba. Azt írták az interneten, amikor foglaltunk, hogy 5 km-re Vík-től. hát tovább mentünk éppen annyit, amikor valóban meg is láttuk az út mellett a táblát is, meg a szállodát magát is. Ahogy lekanyarodtunk a szálloda felé az útról, az egyik ház kertjében festett kövek voltak díszítésül mindenhol, rengeteg katica. (Bár narancssárgák voltak, nem pirosak, de nyilván ebben ebben a hidegben, jó, hogy legalább narancssárgára sikerültek.)

Szállodát megleltük, bele jelentkeztünk, majd boldogan visszaindultunk Vík-be vacsizni. Szép éttermet találtunk is, pizzát evett Peti, valami olyasmit én is, előtte forró gombakrém levest, házi kenyérrel. Meg is érdemeltük, mondjuk, mert egész úton egyetlen szendvics jutott csak mindenkinek, és azért már 7 óra volt.

Annak ellenére, hogy Peti nem akart, felöltöttük a vadiúj fürdőgatyát illetve a régi fürdőruhát, rávettük a pizsamánkat, és a metsző szélben, mezítláb a cipőben, kabátban, törölközőkkel felszerelkezve elindultunk a hot tub-ba, beleültünk, és benne ücsörögtünk vagy másfél órát egy amerikai és egy angol házaspárral együtt. Engem nagyon szórakoztatott a kétféle angol beszéd hallgatása, Peti meg pihent, és fél füllel figyelt. Mostmár tudom, hogy figyelt, mert másnap kibeszéltük a párokat. Eleinte azt hittem, nem elég meleg a víz, de másfél óra múlva úgy éreztem, megfőttem. Érdekes. Egyáltalán nem volt rettenetes kiszállni, elmenni a zuhanyzóig, nagyon át voltunk melegedve. A szobánkban még egy kis Jurassic Parkot néztünk a tévében, és hamar elaludtunk.

Gyönyörű reggeliző terem várt minden finomsággal, ahogy egy szállodareggelihez illik. Ecetes halat nem ettünk, bár Peti megkóstolta. Frissen, helyben sütött kenyeret ettünk, finom kávéval, narancslével, lekvárral és vajjal, Peti meg, hát, mindennel.

És tovább, mert a mai cél Jökulsárlón volt, a jéglagúna.
Bár elhatároztuk, hogy megyünk, nem nézünk se jobbra, se balra, nem sikerült. Itt is egy vízesés, ott is egy, meg kellett állni. De hogy egy PRIVÁT vízesést is látunk, arra azért nem gondoltunk. Egyszerűen nem lehetett odamenni hozzá, mert lánccal el volt zárva, és a láncon a PRIVATE felirat lógott.
Peti megint kinézett egy vízesést a könyvéből, amit azonban nem láttunk végül, mert kiderült, hogy egy egy órás gyalogúttal lehetne csak megközelíteni, nekünk meg nem volt ennyi időnk sajnos. Helyette egy ottfelejtett tankkkal, vagy valami más lánctalpassal játszottunk kicsit.

Mielőtt még elértünk volna célunkhoz, egy az országútra kalandozó bárány miatt jókorát kellett fékeznünk, ez előtt csak kétszer, egyszer én, egyszer Peti hajtott bele kis híján az árokba valami kósza vízesés vagy gleccser bámulás miatt.

Jökulsárlónhoz érve nemigen kaptunk levegőt, olyan látvány fogadott. Először is egy valószínűtlen hídon mentünk át, egy tengerszoroson, jobbra a dühöngő óceán, elég nagy szél volt, balra pedig úszó jéghegyek, gleccser, ami belefolyt az óceánba. A kétéltű jármű, ami beviszi az embereket a jéghegyek közé, 10 perc múlva indult. Elég jó időzítés 500 km távolságból.

Elindultunk a jéghegyek közé, miután felvettük a mentőmellényeket, nem baj, az is melegített kicsit. Rettentő hülyén néztünk ki, de megnyugtatott, hogy a többiek is. A hajón dolgozó idegenvezető is majdnem megfagyott, neki persze nem volt jó meleg mentőmellénye.

Hihetetlen, leírhatatlan, elképzelhetetlen látvány. Hiába a fényképek, a videok, ilyen egyszerűen nincs, és kész.

A jéghegyek úsznak, mozognak, le-letörik belőlük egy darab, ettől elfordulnak, a tetejük gyakran hirtelen lebukik a víz alá, mert megváltozik a súlyelosztása. 10%-uk van a víz felett, de ezt tudtuk. Ahol kékek, ott nagyon sűrű, több százezer éves a jég. Ahol fehér, ott olvadni kezdett. Ha kék részből letörünk (letörnek az idegenvezetők), nem kék többé, teljesen üvegszerű, édesvíz.
A jéghegyek kisodródnak az óceánba, ott is úsznak kicsit, de a sós közegben hamarabb elolvadnak. Nem fogy el, mert a gleccser újabb és újabb darabokat termel.

 "A number of films have had scenes shot at Jökulsárlón, including the James Bond films Die Another Day and A View to a Kill, as well as Tomb Raider, Beowulf and Grendel and Batman Begins." Az egyik James Bond forgatásakor valami épített fallal elzárták az óceán bejáratát, és a tó, amin a jéghegyek úszkálnak, befagyott egy-két napra. A beáramló sós víz nem engedi neki különben.

A hajózás során Peti (természetesen) összebarátkozott az idegenvezető fiúval, aki mondta neki, hogy fókák laknak itt, gyakran lehet találkozni velük. Kiszállva a hajóból elindultunk fókát találni. Találtunk, egyet-kettőt, jó messze voltak, de biztosan fókák. Petinek van sok fényképe, amiken ha nincs semmi, keresni kell a fókát. A part itt is fekete homokkal borított, de itt nem kagylók, rákollók, sünvázak találhatók benne, hanem gyémánt csillogású és állagú, több százezer éves jégkristályok. Egyszerűen megigézve bámulja az ember, száj nyitva, hang fennakad, szó bennszakad...

Visszaérve az autóhoz az idegenvezető lekiabált az amphibionról Petinek, talált-e fókát. Ennek a gyereknek mindenhol vannak barátai! :)
Megettük a tegnap estéről maradt, jéghideg, kemény és ízetlen pizzaszeleteket, kis híja volt csak az éhhalálnak, mert mire visszaértünk a jéggyémánt és fóka bámulásból, nem volt már meleg leves a büfében. Vettünk pár kis ajándékot, és elindultunk visszafelé, 500 km várt ránk. Fél 5 volt, lassan sötétedett. Nem voltam maradéktalanul lelkes, de valahogy haza kellett jutni.

A benzin kibírta Vík-ig, mi is, autó is, mi is ettünk, addig én vezettem, onnan Peti, én utálok sötétben vezetni. Nagyon jó utunk volt, még a Hveragerth-i kivilágított melegházakat is láttuk, varázslatos látvány, valahol van már kép róla.
Peti észrevette, hogy az országban nincsenek kilométerkövek. Semmilyen jelzés arra volnakozólag, hogy mégis hol tartasz az utadon. Vannak persze olykor táblák, de köztük semmi. Érdekes. Fél 10-re úgy itthon voltunk, hogy egy órát le lehet vonni tankolás és evés miatt.

Mondjuk nem beszélgettünk már sokat, mielőtt ájultan aludtunk el mindketten. Ennyi kalandot két nap alatt!

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Jokulsarlon

Tudott dolog, hogy alapvetően rossz elmesélő vagyok. Igyekszem megemberelni magam azért.

Vasárnap, 13.-án tulajdonképpen, azt hiszem, nem csináltam semmit. Ilyen is van. Azaz itt van. Itt lehet. Lehet, hogy esett? És azért? Nem, nem esett, bár nem volt szép idő. Délután bementem a városba, bementünk a szuper könyvesboltba, olyan, mint a Borders, kávés, könyvbámulós, leülős, vagy kiülős. Eymundsson. Vettünk könyvet, amit persze megint Kriszta fedezett fel: a facebook-on van egy The Iceland Weather Report nevű oldal, amit egy Alda Sigmundsdóttir nevű nő gondoz, ő írta a könyvet: The Little Book of Icelanders címen.

Többször fogok belőle idézni nyilván, vicces, szarkasztikus, önironikus, természetesen sztereotíp, de nagyokat lehet rajta röhögni. Különösen így, hogy az ember már 5 hete ismerkedik velük több-kevesebb sikerrel. Nem elég azonban, hogy vettünk könyvet, eszünkbe jutott, hogy hiszen még elérjük a bolhapiacot! Futás. Nem volt pénzünk, az esélytelenek nyugalmával bámultunk mindent. Aztán mégiscsak megtetszett egysmás, de ott minden (kivéve az izlandi kötött holmit) nagyon olcsó. Ld valamelyik előző irat, melyben beszámoltam az ECCO márkájú csizma megszerzéséről ugyanezen a helyen a legóvatosabb számítás szerint is a tizedéért, mint a boltban lenne. Azóta láttam a boltban, ugyanolyan szép, mint az enyém. Mondjuk, lehet, hogy 37-es, nem meg 38-as, mint az enyém, de ajándéklónak ne nézd a számát, ugye.

Aztán már igyekeztem haza, mert hétfő reggel korán kellett kelni. Na, nem mintha el tudnék aludni normális időben, de gondoltam, legalább ne későn kezdjem el a próbálkozást.

Hétfő reggel ilyen korán már a repülőtéren voltam.

Nem egyből találtam oda, egyedül akartam menni, nem fogadtam el az ajánlatot, hogy értem jönnének, mert az autót ingyér ott lehet hagyni, biztonságos parkolóban a bejárattól 20 méterre. Aztán telefonos segítség igénybe vételével még mindig előbb, mint Lilja és Bóas, akikkel utaztam értem oda a helyes bejárathoz. Fél órával az indulás előtt illendő odaérni, én ott is voltam, de végül csak negyed órával az indulás előtt vettük át egy buszjegyhez hasonló beszállókártyánkat, az itt idézett konverzáció nyomán:
Lilja az embernek: going to go to Akureyri, Lilja, Zsofi and Bóas (sic!). Ember (kinyomtat): here you are, have a nice flight. Már kotorásztam az útlevelem után, nem kellett senkinek se.
A gép cuki, kicsi volt, 50 személyes. 1-2 üres hely volt csak, úgy láttam.

A repülésről külön webalbumot készítettem, érdemes megnézni, varázslatos volt, hihetetlen és csodálatos.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/IcelandFromAbove02

A gépen kávéval, teával, vízzel kínáltak, rágót kaptam, semmit nem kértem, csak az ablakra tapadva bámultam, és igyekeztem mindent lefényképezni, ilyen nem minden nap jut az embernek. A nap tűzött, a visszaúton voltak csak felhők, jól elkülöníthetőek az albumban egymástól a két út képei.

A reptérről taxival mentünk, elég messzire, és 10-kor már az iskolában voltunk. Nagy iskola, 150 gyerek jár ide, és az különbözteti meg a többitől, hogy mivel Akureyriben, az izlandi tanárképzés fellegvárában működik, tanárai 100%-ban diplomásak ellentétben az összes többivel, ahol ez az arány jelentősen alacsonyabb.

Nyilván említettem már, nem kötelező diplomával rendelkezni ahhoz, hogy 9 évesnél fiatalabb gyerekekkel foglalkozzon az ember. E fölött kötelező a diploma megléte. Hjallastefnan intézményei zömmel e kor alatti gyerekekkel, főként óvodás korúakkal foglalkozik.
Alfa igazgatóasszonnyal hosszasan beszélgettem, úgy látszott, szívesen beszélget velem, ahelyett, hogy melegen megehette volna az ebédjét. mondta, hogy nem szokott sikerülni máskor sem, ne legyen lelkifurdalásom.

Amikor a többiek (Lilja és Bóas) dolgoztak az iskolában, én meg már kinézegettem, és kibeszélgettem magam, sétálni mentem Akureyriben, a ragyogó napsütésben.
Kávét szereztem a kedvenc könyvesboltomban (ld fentebb), és kiültem elé egy padra vele kommunikálni, mert az internet az utcán is elérhető.

Találtam egy antikváriumot. Azt hiszem, ennyi egymásra hányt könyvet még sosem láttam. Egy egész szobányi angolnyelvű krimi! Apu hogy örülne ennek! Biztosan találna egy csomót, amit még csak egyszer olvasott. Én egy kis izlandi-angol szótárt szerettem volna, de az pont nem volt. Kérdezte az antikvárius, angol vagyok-e. Szinte elpirultam a dicsérettől, mert ő úgy beszélt, mint egy oxfordi nyelvész professzor. Mondtam nem, én magyar vagyok. Kérdeztem, van-e magyar könyv a boltjában. mondta, nem, dehogy van, hogy is volna. Mire én felhívtam a figyelmét arra a magyarnyelvű könyvre, ami az első pillanatban szemet szúrt, szinte, ahogy beléptem.

Amíg vártam a többieket a szállodánál, odajött hozzám Jezsek a barátjával, beszélgettünk kicsit, kérdeztem, hogy került ide, mire ő: és te? Igazad van, mondtam, és elköszöntem tőle.

Legnagyobb büszkeségemre én tanácsoltam Liljának azt a hotelt, ahol megszálltunk ez alkalommal is. Ahol Ága-Bogával aludtunk, azt választottuk most is. Ugyanolyan szép szobát kaptam, ha nem kicsit talán szebbet, ugyanolyan finom reggelit, de ott még nem tartunk.
Elfoglaltuk a szobáinkat, pihentünk kicsit, és vacsorázni mentünk. A választás egy hamburgeresre esett. Ez így most hülyén hangzik, de tényleg hamburgeres:

Hát van hamburger is, persze. Meg spare ribs, chicken wings, fries, nachos, meg minden, ami amerikai. Én a Thai-t is javasoltam, de ennek is örültem, legfőbbképpen pedig annak, hogy egyik vendéglátóm sem szeretett volna bárányt enni. A hal már egész jól megy, de a báránnyal még eléggé hadilábon állok. Pláne a bálnával, na, arról elvből szó sem lehet. Se lunda. (Lunda = puffin) A lunda is kihal, nem kell ebben még nekem is részt venni.
A hamburger evő helyen van egy nagy fatábla egy 6(!) jegyű számmal, amit mindig változtatnak, amint születik, vagy meghal valaki Izlandon. Naprakész lakosság létszámot mutat. Azt mondták.

És ettünk, és ettünk, és ettünk. Meg azonban nem ettük a vacsoránkat, én legalább is csúfos kudarcot vallottam vele. (Most eléggé örülnék neki.) Épp fölálltunk volna már, indultunk volna már, amikor csöngött a telefonom. Eléggé meglepődve vettem fel este 10 körül. Kriszta volt, nagy boldogan mesélte, hogy kint van az utcán, és látja A FÉNY-t! Persze én is megszaporáztam az indulást, kiléptünk, és ott volt az égen. Leszaladtunk a partra, ahol annyira nem zavarta a szemet a sok városi fény, és bámultuk. Azaz én bámultam, Lilja és Bóas meg engem bámult, azt hiszem, nyilván mulatságos látvány lehettem, amint ugrálok, meg szaladozok örömömben, közben persze komoly szerepet juttatva iPhone-nak, hogy rabul ejthessem A FÉNY-t. Valamennyire sikerült, csak éppen, hogy megmutathassam, ott voltam, láttam. Hihetetlen, gyönyörű, méltóságteljes, nagyon csöndes jelenség. Zöld, a szélén rózsaszín. Nem mindig rózsaszín, ez is egy külön ajándék volt, mert az ritka. Az izlandiak azt mondják, táncol az északi fény. Lilja még énekelt is neki valami északi fényeset.

Ekkora élményt! Lehet, hogy túlszárnyalta a bálnát? A gejzírt? Vagy a krátertavat? Vagy a Peace Tower-t? Minden napra jut nem egy csoda. Az ember egy idő múlva megtelik, és időt kér. A FÉNY-ről ez a kép jutott eszembe ott, akkor (remélem, Éva nem neheztel meg érte).:

A FÉNY olyan volt, mint ezen a képen a táncos ruhája. Nehéz elképzelni, gondolom, és én nem tudom olyannak leírni, amilyen volt. Táncolt, hajlongott, ide-oda fordult, körré változott, majd megint kinyújtózott, villódzott is, meg el is oszlott, de aztán újra összeállt. Csak álltam, és azt hiszem, tényleg elfelejtettem levegőt is venni. Aztán egyszer csak, mintha elfújta volna a szél, elenyészett.

Alig tudtam elaludni.

Délelőtt még sétáltam a városban egy rövidet, mielőtt fölmentem az iskolába. Fényképeztem az őszt, a színes házakat, a templomot a  hegy tetején.

A hazautat is igyekeztem megörökíteni, bizonyítandó, hogy a felhők fölött mindig kék az ég. De ennyire????

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/AkureyriOfficially

A délelőttöt itthon töltöttem, olvastam, írtam, rendezgettem a holmijaimat egészen kora délutánig, amikor elindultam Videy Island-re.

Merthogy csak nem hagyott nyugodni ez a Peace Tower dolog. Valahogy elég nehezen sikerült kibogoznom a polcon mostanra már jelentős súlyúra és térfogatúra növekedett különböző turista kiadványok, szórólapok, prospektusok, útikönyvek (magyar, angol, izlandi nyelvűek) szövegéből, hogy pontosan honnan is indul, mikor és mennyiért a kishajó a szigetre, dehát azért van az embernek autója, hogy beleüljön, elinduljon, aztán meg majd lesz valahogy.

Naná, hogy semmi pillanat alatt odataláltam a megfelelő kikötőbe, ahol tényleg ott várt a kishajó, ami sajnos már a téli időszakban csak háromszor megy át naponta a szigetre, de én éppen jókor érkeztem, alig volt időm tíz-tizenkét képet készíteni a sárga világító toronyról az indulási oldalon.

Az igazság az, hogy - ha jól megfigyeli az ember - már innen is lehetett látni a Peace Tower talapzatát (az embertől balra, kicsi, fehér pötty), úgyhogy eléggé felvillanyozva ültem föl az amúgy is várva várt kishajóra (minden, ami hajó, jó).

A hajón egy kedves, vöröshajú fiatalember teljesített szolgálatot, aki (amikor futva odaértem a rámpára) megkérdezte, hova valósi vagyok, de szinte már mondta is: magyar. Vajon honnan tudta? Csak a magyarok szocializálódtak arra, hogy a jármű nem várja meg őket, amikor futva közelítenek felé? Végülis azt hiszem, hogy ő maga lengyel, mert mintha lengyelül beszélt volna a hajó vezetőjével, így meg hát nyilván érthető, én is ezerből kiszúrnám, hogy ő lengyel, itt, Izlandon. :)

Sajnos a hajó 5 percet megy mindössze a szigetre, nagyon közel van. Nyáron indul kishajó a régi kikötőből is, az az út sokkal hosszabb. És általában: nyáron itt minden van. Télen meg - szerintük legalább is - semmi nincs. Amikor kiszálltunk a szigeten, a vöröshajú még utánam szaladt, és a kezembe nyomott egy térképet, és a lelkemre kötötte, hogy az utsó hajó fél ötkor indul vissza a szárazföldre.

Innentől egy új szerelem születésének lehet tanúja a nyájas olvasó. Videy Island majdnem akkora és olyan békességet és nyugalmat áraszt, mint Pusztaberki. Csönd van, a szigeten ezen a délutánon 5-6 ember volt, rengeteg sirály, nyárilúd és vízben repülő madár. Akkora csönd van, hogy ahogy az ember felmászik egy-egy magaslatra, a saját lélegzetén kívül semmit nem hall. Pedig a várostól 5 percnyi hajózásra voltam. Igaz, nem a központtól, az messzebb van kicsit.

Hegyre föl, hegyről le, állatnyomok, sirályok által félig megevett tengeri herkentyűk, itt-ott fütyülő szél, máshol szélárnyék, meleg fuvallatok, hideg napsütés. A növényzet őszi színű, de nagyon dús, ennyi fű a világon nincs. Vannak kis területek, ahol láthatóan nyírják, valószínűleg a nem régen még üzemelő lovagoltatók tartják karban ezeket. Annyi titkos öböl van, mint Portugáliában, csak - legalább is az évnek ebben a szakában - nem annyira hívogatóak, inkább zordnak mondanám őket.

Egyszínűen drappos-barnás hegytetők, egyszínű drappos-barnás völgyek között nagyon szemet szúr bármi, ami színes.

Már csavarogtam egy órája, de még mindig nem láttam a "többieket", akik a kishajón velem jöttek. Lehet, hogy már visszamentek, hiszen visszafelé 4 hajó indul, bármikor vissza lehet menni. De én egyre csak mentem kelet felé, annyira hívogató volt ez a saját sziget. Egy-egy magaslatról előbukkan az óceán, másik kis szigetek, zátonyok, borítva sirályokkal, akik. amikor nem a vízen vagy a zátonyon pihennek, vitorláznak a szélben, és tátott szájjal rikoltoznak, egy-egy jó falatot elirigyelve egymástól.
Akkor aztán megláttam egy-két embert végre, akik éppen a sziget kis iskolája környékén bóklásztak, talán ennél keletebbre nem is lehetett már továbbmenni.

Elindultam tehát nyugatnak. A sziget fő épülete egy kávéház, mellette kis templom. Minden nyitva van, annak ellenére, hogy télen semmi nincs Izlandon, az épület kívülről is, belülről is nagyon szép és érdekes. Még az épületek is nyugalmat, békét, csöndet sugároznak.

(Ezt a képet loptam az Internetről, valahogy nekem nem volt egy sem a két épületről.)

A kávéházba - buta módon - nem mentem be, na, majd Petivel, de a templomkába igen!

Egyszerűség, béke, elegancia. Nyitott ajtó, nem pedig bezárt. Annak a max tíz embernek, aki arra jár azon a napon. Felnőttként kezelve őket, az ajtón kívülről két zár van, melyek nyitva vannak, csak bátran be kell nyitni az ajtón. Olyan, mint egy babaház. Minden pici, minden kék, besüt a nap, csönd és béke árad belőle.

Na, mostmár végre találjam meg a Peace Tower-t. Mivel láttam a partról, tudtam, hogy merre kell menni. Persze megtaláltam, persze boldog voltam (ld előző bejegyzés miatt). Ugyan fényes délután volt, így nem világított, de majd világít este. Elképzeltem a meggyújtó ünnepséget, még egy percig rugóztam rajta, hogy nem voltam ott, mert nem is én lennék, ha nem...
De mostmár láttam, megvan, akár minden este megnézhetem.

Leültem egy (najó, tényleg bezárt) kis étterem teraszán, megettem az almámat a kekszemmel, és ott ültem háromnegyed óra hosszat. ÉN. Nem siettem sehova, nem akartam tovább menni, csak ültem, és bámultam a tengert. Lehet, hogy így egy hónap után végre sikerül lelassulni kicsit? Csak ülni, örülni annak, ami van, nem rohanni valahova, szorongani, megoldani, kitalálni, elintézni stb, stb, stb... Olyan boldogféle voltam ott, akkor. Szedtem két fekete követ a parton, nyilván nem cipelem haza, de még az sincs kizárva. Az Ontario-ból vittem egy nagy, rózsaszín követ a teknősöknek, szeretik (?), azt hiszem. Lehet, hogy mégis megkapják ezeket is. Bálnaszínű kövek, nem is feketék. Csak ha vizesek, akkor feketék.

Feltámadt a szél, nem semmi kis szellő, rendes, bele kell feküdni szél, vissza is kellett indulni a hajóhoz, de előtte még lehasaltam egy ormon, és megpróbáltam egy képen érzékeltetni a mélységet. Azt hiszem, nem sikerült, pedig becsszó, jó 20 méter magasan voltam, alattam függőleges sziklafal a vízig. Meg még a szél, szóval elég félelmetes volt.

Mivel, mint említettem, eléggé egyedül voltam a szigeten, nem találtam egyéb megoldást annak igazolására, hogy ott voltam, mint

Hazafelé én vezettem a hajót, fent álltam (egészen 5 percig!!!) a hajó tetején, előttem az óceán (és a kikötő 100 méterre), és úgy éreztem megint, mintha szállnék (Jack). Azt hiszem, tudom már, hogy amikor majd újjászületek, hajóskapitány szeretnék lenni az óceánon. Nagyon hideg volt, nagyon fújt a szél, de nagyon boldogságos érzés mégis.

Ezzel nincs még vége a Videy napnak: odaértem Krisztához, aki tenger gyümölcsei-s spagettit adott enni! NEKEM! Mind megettem! Rákkal, kagylóval, felismerhetetlen izékkel együtt! A zöld az cukkini volt, vagy brokkoli, a rózsaszín meg tengeri herk.

Sétálni indultunk, találkoztunk Petivel, aki madármegfigyelésen van Izlandon Norvéggal, ő megmutatta azt az English Pub-ot, ahol fűtött sátorban lehet kávézni és cigizni, ma sem éltem hiába, imám meghallgattatott, mondanám, ha csak ez történt volna ma velem, nem meg mindaz, amit eddig írtam.
Mielőtt haza indultam volna, kimentem abba a kikötőbe, ahol délután jártam, és lefényképeztem a tornyot, nem látszik ugyan, de ott, van, megtaláltam, láttam, lefényképeztem.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/VideyIsland

Tegnap egész nap a minisztériumban kapott anyagokkal dolgoztam. Olvastam, fordítottam, írtam, küldtem, szóval a szokásos.
Szerda: sajnos, mivel még mindig nem tudok izlandiul, nem értettem, amit a rádió egész nap mondott: október 9.-én, Lennon születésnapján kapcsolják be ünnepélyes keretek között a Peace Tower-t a Videy Island-en, ahova azon a napon ingyenes kishajó járat ment este 6-kor. Még ma is sajnálom. Hiába mondom magamnak, hogy hagyd már, nem kell mindenen napokig bánkódni, mégis. Azaz mégse.

Tegnap este beautóztam a városba, hogy legalább lássam, de nem láttam. Nyilván rossz helyről próbálkoztam. Elvileg felkapcsolják minden este 6-kor egészen december 8-ig. Most azt találtam ki vigasztalásul, hogy nyilván december 8.-án is lesz valami ünnepség, a halála évfordulóján, amikor talán ugyanakkora felhajtás lesz a lekapcsoláskor, mint a felkapcsoláskor volt. Nélkülem. Pedig Bóas barátom megírta, csak egy emil végén, és én nem görgettem le eléggé, szóval nagyon bánt. Nagyon.
Helyette a gömbtetejű épületben voltunk körülnézni, szép, szép, de hát a nyomába sem ér egy ilyen eseménynek. :

Mivel nem láttam meg a FÉNY-t Reykjavíkban, kiautóztam megint a világító tornyomhoz, most a sötétben. Félelmetes dolgok vannak ott! Hallgatnak, és lapulnak a sötétben, mint valami óriás, vízi állatok.

Ma reggel fél9-re szerveztek nekem találkozót az SSSK (Izlandi Független Iskolák Szövetsége) vezetőjével, Sigridur Annával. Töksötétben keltem föl, indultam el, kivilágosodott, mire odaértem. Axel felhívta a figyelmemet a dugóra, ami miatt időben javasolt elindulni. A rá számított háromnegyed óra helyett pontosan egy negyed óra alatt értem oda, de nem bántam, néztem az érkező autókat, szülőket, gyerekeket, akik az Isaks Jónsonnar nevű magániskolába érkeztek. Sigridur Anna ennek a magániskolának az igazgatója már 4 és fél éve.

A gyerekek mindegyike viselt magán valami rózsaszínt a mellrák elleni küzdelem jegyében, melynek napját ma tartották az iskolában. A fiúk is! Minden pénteken közös énekléssel kezdik a napot, a szülők nagy része ott marad, és kattognak az iPhone-ok.

Az énekek egy részéről készítettem video-t ismét, talán egyszer majd lejátszhatom valakinek. Sok szép izlandi népdalt énekeltek, az IMAGINE-t (hogy el ne felejtsem véletlenül, hogy nem mentem el a torony megnyitóra!!), és a különösen nehéz dallamú izlandi himnuszt.
Beültünk Sigridur Annával az irodájába, és hosszan beszélgettünk - az iskolájáról :). Találkoztunk már, emlékeztetett, Varsóban, az ECNAIS tavaly előtti, őszi konferenciáján. Ők idén novemberben is elmennek erre a rendezvényre Bukarestbe. Én ezt most - az ismert okból - kihagyom.

Az SSSK-ról hosszabb írást készítettem, nem fárasztok vele mindenkit, de szívesen közreadom, ha érdekel valakit.

Másfél órás megbeszélésünk után BUSZOZNI (jelentése: felülni a buszra, és nem leszállni valahol, hanem egy - vagy több - egész kört menni vele. Ősidőkből származó kifejezés, elsős-másodikos elemis voltam, amikor volt egy Kovács Gyuszi nevű osztálytársam, akinek a 8-as buszon volt buszvezető az apukája. Mivel mi ketten voltunk a Gyuszival a legalacsonyabbak az osztályban, egymás mellett ültünk vagy 4 évig, és összebarátkoztunk. Gyuszi sokat buszozott, mert amikor már a napközinek is vége volt, de a szülei még nem értek haza, ezzel töltötte az időt. Először a Madách tér és az Irhás árok között, az Erzsébet híd megépülése után pedig a Március 15.-e tér és az Irhás árok között buszozott a papájával. A régi 8-ason a buszvezető mögött végig egy hosszú, bőr ülés húzódott, amire föl lehetett térdelni, hogy ne kelljen háttal ülni a menetiránynak, a papája elhúzta a kisablakot, ami elválasztotta az utastértől, és a Gyuszi meg tudott vele beszélgetni. Aztán én is.) mentem, mert megláttam, hogy az iskola mellett közlekedő 11-es kimegy Seltjarnarness-be, egy reykjavíki félszigetre.

És különben is, le kell lakni a bérletet. Olyan gyönyörű tengerparti házsort láttam, hogy elhatároztam, ide ki kell jönni Petivel is, Péterrel is. Nem tudtam a buszból fényképezni, de nem baj, mert visszamegyek biztosan.
Szóval buszoztam egy kört, nem többet!, és visszaértem az induláskor még bezárt, mostmár azonban nyitott kis templomhoz.

A templomban, mint megtudtam, minden pénteken 12-kor, kis koncertet tartottak. Nagyon érdekes volt, ilyet még az életben nem láttam (na, megint egy soselátott dolog Izlandon, de már nem vagyok meglepve sem), egy szalonzenekar egy órás koncertjét néztem meg ma. Szintén készült video is, majd egyszer...

Volt egy zongora, a zongorista volt a zenekar vezetője, egy bőgős, egy dobos, egy gordonkás meg 4 hegedűs. És olyan zenét játszottak, mint a régi amerikai filmekben a szálloda halljában, ami szól, amíg a főszereplő várja a nőt. Egy templomban.

A koncert után elmentem a szokásos salvation army boltba, vettem egy fakanalat, mert az itt nem nagyon nagy divat, de nem tudok nélküle főzni, meg egy ismeretlen célzatú tárgyat, amit én speciel vágódeszkának fogok használni, mert az se sincs, csak egy nagy, de azt nem szeretem összehagymázni. Ugyanis elhatároztam, hogy rizseshúst főzök, enni kell valami rendeset, nem mindig csak azt a báránymájat.
Ehhez még némi csirkeszárnyra (jó, csirkemellből is lehet, de szárnyból sokkal nagyobb kihívás) és hagymára volt szükség, azt is vettem, hazahoztam, megfőztem, sőt, megettem belőle egy tányérral. Igazán jó lett, mint otthon. Csak otthon baj lett volna, hogy kicsit kemény maradt a rizs (Boga), hogy nem valami nemesebb csirkerészből van, hanem szárnyból (Peti), itt meg nem volt baj egyik se. :)

Lehet, hogy elmegyek úszni.
Vagy inkább hónap végi beszámolót készítek.
Vagy tévét nézzek?
Filmet?
Azta, mekkora szabadság.

ÚSZNI MENTEM!
500 métert, meg gőz, meg hidegvíz, meg megint gőz.

Azt, hogy a hóra ébredtem, már megosztottam a facebook-on, de azért itt is álljon, biztos, ami biztos:

Persze nem mertem sehovase elindulni az autóval, mert bár téli gumi van rajta, nem éreztem volna magam biztonságban. Így itthon maradtam, készültem a délutáni minisztériumi látogatásra.

Ahova végül busszal indultam el, jól is tettem, szakadt az eső, áztatva a hótakarót, ráfagyva, újra megolvadva. Az időjárás is olyan itt, amilyet még nem láttam, a mi áprilisunk ehhez képest kismiska. Percenként változik, hó, napsütés, zuhogó vagy szemerkélő eső, a hőmérséklet is föl-le, fejfájást okozva.
Fél Algopyrin, és lehet menni.

A Minisztérium - megcáfolva itt egy városi legendát, mely szerint egy gimnázium második emeletén terül el - egy elegáns épület az óceán partjától egy sarokra, Reykjavík belvárosában. Nem kellett belépőkártyát kérnem, bár megérdeklődték, kit keresek és hogy hívnak, de nyilvánvalóan csak azért, hogy el tudjanak irányítani az épületben.
Annyi igaz, hogy az épület második emeletére kellett mennem, én azonnal felszaladtam a harmadikra, mint afféle magyar, aki még sose hallott arról, hogy mindenhol máshol a világban a második emelet az első. Emelet = floor. Szint. A második szint a földszint feletti, minek magyarázzam.
Megtaláltam Gudni Olgeirsson Urat, akivel másfél órán keresztül beszélgettünk Izland oktatási rendszeréről, rengeteg jó ötletet kaptam arra, hogy hol mindnehol lehet utána nézni ennek az adatfolyamnak az Interneten. Minden dokumentum megtalálható angolul a Minisztérium honlapján a törvénytől kezdve a NAT-ig.

E minisztérium (teljes nevén: Ministry of Education, Science and Culture -  Oktatási, Tudományos és Kulturális Minisztérium) égisze alá tartozik a:

- Az izlandi nemzeti műsorszórás és közmédia törvény
- Az Árni Magnusson Intézet (Izland Tudományi Intézet)
- Az izlandi nyelv és jelnyelv helyzetének törvénye
- Média törvény
- Felnőttképzési törvény
- Felsőoktatási intézmények törvénye
- Állami felsőoktatási intézmények törvénye
- A középfokú oktatás törvénye
- A kötelező iskoláztatás törvénye
- Óvodai (bölcsődei) törvény
- Pedagógusok és iskolavezetők alkalmazásának törvénye óvodákban, általános- és középiskolákban
- Ifjúsági törvény
- Törvény a gyerekek filmekhez és számítógépes játékokhoz való hozzáféréséről
- Törvény a tudományos kutatások közigazgatási támogatásáról
- Törvény a műszaki kutatások, újítások és ipari fejlesztések állami támogatásáról
- Az izlandi film alapról szóló rendelet
- A műsorszórás törvénye
- Sport törvény
- Diákhitel törvény
- Copyright törvény

A jelenlegi, 5 hónapja megválasztott, jobboldali kormányzat folytatja azt az oktatási reformot, melyet az előző, baloldali oktatási miniszter asszony dolgozott ki, az őt megelőző, jobboldali oktatási kormányzat által kidolgozott és legitimált törvény alapjaira építkezve.

Mottonak is jó lenne?

Sokat fogok még munkálkodni azzal a rengeteg anyaggal, amit Gudnitól kaptam, egyelőre ebbe a bejegyzésbe elég lesz ennyi.

Nem törődve széllel, esővel, a Minisztériumból elindultam fölfelé a Halgrimskirja felé, mert Kriszta morzsapartira hívott meg. Semmi se volt az a kis emelkedő, azt hiszem, egy jóval nagyobb hegyet is megmásztam volna egy sokkal kisebb tányérnyi morzsáért is, olyan éhes voltam. (Már a minisztériumban is hangosan korgott a gyomrom, nagyon szégyelltem magam egészen addig, amíg tárgyaló partnerem gyomra meg nem szólalt, akkor eljöttem.)

Naná, hogy megint érdemes volt sétálni kicsit, itt például látható a Kővágóőrs a'la Reykjavík:

Egy bazinagy körvassal követ vágtak! Percekig bámultam, ilyesmire se érek rá otthon. Aztán meg persze a sétáló utcára keveredtem, ahol mindig van valami látnivaló, pedig már azt hittem, mindent lefényképeztem. Pl a Reykjavík színei c. albumba ez igazán belevaló lenne:

Kriszta bárányoskását készített, desszert is volt, friss sárgarépa, aszalt pirosgyümölcs, kaptam müzliszeletet, nagyon jól voltam tartva. Az 1-es busz egy cigi után éppen indult, 8-ra itthon is voltam!

Délelőtt ISMÉT megpróbáltam PREZI-t tanulni. Mert már sokszor megpróbáltam, eddig még egyszer sem sikerült. Ma se nagyon, de most van időm kísérletezni vele. Azért annyira nem egyszerű, mint amennyire mondják. Vagy csak nekem nem.

Összeállítottam azt a bemutatkozó anyagot, amit holnap az oktatási minisztériumba viszek, magunkról, arról, hogy mi érdekel, kérdéssort, szempontsort, amit ilyenkor össze kell.

Szinte ettem reggelit. Nyögve nyelve, de evésnek számított.
Sokat nyafogok az evésről, de senki ne higgye, hogy egy dekát is fogytam volna, mert nem fogytam.

Aztán jöttek a lányok, Kriszta nővére, Ildi, unokanővére, Kati és barátnője, Betti. Betti mégiscsak levágta a hajamat, bár tegnap úgy döntöttem, jó lesz úgy, ahogy van, de aztán ő is, meg közben Kata is a telefonon meggyőztek róla, hogy jobb lesz röviden. Tényleg egész jó lett, ezen a képen ez nem látszik, de élőben tényleg jó.

Hívtak, így elmentem velük az uszodába. Ha az ember többen megy az uszodába, akár két órát is ki lehet ott bírni, persze Zsuzsával más, vele egy fél napot is elül az ember a melegvízben, és végre valamennyire legalább kibeszélgetheti magát. Egyedül eddig egy-másfél óránál tovább nem bírtam. Már úsztam is, már ültem a gőzben, a kinti melegvízben, a benti melegvízben, megint úsztam, merültem a gőz utáni hidegben, és addigra már majd éhen halok, rágyújtani is jó lenne, szóval hiába ez Izland Legnagyobb Uszodája, nem megy többet. Nem baj, mert nem drága, tényleg olcsó, egy órára is megéri odamenni. És messze sincs. Gyalog 20 perc, de odavisz a busz (amire van bérletem), kocsival meg 5 perc. 50 méteres medencéje van, benne egy lélek sincs, a gyerekek a gyerekmedencében ordibálnak, a hot tud-okban meg velem korú, általában kétszer akkora hölgyek és urak ücsörögnek, beszélgetnek. A gőzben meg eddig mindig egyedül voltam, most a lányokkal. Persze az új hajamat megette a fene, de nem baj, mondtam Bettinek, hogy ne szárítsa be, mert én úgysem fogom tudni soha többé olyanra megcsinálni.

Ők aztán elmentek még Krisuvik felé gőzölgő sártócsákat nézni a hazautazás előtt, én hazajöttem, és ebédeltem! A tegnapi carbonara másik felét, meg főleg a cékla másik felét.
Intéztem sok levelezést, főleg helyiekkel, főleg itteni programokkal kapcsolatban, és vacsorát gyártottam, mert gondoltam, hogy Kriszta hamarosan visszaér a reptérről, és jó éhes lehet, mert ő nem ebédelt.
Így is volt, örült a kajának: baconos tüktoj savanyúkáposzta salátával meg teával.

Vacsi után elindult haza Reykjavíkba az 1-es busszal, kikísértem. 
Út közben elmesélte, hogy volt két nagyon érdekes szervezetnél, ahol bántalmazott gyerekekkel és szüleikkel foglalkoznak, sőt, tanfolyamot is indítanak szülők és pedagógusok számára, hogy hogyan kell ezt a kérdést megközelíteni. Nem bánta, hogy elkértem a címeket, én is szívesen meglátogatnám ezeket a szervezeteket. Nem sokat tudok ezekről a dolgokról, de az biztos, hogy itt nyíltabban beszélnek mindenről, mint otthon, van mit tanulni.

A buszmegállóból hazafelé láttam, hogy befagyott a kis tó, minden csupa jég.

Csak őszintén, nem szépítve a dolgot: halálhangulatban voltam ma délelőtt. Elindultam, visszafordultam, semmihez a világon nem volt semmi kedvem, pedig úgy süt a nap, hogy meg lehet vakulni. Ha van olyan, hogy szikrázó napsütés, akkor ez most tényleg szikrázik. És mégse. Vagy mégis. Túl sokáig aludtam (este nem tudtam elaludni, mert 5 óra körül megittam egy amcsi icetea-t, amit abban a boltban vettem, ahol nem lehetett szendvicssütőt kapni, pedig azért mentem oda), ezért aztán fél 11-kor ébredtem föl, úgy éreztem, kimaradtam valamiből, összekapkodtam magam, aztán meg visszajöttem, mert valahogy semmi se volt jó.

Az ablakom alól egy óriási emelőtargonca elvitte a jó kis kőrakást, aminek a szélén ülve lehetett kávézni meg cigizni. Most tessék, már ez sincs. Egy darabig néztem az embert a függöny mögül, irtóra szerettem volna segíteni neki felrakni a köveket, de nyilván ciki lett volna. Úgyhogy megvártam, amíg mást csinál, és kiosontam, hogy elindulva legalább leülök egy padra, és végre rágyújthatok. Végre rágyújtottam, nem lett jobb. Mi a rosseb bajom lehet, nem tudtam rájönni. Nem volt mára dolgom semmi, vasárnap van, Krisztának itt vannak a lányok vendégségben, tegnap este is hívtak, nem mentem, nyilván már akkor volt valami bajom.

És akkor eszembe jutott, mitől lehetne jobb kedvem. El kellene kérni az egyik biciklit a családtól, ahol lakom, és ebben a gyönyörű időben bringázni egy jót, mint otthon. Már a gondolattól is jobb lett a kedv, de azért annyira nem, hogy föl merjek menni, becsöngetni, és elkérni. Tipródtam egy darabig, odaóvakodtam a lépcső alatt tartott bringákhoz, megnéztem, melyik lenne jó nekem, és hogy pont annak nem lapos-e a kereke. Van egy fehér Schwinn lánybicikli, kerék se lapos, nem tűnik túl bonyolult váltórendszerűnek, egy életem, én elkérem. Persze azért odáig nem vetemedtem, hogy fölmenjek: küldtem Axelnek egy sms-t, hogy vajon kölcsönkérhetem-e egy órára a fehér bringát. Azonnal válaszolt, hogy az Lara biciklije, aki azt mondta, hogy igen.

Elindultam vele, jó alacsony volt az ülés, de el akartam tűnni a látótérből. Amint ez sikerült, fölemeltem az ülést, tök egyszerűen, és mostmár pont olyan volt, mint az enyém. Pulóver, alatta Boga fehér polárja, alatta trikó, kesztyű, sál. Hátamon a hátim, lehet menni világnak.!

Magad uram, ha szolgád nincsen alapon fényképeztem, amint biciklizek.

Elindultam végig a város óceánparti útján egészen messzire, ahol a hivatalos világító torony van.

Onnan nincs tovább sehova, de ide fel lehet menni, két pad várja az embert, sehol egy lélek. Illetve messze elnézve jól lehet látni a golfozókat egy óriási golfpályán, amiből nagyon sok van Izlandon. Messzire látni az óceán fölött a tiszta időben.

Hát, ha este is mernék biciklizni, érdemes volna kijönni ide, mert ha volna északi fény, innen biztosan lehetne látni. Mára - most először, mióta itt vagyok - nem LOW a valószínűsége, hanem MODERATE, közepes. De ezen a bringán nincs lámpa, gyalog elég messze van, meg amint lemegy a nap, nagyon hideg lesz. Most is, ahol árnyékban voltam kénytelen tekerni, jó hideg volt, csak a napon volt ilyen meleg.

Innen visszamentem a városon át a másik irányba, elhagyva Hafnarfjördur-t egészen Gardabaer-ig bicikliztem. Jó két, két és fél órát voltam kirándulni. Közben megkérdeztem Axelt, hogy nem baj-e, ha tovább maradok, nem kell-e Laranak a bringa, mire írta, hogy három hete rá se nézett, ne aggódjak.

Aztán hazajöttem, kicsit el is fáradtam, mert azért jócskán vannak emelkedők, ha az ember elhagyja a part vonalát, és nagyon éhes is lettem, mert reggel a vacak kedv miatt semmit sem ettem. Ja, jut eszembe, megpenészedett a kenyér, ami eredetileg sem volt százas, úgyhogy ha akartam volna se tudtam volna reggelizni. Nem is akartam. Hazahoztam tehát a biciklit, és úgy, ahogy voltam, elindultam gyalog a két megállóra lévő közértbe ebédért. Azért nem a biciklivel vásároltam, mert nem volt lakatom, ami biztosan nem is kell, de nem mertem volna kint hagyni a gyerek bringáját.

Jó kis séta volt az is hegynek föl a napon, cseppet se fáztam, kabát nélkül! Vettem megint 10 db gyömölcsöt 390-ért, mint első vagy második nap, csak most bővült a felhozatal: 3 féle alma, 2 féle narancs, kiwi, körte volt a lehetőségek között. Meg vettem egy csomag - talán 30 dk - savanyú káposztát, hogy csinálok belőle salátát, eléggé hiányzik már valami nyers, egy bagettet, céklát találtam üvegben, olcsót, meg mustárt is és tojást. 12 van a dobozban. Olyan viccesen hosszú a doboz! :)

Itthon gyártottam carbonara spagettit, mert bacont is vettem, és jól belakmároztam belőle.

6 óra van. És akkor most mit csináljak? Néha a szabadság is tud az ember agyára menni.