Annyira izgatottak voltunk a bálnanézés miatt, hogy alig kellett keltegetni reggel 7-kor.
Rendes, igazi szállodareggeli után indulás Dalvik-ba! (Kis magyarázat: Én Dalvikba nagyon szerettem volna menni, mert annyit tudtam róla, hogy odavalósi az idei Eurovíziós Dalfesztivál izlandi dalnoka, Eytor Inga Gyunnlyoygsson az ő Eg a Lif c. nótájával, hosszú, szőke hajával. Így nagyon megboldogultam, amikor az akureyri szálloda portás Dalvikot ajánlotta Húsavik ellenében bálnanézésre, mondván, sokkal kevésbé turistás, szinte meghitt bálnanézés. Plusz: a végén negyed óra, húsz perc horgászat is benne foglaltatik az árban, valamint a kifogás meggrillezése és megevése a parton. Nem nem kell előre foglalni, nem szokott túl sok ember lenni, így a portás. Ja, és hogy 98%-ban látnak bálnát a Dalvikból kihajózók.)
Reggeli után indulás Dalvikba. A portás még előző este odatelefonált, úgyhogy úgy éreztük, hogy várnak minket. Amikor azonban Dalvikba értünk, egy teremtett lelket, se embert, se asszony, se meg bálnát nem láttunk, se utcán, se hajón, se óceánon. Nem keseredtünk, mert ilyet már láttunk. Majd előkerül valahonnan valaki. Addig bementünk a bálnanéző irodába, ahol minden fából van, kézműves holmikat árulnak, kávét természetesen, és ahol számos, sok bálnát látott, bundabéléses overall lógott vállfákon. Mire mindezt megtanulmányoztam, előkerült a mi vikingünk a kis kikötő egyik hajójáról. Bementünk a bálnanézeti hivatalba, ott kifizettük a bálnanézést, és vártuk, hogy vajon hol vannak a többiek. NEM VOLTAK TÖBBIEK! A bálnanéző hajón a mi jó vikingünkön kívül csak mi hárman voltunk.
Ez nyilván szinte hihetetlen. Nekem az volt.
Eztán behajóztunk. Sokáig semmi. Hullámokat hittük bálnának, amíg nem tudtuk, hogy lesz, mint lesz. Utóbb a kapitányunk lejött hozzánk a hídról, és elmondta, hogy lesz: ha messziről meglátjuk kifújni a levegőt, a hajó azonnal elindul arra felé. Négyet-ötöt fúj, viszonylag gyors egymásutánban. Az ötödik után süllyed le a mély vízbe, meglengetve közben a jellegzetes farkuszonyt. Boga eddig sem hitt a bálna létezésében, eztán sem fog, mert úgyse látunk, gondoltuk. Én szó szerint imádkoztam, hogy jöjjön bár egyetlen, satnya, vacak, bálnának nevezhető hal, hogy ne legyen túl nagy a csalódás. Viking a toronyban figyelt, Boga mindig ránézett, és jó lehetett az arckifejezésén látni, hogy ami ott mozog, az hullám, és nem bálna. Sok medúza, víz alatt úszó madár volt látható.
És akkor, ki más, mint a vaksi öregasszony, felkiáltottam: Ott fúj! Ez egy akkora élmény, hogy nemigen lehet csak így leírni.
Megvártuk azt a bálnát, 3-4-5 levegőt fújt, majd lemerült, és csapott a farkával, ahogy elvárták tőle. Viking mondta, hogy látott más bálnákat észak felé, de még megvártuk, hogy ez az általunk felfedezett még egyszer végigjátssza az egész műsort, és utána indultunk a többi felé. Volt köztük három bálna is egyszerre, utánuk meg még a legmesszebbi bálnákat is megnéztük, a régi bálnára meg csak visszanéztünk. És akkor jött a legközelebbi bálna, fehér szárnyú, láttuk az orrlyukát,amivel fújt, és a fekete-fehér farkát. Én elfelejtettem fényképezni, csak álltam ott (majdnem megfagytam), és bámultam. Hatalmas! Méltóságteljes. Csöndes. Hihetetlen. (Mint annyi minden más itt.) Tőlem kb 5 méterre történt mindez.
Aztán fel kellett venni a kabát tetejére a bálnaoverallt, mert már nem tudtam beszélni sem, annyira vacogtam. Nagyon hideg tud lenni egy ilyen északi vizen. Irtó hülyén nézhettem ki, de legalább csak a kilógó részeim fagytak meg. A Kapitány forró csokit hozott nekünk, majd horgászbotokat adott a lányoknak, akik néhány ügyes mozdulattal 3-4 halat iziben kifogtak. Cod, azaz tőkehal, amit fogtak.
Kapitány 2 perc alatt megpucolta őket, igen gyakorlott mozdulatokkal és egy pengeéles késsel. A filét egy ládába tette, és a hajó orrát a kikötő felé fordította.
Közben, a robotkapitányra kapcsolva lejött hozzánk, és elmondta, mit láttunk: 13 (!) humpback whale-t láttunk, ebből 7-et közelről. Minke bálnát is láttunk, 2-t. Ő nem fúj, csak a hátát látni.
Kikötöttünk, megsütöttük, és megettük a halakat, mielőtt tovább indultunk volna.
Eredeti tervünk szerint innen haza kellett volna indulnunk, de alaposan megtanulmányozva a körlet térképét, megállapítottuk, hogy a Godafoss vízesés igazán csak egy ugrásnyira van, úgyhogy miután alaposan megnéztük Dalvik városkát, Godafoss felé indultunk. Mentünk az úton Godafoss felé, amikor egy nagy gőzfelhőt vettünk észre a távolban. Na nyilván oda akartunk menni, hogy mi lehet az, de az út is arra vezetett. Épp a Godafoss vízeséshez, ahova egy ősviking bedobta pogány istenszobrait akkor, amikor a keresztény vallásra tért. A vízesés az út szintjéről esik lefelé, ezért nem látni, csak amikor egészen közel érsz hozzá. Csak a vízpára felhőt látni jó messziről. És amikor már azt hiszed, na, ezt már tényleg nem lehet túlszárnyalni, jön egy következő lélegzet elállító jelenség. és ez közel sem a legnagyobb vízesés Izlandon.
Akkora robajjal esik alá, hogy az embernek kiabálni kell, hogy hallani lehessen egymást. Persze mind a hárman a másikat féltettük, hogy jaj, jaj, leesik, nem esett le senki, vissza az autóba. Ki az útra, hát nem pont ott egy tábla: Myvatn CSAK 60 km! Hát ha már eddig eljöttünk! Nem leszünk ilyen közel ehhez az északi csodához egyhamar. Myvatn egy tó. Gejzírek, hegyek és egy pont olyan, mint a híres Blue Lagoon, csak kisebb, és feleannyiba kerül. Ez az Észak válasza a BL-ra, mondják itt. Persze, hogy elindultunk tovább, elfelé a "haza"-tól. És persze, hogy megérte. Gondoltuk, majd Ági hazavezet a sötétben, mert én utálok. Élő vulkán, füstölt a föld, elsüllyedtünk a kénes iszapban, nem lehetett letenni a kezet a földre.
A Natural Bath-ban púderkék víz, néhol szinte éget, néhol kellemes, de nagyon meleg.
Innen már valóban hazaindultunk, sötétben, ismeretlen úton, középen a highlands, énekeltünk, verset mondtunk, éjjel 1-kor pontban megálltunk a ház előtt.
Micsoda nap!
