3 hónap Izlandon NCTA ösztöndíjjal

By the time I learned to like Skyr, to like washing my teeth with the stinky water, to like the stinky water itself, to eat (and prepare!) fish, to shower naked in the sundlaug, that cars will stop if want to go through on the street at the zebra, that driver waits for me if I run to catch the bus, to smile back to everyone smiling at me on the streets, not to be offended if no answer to my emails, doing things the „Icelandic way” = as good as it gets and it’ll always turns out right somehow, that my given name is enough to introduce myself, how to use self service gas stations (í lagi), pronounce Eyjafjallajökull like an Icelandic, to resign myself I’d never be able to pronounce Hafnarfjördur properly, that weather-report is the most unreliable program manager, to listen to Carmen in Icelandic, to watch a theater piece I didn’t catch a single word from, but still understood it, that I am able to climb a snowy mountain alone, how to make a new friendship, that spending some time alone is not the devil itself, that writing about myself can be fun (for others as well), that darkness, snow, storm, rain don’t effect life here, that sitting in hot water in snow/rain storm with frozen hair at minus 16 is common and normal, not dangerous – I have to go home. But – as the elephants – I never forget.

Három hónappal ezelőtt ültem le ehhez az asztalhoz először. Azóta annyit írtam, mint amennyit egész életemben, szakdolgozatokat, előadásokat, diplomamunkákat, mások szakdolgozatait és diplomamunkáit, újságcikket, riportot, tanulmányt stb.-t összesen nem.
A három hónap alatt jobban megtanultam angolul, mint amennyire nyolcadik után tudtam, akkor tudtam a legjobban.
A három hónap alatt sokmindent tanultam, még többet tanulhattam volna, szereztem barátokat (és attól félek, ellenségeket is), érdekes lezárás ez a mai éjszaka.
4-kor kellene kelni holnap (ma) reggel, 5-kor indulni, 6-ra ott lenni autó leadva, bőröndök elhúzva a hóban a check-inhez, nem összeveszve, nem elaludva, nem elveszítve, nem kétségbe esve, inkább nem fekszem le. Írok még egyet, egy búcsút.

Az után a mínusz 20 után nagyon nagy kalandra nem vállalkoztunk már. Munka is volt jócskán az utolsó hétre, miért pont Izland volna más, mindent az utolsó pillanatban csinál az ember. Akár izlandi, akár magyar, vagy hottentotta. Az ember.
Maradt a búcsú mindentől, ami itt volt, jó volt, kedves és szép, fagyos és forró, új és finom, helyek, kaják, emberek. érdekes, azt hiszem életemben nem voltam még ehhez hasonló helyzetben: lezárni egy negyed éves szakaszt. Otthon is eltelik az ősz, belefordul a télbe, de mindig azt szoktuk mondani, hogy amint megvolt az évnyitó, már mindjárt Karácsony van. Most meg kétszeresen is így volt igaz: szeptember 13-án jöttem, és már december 12-e van. Összegzés, nem csak hivatalos, hanem személyes is, lezárás, nem csak hivatalos, hanem személyes is, mérleg készítés ugyanúgy.

Végig szerettem volna járni a kedves helyeket, de még mindig találtam újakat: ez pl Reykjavík legrégebbi fája. Csak úgy nő az utcasarkon, egész jól van, parkolnak körülötte autók, nem csinálnak nagy faxnit belőle, hogy valami 400 éves, mondja a mellette lévő tábla. (Jó, nekünk is van négyszáz éves fánk, tudom, de hogy ez ennyi idő alatt se fagyott itt meg, az azért eléggé csoda!)

Lilja barátom színdarabjának a plakátja, aminek láttam a bemutató előtti főpróbáját (mint az előadás), egy büdös kukkot nem értettem a szavakból, mégis valahogy megfogott az egész így visszagondolva, nem ott akkor rögtön, de a megszépítő messzeség (majdnem 6 hete!!!!) örömmel tölt el, hogy láttam. A Tjarnabio-ban, a Tjörnin partján, Rvík kellős közepén egy kicsi, alternatív színház. Nem mertem kocsival menni, hogy biztosan nem lesz parkoló. :))))))))))))

Búcsúzás közben betévedtem Rvík Városházába, aminek az aulájában egy óriási Izland térképet állítottak ki, hegy és vízrajzi térkép, látszik a képen. A városháza a TjörninBEN van, a tóban, amint a képen is látszik, az ablak a tóba néz, nem a tóra, a tóba. A tó befagyott, most meg már nagy hó is borítja a jeget. A városházán karácsonyfát állított Rvík minden városrésze és maga 101 is, ő a legfényesebbet. A karácsonyi képeket külön webalbumba tettem föl a Picasa-ra. Azért fényképeztem ennyi Karácsonyt, mert nagyon szépek a kivilágítások, de ezt már mondtam. A sötétség ellen fegyverzik magukat fel a színes, vagy aranyszínű (én azokat szeretem a legjobban) fényekkel az elképzelhető összes helyen.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Karacsony

I think this one doesn't need any comments. In puffin we trust.

Az, hogy az egyik pillanatban esik a hó, nem esik, zuhog, nem jelenti azt, hogy a következőben, ugyanott, ne lenne egy képeslap gusztustalanul rózsaszín naplementével, Rvík jelképével, a Hallgrimskirkja-val, a két perccel előbb elállt hónak köszönhetően alig turistásan. Ritka pillanat! “If you don't like the weather, just wait 5 minutes.”

A képen a kedvenc könyvesboltom, az Eymundsson, a hóesés és a városi fogház is látható. A kövekből épített épület a vizsgálati fogságot töltők intézménye, Rvík fő-fő utcáján! Miért pont ez a része az államszervezetnek ne lenne informális, amikor minden az?

A "Libák" címmel ellátott (FB-on komoly sikert aratott) fotó az előzőt követő kb negyed órában készült, semmi hóesés, semmi eső, viszont ismét némi naplemente a befagyott és behavazott tavon. Ugyanitt a Hattyúlábnyomok a hóban című.

Látható, remélem, hogy elég hideg van, nem mondom, hogy zord az időjárás, mert ez így nem volna igaz, hiszen a zordba nem fér bele se napsütés, le naplemente, se egy jó kis óceánban fürdés a sötétben, Nauthólsvík-ben, ahol a piros fürdőruhás opus készült.
Márpedig a búcsúsorozatba az is benne volt, hogy KÉTSZER megfürödtem az óceánban filmezés nélkül, mert az operatőr nem emelkedett ki a forróvizes medencéből.

Másnap tovább búcsúzkodás, újabb kétezer fénykép ugyanazokról a dolgokról, amiket már hatszor eddig. Csak éppen talán nem a hóban, nem az esőben, nem a naplementében, nem hétfőn és nem kedden. Pl. a kedves Babalú, ahol a teraszon lehetett meginni a kávét, amiből ha nem volt elég az a fél liter, ami a bögrébe fért, újra tölthetted (volna).

A terasz összepakolva, a széktornyok hó alatt. A Mikulás a rénszarvasokkal a teraszon helyettem.

Nem mulasztottuk el a legkedvesebb uszodánkat is meglátogatni. Itt mindenkinek van kedvenc uszodája, mint Londonban pub-ja. Három hónap elég arra, hogy az ember válasszon, bár elég nagy a terítés. Volt gyalogra uszi, kis autózásra, nagyobb autózásra, és bent Rvíkban, az azért fél óra innen. Mi a kis autózásnyit választottuk. Sétálva is nagyon kényelmes lenne kicsit barátságosabb időjárási körülmények között, mert ugyan megtanultuk, hogy fagyott, vizes hajjal a forróvízben ülés nem veszélyes, és nem egészségtelen (egy országnyi - bármilyen kicsi országnyi - ember nem tévedhet).

Itthon még egyszer ettünk halat, lazacot és nem lazacot, ezúttal nem fényképezve le őket, csak megeve, igen éhesen az uszi után. Hozzá lehetne szokni. Uszi (kb 800 Ft-ért), utána halva csora (nem 800 Ft-ért), de legalább egészséges. Vagy nem, mert én megint nem tudtam hajnal 4 előtt elaludni. Azt mondják, nincs köze a halhoz, hanem ahhoz van köze, hogy 11 előtt nincs világos, nagyon nehéz megszokni.
Speciel hétfőn 8-kor (!) keltem, mert reggelizni mentem a lányokkal, Áslaug és Gudrun - nal ide a szomszéd kávéházba. Éjszaka. Nevetséges. Jót beszélgettünk, de nem búcsúzkodtunk, mert a búcsú az emberektől ma volt (azaz tegnap) délután 2-kor.

Még az előző uszihoz csináltam egy képet, amit összetársítok egy másikkal, aminek szintén nagy sikere volt a FB-on. Téli lábnyomok Izlandon: hattyak és emberek. MEZÍTLÁB A HÓBAN!!! A hattyú esetében még csak, csak...

Ma délután összeült az egész vendéglátó stáb, hogy elbúcsúzzanak tőlem. mindenki angolul beszélt, érdekelte őket a véleményem, elmondták a terveiket, azt mondták, visszavárnak. Nem ragozom a dolgot, elég nehéz volt elköszönni, meglepő erősséggel megszerettem őket. Egyenesek, őszinték, vidámak, céltudatosak, jó iskolát csinálnak.

Azt hiszem.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Bucsu1312

Még egyszer sem fordult elő, hogy a Mikulás ne jött volna a gyerekeimhez. Most először. 38 év óta. De van kifogás, és van helyette mese, amit ha olvasnak, esetleg szórakoztatónak találnak, a képeket is megnézegethetik, a Mikulás meg majd a jövő héten jön kivételesen.
Meg az anyunak is ma van a szülinapja. Hozzám mindig jött a Mikulás, az érzésre, hogy résre nyitom a szemem hatodikán reggel a sötétben, mintegy nyugtázom az ablakban az ajándékok körvonalát, és boldogan visszaalszom, ha eddig nem, mostmár biztosan sosem fogom elfelejteni. Emiatt az érzés miatt jött eddig mindig az összes (már jócskán felnőtt) gyerekemhez a Mikulás. Az ablakban általában egy nagy, piros kartonból, iratkapcsokkal összetűzött puttony állt, illetve egy puttony-köpeny, nem volt alja, de arra nagyon jó volt, hogy piros legyen, és ne látsszanak ki belőle a meglepetések. Mindig volt valami kicsi játék, valami kicsi komoly (pl. sokszor kaptam új kottát, megvan még mind), és a többi igazi Mikulás dolog: csoki, banán (!), mandarin, narancs, diófélék. A legviccesebb az egészben mindig az volt, hogy mivel Anyunak meg szülinapja volt, előző nap meg neki kellett volna mindenfélét kapnia. Kapott is, de gondolom, nem eleget, mert 18 évig, amíg otthon laktam, minden egyes alkalommal kb. hetedikére megette az ablakból az összes csokimat, amit utóbb darabonként, rettentő lelkifurdalást mímelve bevallott. Akkor sem, azóta sem nagyon eszem csokit, igen ritkán csak. Ezt ő persze pontosan tudta, ez a játék része volt annyi éven át. Én meg boldogan asszisztáltam ahhoz, hogy évente egyszer végre annyi csokit vegyen magának, amennyit szeretett volna.

Mi nagy izgalommal keltünk fel, mert láthatóan igazat mondott az időjárás jelentés: kelt a nap valamivel 10 után . A terveink szerint (miután kb mindent, ami elképzelhető magunkra vettünk, uzsonnát becsomagoltuk) 11 körül (bár még kicsit sötétben) már az autóban ültünk, és megállapítottuk, hogy

fok van. Hm. Hegyet mászni akartunk. A Hveragerði hegyet, ahol egyedül voltam, és kicsit féltem (ld. Hveragerði a hóban c. bejegyzést valamikor egy bő hónappal és 20 fokkal ezelőtt). Majd pont minket, a kipróbált tengerjárókat fog egy kis mínusz 13 eltántorítani, amikor végre kisütött a nap! Hát nem, így nem néztünk a hőmérőre, hanem neki a déli 1-es útnak. Azért oda-odapillantottunk a műszerfalra, már csak a hecc kedvéért, meg hogy fényképezhessük, amit látunk:

A végeredmény: mínusz 20! Azért ilyet nem emlékszem, hogy láttam volna, talán utoljára akkor volt ilyen hideg Pesten, amikor még egyrészt nem volt autónk, másrészt ha lett is volna, nemigen volt benne hőmérő.

Na pont jókor kell nekünk  a hegyre mászni. Izlandon télen azt hiszem, nem a mínusz, ami számít, hanem a szél meg ha esik. Ha nem szél és nem esik, lehet menni. Mi mentünk.

Megint eltévedtem, pontosan úgy, mint a múltkor, vissza kellett menni az információhoz a főútra, be a postára, mint a múltkor, de nem kérdeztem meg, mint a múltkor, hogy hol van az, ahol a hot springben lehet fürdeni, mert a múltkor már kinevettek miatta, hanem - mint egy jártas, csak épp nem jut eszembe ember - azt kérdeztem: merre kell menni a Reykjadalur felé? Megint, mint a múltkor, kaptunk kis térképet, amin a lány bejelölte, merre, mondta, lehet menni, van út (a hó alatt hehe), és mentünk. És megtaláltuk a kis kávézót, zárva volt, de ott lehetett parkolni. Hveragerði egy kicsi városka, felmegy e hegyre kicsi házaival, panzióival. Egyeteme is van, uszodája, melegházai. Hókotrója nincsen. Az utcák vagy húszcentis hóval, vagy letaposott, tükörsíma hóval borítottak. Szögesgumi fel a hegyre, le a hegyről, no para. Parkolóban szerelvényt igazítottunk, legalsó trikót a legalsó gatyába, következőt a következőbe, ki ne kandikáljon egy négyzetcentinyi derék, hát, oldal, bármi. Nagy pulóvert is eligazítottam, sálat szorosra, sapka, rá a kapucni, kesztyű alaposan a kabát ujja alá besimítva, kajás hátizsák Péter hátára, egy zsömle elöl, megenni, iPhone a zsebbe, fényképezésre előkészítve, és rajta.

Az első kilométer után azt hittem, meghalok. Gondoltam, mi lenne, ha visszafordulnánk, és nem kapok levegőt, lihegnék a mászástól, az eleje nagyon meredek, de nem tudok, mert nem bírok beszívni annyi jéghideg levegőt, amennyire szükségem volna. Kicsit lemaradtam, meg-megálltam, a sálat megpróbáltam a szám elé rendezni, valahogy túl kell jutni az elején, erre emlékeztem is. Sikerült, sőt, még a zsömlét is megettem, anélkül, hogy megfúltam volna tőle, ittam patakvizet, és addigra szinte fölértünk, innen már majdhogynem vízszintben kellett még jó 2 km-t gyalogolni.

El-elsüllyedtünk a hóban, pedig igyekeztünk az előttünk haladók lábnyomaiban lépegetni, megvártuk egymást, aztán én mentem elöl, hogy legyen biztosítás, amikor orraesem. Egyszer sem estem orra, de alaposan elsüllyedtem nem egyszer.

A jó kis 1500 koronás ECCO csizma állta a havat, arról nem tehetett szegény, hogy fölülről belement egy-egy nagyobb adag, amikor térdig elsüllyedtem. Nem fáztam, olykor még a kesztyűt is levettem. Péter is volt, hogy elsüllyedt, de jól haladtunk. Vízesés, kicsi jégcsapok, gőzölgő forrás, gyönyörű táj, nagyon hideg.

Így ketten nem volt hosszú az út. Másfél óra alatt értünk el a hőforráshoz, de nem tudtuk teljesen megközelíteni, mert kb 100 méterre tőle elfogytak a lábnyomok. Úgy látszik, ebben az időben nem lehetett tovább menni. nem baj, láttuk, és bár a hátiban ott voltak a fürdőruhák, ez alkalommal sem lehetett megfürdeni a Reykjadalur forró folyójában. Ha visszajövök egyszer, nem decemberben, megfürdöm benne.
IPhone megadta magát, nem lefagyott, hanem megfagyott. Se kép, se hang nem jött-ment ki rajta. Fel kellett melegíteni, újraindítani, és így. (Nem egyszer, hanem többször tette ezt a kirándulás alatt.)

Még mindig sütött a nap, de már rózsaszínedett a láthatár, mintha készülne lemenni, pedig alig volt 3 óra. Kicsit mintha fázni is kezdtünk volna, lefelé nem melegíti az embert az erőfeszítés, pedig még a maradék kaját is megettük, ittunk rá megint hidegvizet a jégcsapok mellett.

Lefelé egy óra is elég volt, visszaültünk az autóba, de akkor már igazán nagyon fáztunk.

Bár időre kellett hazaérni, de volt még bőven, úgyhogy nem haboztunk, elindultunk Hveragerði geotermális fürdőjébe, meg kell melegedni!
Ez a drága kategóriába tartozó kis uszi volt, 570 isk-et fizettünk. A városi uszik eddig 370 és 550 között mozogtak, a neves fürdők, mint a Laugarvatn, a Myvatn meg a Blue Lagoon nagyságrenddel drágább ezeknél. Nem baj, csak meleg legyen a víz! Isteni meleg volt, a melegebbik hot tub-ban nem volt rajtunk kívül senki, mint ahogyan az öltözőben se igen. Nem mentünk a nagy medencébe, se a gőzbe, csak ültünk a forróvízben, míg teljesen meg nem fagyott a hajunk. A hegyen Péter sálja és bajusza volt tiszta dér, mint a Deltában, nekem meg a kabátom számig érő gallér része. Itt a gőz ráfagyott a hajunkra, kőkemény volt, ahogy hozzáértünk. Egy óránk volt a melegvízben, nagyon jól esett! Szép kis uszi ez is.

Az uszi előtt egy járó motorú autó állt, gondolom, a gazdi bement úszni egyet, és nem akart a hideg kocsiba visszaülni. :)

Leszaladtunk a helyi boltba, ott vettünk kenyeret meg tejet Péternek vacsira, mert én meg voltam hívva egy női partyba estére Krisztával. A péknél vettünk valami kicsit finom sütit, és elfogadtunk egy ingyen kávét a Bónus-ban. A pék is a Karácsonyra készül, mint itt minden és mindenki. A JÓL Karácsonyt jelent.

Este elmentem a partyba, ahova hortobágyi húsos palacsintát vittünk, amit Krisztával kalákában készítettünk: ő a palacsintát, és a hortobágyi húsost. Nagy sikere volt, annak ellenére, hogy rengeteg egyéb finomság is volt az asztalon. Saláták, karácsonyi sütik különböző nemzetek szokásai szerint, pirított, cukros mandula, rizstorta, amerikai csirkeszárnyak zellerszárral, nachos, de legfőképpen igazi, érett, és rengeteg ananász! Senki nem kért belőle, nem tudom, miért, lehet, hogy azt hitték, izlandi. Megettem szerintem kb 2 egész ananászt. Kár, hogy nem hoztam el, ami maradt, király finom volt.

Ma elkezdtem búcsúzkodni.
Beládáztam és postára adtam a két gyönyörű takarómat, amiket 500 ISK-ért vettem, és 50 euróért adtam postára Pestre.

Elmentünk a zöld boltba, hátha találunk 10 ISK-ért még egy lundát, mert amit találtunk, azt Péter a Ferinek vette.

Aztán kimentünk a Seltjarnarnesre a világító toronyhoz, mert az nagyon tetszett mindkettőnknek, én most voltam ott hetedszer a 3 hónap alatt, nyilván van benne valami, ami miatt az ember visszamegy oda.
Először Krisztával voltam ott, az északi fényt kergettük azon az estén, amikor Reykjavíkban és Hafnarfjördurban leoltották a lámpákat, hogy jobban lehessen látni a fényt, de sajnos nem tudták elűzni a vastag felhőréteget, így ha volt is, nem látta senki.
Másodszor Petivel voltam, nem tudtunk átmenni a toronyhoz a dagály miatt, ami elöntötte az átjárót.
Harmadszor egyedül voltam, miután Peti elment, másnap, nem volt nagyon jó kedvem, de lett ott, megtaláltam a Kvika-t is, hallgattam az ABBA-t, és gyalog mentem vissza a városba a Grotta-tól, 5 km!
Negyedszer szakadó esőben, autóval mentünk ki megmutatni Péternek, hogy itt ilyen is van. Nem láttunk semmit, majdnem sötét volt már, és ömlött az eső.
Ötödször Péterrel mentem, szép idő volt, apály, kisétáltunk a toronyhoz, megettük az utikaját, megmutattam a Kvika-t, fényképeztünk, ittunk a kútból.
Hatodszor ma voltam, a hetedikre nem emlékszem, de szerintem volt.
A köveken fagyott tenger, megkóstoltuk, sós. Az ivókútból meg alighanem jégkása folyik.

Tél, tél, tél.

Elmentünk a Hresso-ba kávét inni és cigizni, de annyira hideg volt, hogy nem lehetett megmaradni, pedig fűtenek ezekkel a hősugárzókkal, meg takarók is vannak, de már ehhez nagyon hideg van. De ez is a búcsúzkodás része kellett, hogy legyen. A Hresso-t a szintén ösztöndíjas Peti mutatta meg, pont amikor már nagyon tele volt a zsákom azzal, hogy nem lehet egy normális, fedett, széltelen helyen elszívni egy cigit. Írtam is erről, emlékszem.

Vásároltunk halat meg szusit, ezeket otthon nemigen fogunk, ettünk fánkot a kikötői bevásárló központ előtt, majd lefagyott a kezünk, hazajöttünk, és elrohantunk a kedvenc uszodánkba melegedni a szabadtéri forróvízben. Különös dolog ez. De most csak mínusz 4 volt, nem fagyott meg a hajunk.

Hazafelé jövet meg végre vettünk egy pizzát a Domino's-ban, amit három hónapja nézegetek, de drágállottam. Ja, merthogy nem mentem be megkérdezni, hogy mi a fenének az ára van oda kiírva, most se tudom, mert a pizza, amiről azt hittem, hogy 3000 vagy több, 1500 volt, és óriási. És finom. Kólával!

Holnap tovább búcsúzkodom.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Minusz20130205

Akkora vihar volt tegnap! Hihetetlen. Úgy fújt a szél, hogy alig lehetett kinyitni a bejárati ajtót, mert pont befelé tolta. A levélbedobó vasdarab meg nyikorgott, a kuka tetejét felcsapta a vihar, tettem rá egy jókora követ. Alighanem azt is elfújta a szél, mert ma már nem volt rajta. :)

A háziaknak fűtött kocsifeljárójuk van a mi ajtónk előtt, így az összes olvadt hó az ajtó előtt fagy meg, eltüntetve maga alatt a lábtörlőt, ami nem baj, mert a jég nem ragad a cipőre, nincs mit letöröljön. Egészen a legközelebbi boltig merészkedtünk a hóviharban gyalog, és gyorsan visszabújtunk a vackunkba, nem embernek való volt ez a tegnapi.

Reggel viszont besütött a nap!

Este a rettenetben készítettem egy képet, ami sajnos közel sem adja vissza a valóságot, de emléknek jó lesz, szakadt a hó, a szél nem látszik, de a bágyadt utcalámpák alig látszottak a hótól. Reggel meg átsütött a nap a fák fagyott ágain. Nagyon szép volt, és reményt keltő. Bár feltettem a Facebook-ra, de aki nem látta, annak legyen meg itt is.

Az a csillogó az esti kép közepén valószínűleg a tv, elfelejtettem kikapcsolni a fotózás kedvéért. Minden este lefényképeztem a hanuka gyertyákat, mindegyik kapott egy-egy kagylót, amit a Snaefellsnesen szedtem a tengerparton mínusz 10-ben. És egy helyi szép mécsestartó volt a szolga. De ma vége, elaludt már mind a 8.
Lassan a csomagolásra kell gondolni, nem túl jó a kedv sem hozzá, meg holnapra megint napsütést ígért a program menedzser. Állítólag ő a legmegbízhatatlanabb program menedzser ezen a szigeten. :) Úgyhogy holnap nem csomagolok, nem méregetek, nem gondolkodom ezen, hanem talán még egyszer elmegyünk kirándulni. Szeretnék visszamenni a Hveragerdi hegyre, amiről már írtam a Hveragerdi a hóban címmel. Meglátjuk, mire ébredünk.

Ma, minden esetre, látván a napot, kipattantunk, mert nagyon szerettem volna megmutatni Izland "legfőbb látványosságát", a Blue Lagoon-t. Tényleg ez a legturistásabb, ide minden turista elmegy vagy a reptérre menet, vagy rögtön, már jövet. Közel van a repülőtérhez, és a buszok beviszik oda az érkezőt vagy indulót. Külön csomagmegőrző épület van a bejáratnál, annyira erre álltak rá: elutazás előtt még ide úgyis bejön a látogató, legyen neki kényelmes.

Dél körül indultunk itthonról, magamban arra gondoltam, hogy a tegnapi havat letapossák délig az arra járó buszok, autók, és igazam is volt valamennyire. Egy sáv jól járható volt. Ilyen a déli nap az autóból:

Fél 1-kor. De tényleg sütött! Muszáj fényképezni, a fényképeket meg-megosztani, vagy ide feltenni, vagy a végén a Picasa-t ajánlani megnézésre, noha tudom, hogy ennyi havas képet senki nem néz végig. De minden nap más színe van! Ma kék volt minden. Nem csak a Lagoon, hanem körülötte a hó, a jég, a vizek, az óceán és persze az ég. Nyilván minden attól kék, hogy végre kék az ég, és nem szürke, vagy nem látható a szakadó hótól. Fáj a szem, olyan erős fény van, rácsap az emberre egy kanyarban, ha nincs lehajtva a napvédő az autóban. Az út fele - annak ellenére, hogy ez a legfőbb főút Izlandon, a Reykjavíkot Keflavíkkal, a nemzetközi repülőtérrel összekötő nem hosszú, 4 sávos út - csupa hó volt, ott csak a haláltmegvetőek mentek bazi autóikon, vagy buszok. Mi maradtunk a külső, viszonylag tiszta sávban, és bámuldoztunk jobbra-balra a nagy kékségben.

A Reykjanes félsziget felé mentünk, arról már írtam, ott is jó sok fehéret fényképeztem, de az valahogy más fehér volt! Minden nap más a fehér, minden nap mások a színek, a fények. Attól is függ, hogy tegnap milyen volt az idő, attól is, hogy épp hol jár az ember, sok fekete van-e a hó alatt, vagy már régi fehérekre esik-e rá az új. Mennyire, és honnan süt a nap, hány óra van, merre megyünk. Igen sok változós.

A Blue Lagoon messziről látszik az úton, már a nagy úton is, a reptér felé vezetőn, és amikor lekanyarodik róla az ember Grindavík felé, még jobban látszik a gőzfelhő, arra kell menni. Valamikor az első hetek egyikében voltam először a Reykjanesen, a Völlur nevű iskolában. Ömlött, mintha dézsából, az eső aznap. Szegény Áslaug, akivel a sulikat jártam, mondta, hogy arra kell nézni a Blue Lagoon felé, de csak nevetett ő is, semmit nem lehetett látni, se gőzt, se eget, se napot, semmit. Borzalmas nagy eső volt! (Hazafelé meg elromlott a Volvo, valami rémes hangokat adott, egyenesen a szerelőhöz mentünk vele, pont az IKEA mellé, én ott leborítottam, beültem a bajáratnál a bőrkanapéba pihenni. De régen volt, de nagyon régen. Még az ősz elején Tornacipőben voltam és trikóban, pulóver, csizma, sapka, kesztyű nélkül!)

Egy nagy parkolóban kell hagyni az autót, és onnan még vagy 100 métert sétálni a bejáratig, de nagyon szép kis utat építettek a láva közé. Mindenhova ki van írva: Don't climb the lava rocks! Pesten nincs kiírva sehol, hogy ne mássz a lávára. Ez is érdekes tehát, ha az az érdekes, ami otthon nincs. Besétál az ember, közben itt-ott megbámul egy-egy lávadarabkát, sziklát, jégcsapot, fel-felbukkanó kék vizet, majd beér a fogadó csarnokba, ami olyan, mint egy szép fürdő, pl. a Gellért bejárati csarnoka.

Adnak karkötős belépőt, az szolgál innentől kezdve pénztárcául is, akármit, akárhol lehet venni, csak ráteszik a karkötőre, és a végén lehet fizetni. mi nem vettünk semmit, de például van a vízben bár. Lehetett volna venni innit, gondolom arany árban, de akkor is!

Az öltözők elegánsak, de rendetlenek. :) Mindenki otthagyja a bérelt törölközőjét, köpenyét, papucsát, aztán jönnek és összeszedik valakik. Nagyon illatos, mert a Blue Lagoon tisztálkodó szerei vannak a zuhanyzók mellé szerelve, tusfürdők, samponok, balzsamok. És állandóan, a nap és a hét bármely szakában szinte tele van emberekkel. Busznyi amerikaiakkal, japánokkal. Itt nem kell fürdőruha nélkül zuhanyozni a vízbe menés előtt, mint az összes többi uszodában, gondolom, mert a sok turista úgyse tenné, meg a víz sem medence, hanem nyílt víz, cseréli magát 40 óránként, mondja az okos beszélő. Ez az okos beszélő egy épített barlangban beszél bent, a vízben, ahova be lehet ülni, megnyomni a megfelelő zászlót, és akkor pár percig mondja.

Van külön Visitor Center is, 10 euroért fel lehet menni a teraszra fényképezni, nézni, nem lehet azonban a vízbe menni.

Egy zárt csarnokba ér az ember az öltözőkből, ahol fel lehet akasztani a motyót, ha kivitt valamit az ember, én vittem a zacsit, hogy a telefont bele tudjam tenni, amikor már nem fényképezek vele. Mások is így jártak el, láttam. Általában bérelnek törölközőt, köpenyt, papucsot, hogy ne kelljen a vizes cuccal menni a repülőre, vagy tovább, ahova indulnak. Innen vagy kimegy a bátor vállalkozó a hóba, onnan a jégen a vízbe, vagy van egy benti víz, amiből egy ajtón át lehet kimenni a kinti vízbe, kevésbé kellemetlen, de kevésbé is vicces, mint a mínusz 8-ba kimenni mezitláb. Csúszik, mint a fene, minden tiszta jég kint, csak a víz gőzölög, az viszont annyira, hogy fél méterre se mindig lehet látni. Különösen hideg is volt ma, tényleg keveset lehetett látni.

Mindketten igyekeztünk a szokásokhoz alkalmazkodva viselkedni, Péter kiemelkedett a vízből nagy bátran, fagyott hajjal, én bekentem magam a szilikon sárral, amitől rettentő fiatal lettem 5 perc alatt.

Később majd látható lesz, mennyire! Az összes létező lagúnát végigjártuk, térkép alapján, ahogy kell. mulatságos, sárral bekent arcú emberek tűntek fel a gőzfelhőből, néha egy-egy őrt is sikerült látni a hidakon, szegények alig láttak valamit is, nem tudom, hogyan tudtak volna segíteni valakinek, aki bajba kerül, mondom, semmit nem láttak. Pedig szinte végig, míg ott voltunk, sütött a nap. A múltkor, Petivel sötétig maradtunk, na, akkor aztán tényleg se kép, se kép nem volt. Így legalább a fürdőzők látták egymást olykor-olykor. láttuk a személyzetet is, akik fekete ruhában álltak a vízben, és várták a masszirozásra befizetett amerikaiakat, írtó jól néznek ki felöltözve a vízben. Valami búvárruha szerű volt rajtuk, nem igazi ruha, de mégis olyanok voltak, mint aki fel van öltözve. Most egy szőke fiatalember akart algapakolást ajánlani az arcomra, de ma ellenálltam!

Jó két óra múlva elég lett, melegem is volt, éhes is voltam, és tudtam, nem kis feladat előtt állok még: le kell valahogy mosni a sós, szilikonos vizet magamról, és főként a hajamról. A sár nyomát is le kell tüntetni a zuhanyzóban, nem ötperces elfoglaltság. Úgy is volt, jól emlékeztem, csak mostam, mostam, de most is, amikor már írok, éjfél van, érzem, hogy ragad a bőröm. Holnap lejön, kipróbáltam. Fürdőruhákat, törölközőket kimosta a gép azóta, még egy-két uszoda, és szinte kijön belőlük a só.

Felöltözve berontottunk a büfébe, és vettünk egy ugyanolyan két darabos, rukkolás, pármai sonkás szendvicset, mint Petivel, és egy Rauch Ice Tea-t, amit sehol nem lehet itt kapni, csak ilyen puccos büfékben.

Itt látható, milyen nagyon megfiatalított a szilikonos sár, amit az arcomra kentem, ahogy kellett.

Az ember azt hinné, vége a kalandnak, de akkor kimegy, és megint csak bámul, és bámul, és bámul: olyan a kép, mint a Jökulsárlón, csak itt nem az úszó jég kék, hanem a víz, és benne az úszónak látszó fekete sziklák fehérek a hótól. Gyönyörű. A nap meg még mindig nem ment le! Órákig tart a naplemente ebben az országban, naná, ha egyszer végre feljön, csak nem fog ukmukfuk lemenni.

Az út mostmár kivilágítva, a jégcsapok még látszanak, de már sötétedik. Elmúlt fél 5, és nem volt sötét! Nagyon sokat számít, hogy vannak-e felhők, vagy nem, a sötétedést alaposan befolyásolja. Lemegy ugyan a nap, de sötét nincs még, csak jó óra, vagy több múlva, ha tiszta az ég. Ha felhős, már sötét van a naplemente előtt is. Vagy egyáltalán nem is kel fel, nem tudom.

Bevásároltam a holnapi Lady's Night-ra, amin részt veszek Krisztával, majd írok róla utána. Legfőbb cél, azon kívül, hogy jól érezzük magunkat az, hogy találkozzunk azzal a Margréttal, aki a Norvég Alap izlandi részének gazdája, szeretnék vele az Alapozó Terápiákról beszélni, és főként megköszönni, hogy itt lehettem. HHP-t, (hortobágyi húsos palacsintát) viszünk, Kriszta sütötte a palacsintákat, én a hortobágyit meg a húsost.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/KekAKekbenBlueLagoonAHoban131204 

Hiába vártuk a szebb időt. Nyilvánvalóvá vált, hogy vagy elindulunk, vagy itthon ülünk, ami szintén nem rossz, ha belegondolok, mennyit kell írni egy ilyen 3 hónapos ösztöndíj lezárásaképpen. Amikor itthon vagyunk, csak írok, írok, írok és írok, hogy semmi el ne vesszen, hogy legyen kimutatható haszna az ittlétemnek hivatalos megfogalmazás szerint is, meg tényleg jó lenne kihozni valamit belőle az otthoni munkám számára.

Azonban még itt vagyunk! És ha esik, ha fúj (márpedig esik és fúj), valamerre mindig csak elindulunk.

November utolsó napján Videy Islandra kirándultunk, nem nagyot kockáztatva, mert az első hajóval mentünk át a szigetre, és a másodikkal meg már vissza is. Hideg és szeles nap volt, de azért hajóztunk egyet, 5-10 perc mindössze, mi az nekünk, sokat próbált, éjszakai viharjáró tengeri medvéknek. Kikötöttünk, körülsétáltunk, Kistemplom, Peace Tower, szigetvégi étterem kívülről, iránytű a magaslaton, messziről az iskola, sziklák a parton.

Érdekes játék végignézni a képeket szeptember közepétől máig, ugyanazokon a helyszíneken miket kellett már fölvenni az idő előre haladtával. Emlékszem, szeptemberben is volt egy-két szeles nap, sőt, még hó is esett egyszer! Most már csak nevetni tudok azokon a szeleken és azon a hón ahhoz képest, ami most itt van. A szél az egy külön fejezetet érdemel, amikor meg azzal az erővel, amivel leviszi az ember fejét, repülnek a karácsonyi díszek, dőlnek a biciklik, még a havat is fújja, az már aztán igazán.

A Videy nap másik felében a reykjavíki nagy uszodába mentünk, ott ücsörögtünk a különböző meleg és még melegebb tub-okban vagy három órát.

Vasárnap (már nem mondom, hogy ronda idő volt, mert minek) csak délután indultunk útnak a szakadó esőben. Lementünk a bolhapiacra, kellemes, fedett időtöltés, utána meg a kedvemért beültünk egy kávéra a Hresso-ba, ahol lehet cigarettázni esernyő és egyéb védőfelszerelés nélkül. Igaz, kabátban, takarók között, de legalább fedett, ha kicsit azért hideg is. Fűtenek a fej fölé helyezett hősugárzók, de nem eléggé, illetve egy idő után az ember feje hőgutát kap, míg a láb lefagy. De akinek semmi se jó, az ne jöjjön télen Izlandra. Se. Itt hamar megtanulja az ember, hogy az időjárás ne befolyásolja a mindennapi tevékenységet. Az izlandiakat például nyilván éppúgy egyáltalán nem zavarja, hogy reggel a töksötétben indulnak dolgozni (fél 9-kor, vagy később, hiszen fél 11 előtt nemigen kel a nap), és töksötétben jönnek haza (4-kor már lemegy a nap), mint az, hogy induláskor hóvihar dúl, mire odaérnek a munkahelyre/iskolába, szinte derült az ég, csupa csillag (!), nyugszik a hold, délelőtt szakad az eső, de mire hazaindulnának fel is szárad, akkora szél fúj. Hogy közben hétágon süt a nap, a természetes.
Most pl, amíg ezt írom besötétedett, igaz, háromnegyed 5 van, és olyan orkán erejű szél, hogy félek, benyomja az ajtót. A levélbedobó egyfolytában sír, nyikorog, onnan lehet tudni, hogy honnan fúj a szél. Ma volt egy olyan időszak is, amikor azt hittük, irány kirándulni! De mire mindent, amit kellett, felvettünk, ismét szakadt a hó. Azért lementünk GYALOG kaját venni, úgy láttam, nem is néztek normálisnak az elhaladó autók utasai.

Elkezdődött a karácsonyi készülődés, igyekszem rengeteg kivilágítást fényképezni, és majd egy külön bejegyzésben közzétenni. Amit lehet, kivilágítanak. Fényfűzérek vannak a fákon, a hegyoldalakban, a korlátokon, a házakon, a házakban, ablakokban, és persze rengeteg karácsonyfa mindenhol. Fa. Pedig ha valami nincs Izlandon, az fa. A fa nagy kincs. Akinek a háza fából van, vagy fát tartalmaz, gazdagságát mutatja. A karácsonyfákká díszített fenyőket tenyésztik, pontosan erre a célra. Több területet is láttunk az utak mellett, ahol kis fenyőerdőket telepítettek, és megtudtam, hogy mivel nemigen élne meg hosszú ideig a köves talajban, ez az egyetlen célja tenyésztésüknek. Vagy termesztésüknek. De ennyit? Hafnarfjördur belvárosában ha nincs 100 db fenyő itt-ott, akkor egy se. A falakon például. Magasan, alacsonyabban, az útjelző oszlopokon, a járdák szélét jelző karók tetején, mindenhol karácsonyfák vannak. De ezt összefoglalom máskor.

Hétfőn, Peti születésnapján nem könnyű volt az elindulás. Olyan sötét volt még 11-kor is, mint éjjel. Elmarad a napfelkelte? Az nem lehet, Különben is, a meteorológia azt mondta, ki fog sütni a nap. Ha azt mondta, menni kell. Majd kivilágosodik! Délben el is indultunk, mert volt két vízesés, amit még nagyon szerettem volna megnézni, és nincs messze innen. Mentünk, mendegéltünk az autókánkkal, alagútba be, alagútból ki, elértünk Borgarnesbe, páratlan helyismerettel rendelkezve berontottunk a benzinkúti kávézóba, eddig minden rendben. Kicsit esett a hó, kicsit elállt, még a nap is előjött olykor-olykor. Az 1-es főúton haladtunk, ezt láttuk az autóból:

Ez a főút Izland fő fő főútja, a Hringvegur. Érdemes rápillantani a linkre, térképet mutat, és lehet belőle látni, hogy olyan, mintha az M1-es autópálya menne körbe Magyarországon. De lehet, hogy a közterület felügyelet nem készült fel a télre, ezt ismerjük. Az igazság azonban az, hogy bár egyszer-kétszer láttunk hókotrót, nem jellemző. Az utak azért épülnek magasra, kiemelkednek a környezetből gyakran több méter magasra, hogy lefújja róluk a szél a havat, és az olvadó hó meg le tudjon folyni róla.
Szóval haladtunk célunk felé, az egy számjegyű utat hamarosan két számjegyűre cseréltük fel:

Hó, hó alatt jég, egy sáv, úgy értem egy, középen, lehúzódik, aki egymás mellett szeretne autózni. A táj sírnivalóan gyönyörű, kicsit félelmetes és elhagyatott is. Alig fújt a szél, a hó is csak szállingózott. Úgyhogy tovább, egy három jegyű útra fordulva. Haladtunk is rajta kicsit, de ennél a látványnál megálltunk, én előre szaladtam, körülfényképeztem, és szégyen szemre visszafordultunk, mert nem ezzel az autóval, és nem ebben az évszakban lehetett volna ide ellátogatni.

Így aztán NEM LÁTTAM a Hraunfossart és a Barnafossar, a Láva Vízesést és a Gyerek Vízesést.

Egyszer visszajövök ide, és megnézem az összeset! Nem kell hozzá más, csak egy jó autó, és viszonylag normális időjárás meg kicsit több idő, azaz világosság, mint most jut egy napra.

Hazafordultunk tehát, már egyrészt jócskán sötétedett, és alaposan be is feketedett az ég, jött utánunk a hó. Ez azonban nem akadályozott meg bennünket abban, hogy meg ne álljunk egy nagyon híres hőforrásnál, a Deildartunguhvernél, a legnagyobb vízhozamú hőforrásnál. Nem egészen olyan képet sikerült készíteni, mint ami a Wikin látszik, de igyekeztem hasonlót! :)

Hőség a hóviharban, mínusz 8-ban, hihetetlen.

Visszaértünk Borgarnesbe, a civilizációba baj nélkül, onnan már csak 60 km volt hazáig, át az alagúton megint, el az Esja alatti úton, legalább 7 körforgalmon. A hó meg jól rákezdett. Forgalom is volt szembe, így le-föl kellett kapcsolni a reflektort. Nem volt csöppet sem félelmetes, inkább lenyűgöző abban a kis autóban a vad elemek között.

Rendben hazaértünk, rendben elindultunk a melegvizes usziba, és rendben a parkolóból haza is jöttünk kiszállás nélkül, mert mire odaértünk, megint szakadt a hó, és valahogy nem akaródzott a hóesésben kint ücsörögni. Általában van kedvem, valahogy tegnap nem volt. Majd most mindjárt megyünk. Nem maradtunk le semmiről, ugyanolyan idő van, mint tegnap ilyenkor volt.

Ma gyalog mentünk a boltba, fényképeztem a várost, azoknak, akik látták ősszel, szinte felismerhetetlen.

Szegény kis lilavirág, már akkor is megcsodáltam, amikor kibújt, nemhogy most, amikor szeretne a hó alól kilátszani. De nagyon hősiesen kitart, sőt, megerősödött! Biztosan valami izlandi lilavirág fajta.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/KirandulasokATelbeN1311301203

Reggel 9-kor éjszakai sötétségben reggeliztünk, majd még ugyanebben az éjszakai sötétségben mentünk vissza a szobánkba, amit 10 után körül hagytunk el: irány a Snaefellsnes! Kicsekkolásnál a szállodai nő kissé kajánul megkérdezte: hogy tetszett a tegnap esti sailing? (HIHIHI)

Először a Vatnasafn-t (Library of Water) akartam látni, ez Stykkishólmur egyik nevezetessége: Izland vizeinek nagy üvegcsövekben történő bemutatója. Sajnos zárva volt, de nem szomorodtam, mert az ablakból pont annyit láthattam, amennyit szerettem volna. 

Plusz Stykkishólmurt fölülről is.

Irány Grundafjördur. Hóviharba kerültünk, az út lerövidítésén gondolkoztunk. Szerencsére eszünkbe jutott ismét a mondás a ha-nem-tetszik-Izlandon az időjárás, várj 5 percet, és tovább mentünk. El is állt a hó, kitisztult az ég, jól döntöttünk. Nem álltunk meg, csak egyet-egyet fényképezni a lélgzetelállító vízeséséket, hegyeket, utat. Óceánt.

Ólafsvikben lementünk a kikötőbe, ahol éppen az aznapi zsákmányt szortírozták a halászati szakemberek. Óriási ládákban, jég között feküdtek a halak, amiket a helyi kikötő feldolgozójába szállítottak a targoncák.

Rif és Hellisandur következtek, apró települések. Több irányjelző is mutatta, hogy erre lehet(ne) felmenni a Snaefellsjökullra, de nem ezzel az autóval, és nem november végén. Így be kellett látnunk, hogy megelégszünk a partvonallal, ahonnan felnézhetünk rá. És felfényképezhetünk is rá.

Azonban csak nem hagyott nyugodni a kalandvágy, így egy mellékúton elindultunk a tengerpart felé Öndverdarnes irányába. Igazunk volt, mert itt is életre szóló élményben volt részünk: 10-20 méter magas sziklafalon átcsapó hullámok, akkora lárma, hogy nem hallottuk egymás hangját. Csak álltunk, és bámultunk, fényképeztünk és filmeztünk, hogy megmutathassuk, mert elmesélve hihetetlen. (Innen nézve még kalandosabbnak tűnt az előző esti hajókirándulás.)

A félsziget déli oldalán vezetett az út hazafelé, ami unalmasabb volt az északi partnál, azaz semmi horrorisztikus nem történt. A nap lassan lement, hiszen már fél 4 is elmúlt. Kitűztük Borgarnest célul, majd ott megállunk, eszünk, iszunk stb.

Úgy is lett, megtaláltuk azt a nagy csomópontnál lévő benzinkút és bevásárló központ komplexumot, ahol Bogáékkal is megálltunk Akureyribe menet a malacos boltnál a motorház tetőn reggelizni. Remek csirkecombot és sült krumplit, valamint rántott mozarrella rudakat ettünk kólával. Sajnos most sem használtuk ki a kávé-újratölthetőségi szokást, mert egy is bőven elég volt kettőnknek. Végre megtaláltam a Tibinek ígért fridzsider mágnest, van rajta minden, ami Izland.
Borgarnes tartogathat még lehetőségeket számunkra, mert egyrészt közel van, másrészt innen jól elérhető egy érdekes hőforrás és egy olyan vízesés, amit még nem láttam. Talán még majd belefér, bár nem kecsegtet a meteorológia kiránduló idővel az elkövetkezendőkben.
Alagúton át hamar elértük a fővárost, ahonnan seperc alatt hazaértünk.
Tényleg olyan volt, mint hazaérni: meleg volt, a biztosíték lecsapódva (mélyhűtő kiolvadva), valószínűleg a kinti lámpa zárlatos lett a sok víztől, ami az utóbbi időkben érte. Sebaj, mélyhűtőt kimos, belőle halat kivesz, majd lesz valahogy.

Hamar bepakoltunk a mosógépbe mindent, ami rajtunk volt a 4 nap alatt, és mint ki jól végezte dolgát, elmentünk a közeli usziba a melegvízbe ázni. Megérdemeltük! (Utána megettem a kiolvadt halat, és nem lett tőle semmi bajom.)

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Snaefellsnes131127

Miért akartunk a Westfjords-ba menni? A térképre nézve tetszett, lenyűgözőnek bizonyult. Olyan, mint egy soklábú állat. Eddig ott még senki nem volt. (Se Bogáék, se Peti, se Péter, se én). Rendelkeztem egy meghívással Tálknafjördurba, ahol szintén működik egy Hjalli iskola, amit Hjallastefnan tavaly vett át a helyi önkormányzattól. A Westfjords területe 22 ezer m2, 7300 lakosa van. (22 ezer m2 a Dunántúl fele.) Kis túlzással lakatlannak mondható.

Ahhoz, hogy észak felé induljon az ember Reykjavíkból, át kell menni az alagúton. Az alagút 6 km hosszú a Hvalfjördur alatt.Pontosan 3 km lefelé, meredeken, és 3 km fölfelé meredeken. Fül bedugul, kidugul.

Ki lehet kerülni, kirándulási célból érdekesebb út, mint a föld alatt, de ha az ember igyekszik valahova, inkább a rövidebbet választja. Nekünk 3 órakor Syíkkishólmurban kellett lenni, hogy elérjük a kompot, ami átvisz az óriási Breidafjorduron át a Westfjordsba. Ezt is ki lehet váltani a szárazföldön, de a 60 km-es hajóút 346 km-es autóúttal helyettesíthető. Idő, benzin, időjárási viszonyok. Különben persze egy ekkora autózás is érdekes, itt minden érdekes. például nagyon érdekes, amint egy autóval és egy kutyával terelik a ménest az út mentén.

Jó időben értünk Stykkishólmurba, volt bőven időnk ebédelni, benzinkúti pizzaebéd volt, mert nem találtunk semmit nyitva.

Én persze aggódtam, hogy nem fogunk felférni a kompra, ha nem ott állunk két órát sorban, de amint kinyitott a jegypénztár (egy szép kis ajándékboltban), ott termettünk, jegyet vettünk, és lundás fridzsidermágnest Petinek. Pont az a lunda van rajta, akit fényképezni szeretett volna a reykjavíki kikötőben, de végül elmaradt. A stykkishólmuri kikötő sziklái pontosan olyanok, mint a Vestman Island kikötőjében lévők. Érdekes, de nem különösebben elképzelhetetlen, hiszen ugyanaz a sziget, ugyanazok a kövek.

5 személyautó utazott mindössze a kompon. (Ez visszafelé majd még érdekes szám lesz.) Azonnal a sun deckre mentünk a szalon deckről. Másfél óráig volt még világos. Kibámultunk, elég hideg volt, nem nagyon. Az eső nem esett, láttuk a sok kis szigetet, néhány nagyobb, mint valami vízi óriások feküdt az óceánban. A hajó legtetején álltunk, hogy mindent azonnal láthassunk. Sajnos nem jöttek bálnák most sem, hogy nem rájuk fizettünk be. :)

Kikötéskor Péter eltűnt, mert fényképezni kellett az eseményt. Jó megijedtem, mert azt hittem, mindjárt miattunk fog megállni a sor, hogy nem indulunk már. Persze időben visszaért, az elveszettnek hitt kesztyű sem volt elveszett, így nekiindulhattunk a sötétben az ismeretlennek. Esett az eső, vagy hó, vagy mi, 65 km-t mentünk, hegyeken (2) át. Szintkülönbség 450 m volt 10 km alatt. Állandó fülbedugulás, fülkidugulás. Semmit nem láttunk, se jobbra, se balra, ami lehet, hogy jól is jött, mint másnap a világosban kiderült :)

Megérkeztünk Tálknafjördurba, egy 306 lakosú kisvárosba. Egy telefon után az iskolát is megtaláltuk, ahol vendéglátónk, Helga Birna várt bennünket. Megmutatta a lakást, elfoglaltuk helyünket, és elbúcsúztunk tőle. Óriási nagy szolgálati lakással bír az iskola: 3 hálószoba, nagy nappali, étkezővel, nagy konyha étkezővel, fürdőszoba, dolgozó, nagy tévé, internet. Hozott kajánkat megettük, Péter összekötötte a laptopot a nagytévével, és megnéztük az Alabama és Monroe című filmet a nagy tévén. (Lehet, hogy szeretnék egy ilyen nagy tévét?)

Az egyik (általunk nem választott) hálószobában izlandi egérkével találkoztam, becsuktam az ajtót, hogy amíg ott vagyunk, ő ki ne jöjjön. Befűtöttünk (kicsit feljebb kapcsoltuk a radiátort), és álomba merültünk.

Reggel 10-kor a tökéletes, csont sötétségre ébredtünk. Lefényképeztem: reggel 10, pitch black. 

Aznap nem volt tanítás, értekezletet tartottak az iskolában a tanárok. Vártunk, vártunk, hátha kivilágosodik. Mivel nem akaródzott neki, elindultunk a félhomályban egy általam a térképről kinézett célpont, a Dynjandi vízesés felé.

(Sajnos ezt a képet nem én készítettem. Okát ld alább.)

Az út okésnak látszott egy jó darabig, ahonnan azonban járhatatlanság miatt visszafordultunk.

Patreksfjordurban ismét egy remek benzinkúti ebédet kaptunk (csirkesaláta ízesített sült krumplival), mert minden más zárva volt. (Patreksfjordur: 651 lakos) A helyi "szupermarketban" vacsit vettünk, hideg kajákat. Hazafelé láttuk, hogy hol mindenhol mentünk a sötétben, szakadék, vízesés, hegy. Nem volt eddig ilyen rossz út, mert az utak jók Izlandon.

A helyi usziba az ablakból beláttunk, megállapítottuk, hogy nincs tömeg (4 ember), mehetünk. Kifizettük 350 isk-es (kb 600 Ft = vásárhelyi strand 25 évvel ezelőtt) belépőt, beültünk a melegvízbe, eső, hó nem számít. Zárás előtt kikecmeregtünk, és átléptünk a lakásba, ilyen közel uszodához még sose laktam.

Megnéztük a nagytévén a Chasing Ice c. dokumentum filmet egy magyar származású fotóművészről, aki gleccsereket fényképez azért, hogy igazolja és felhívja a figyelmet a fenyegető klímaváltozásra a földön. Jökulsárlónból és a Sólheim Gleccserről is készültek nagyszerű felvételek a filmben. Még a Life of Pi-be is belenéztünk a nagy képernyő miatt, aztán lefeküdtünk aludni.

Másnap átmentem az iskolába, egy nagyon kedves (mindenki mindig nagyon kedves) tanárnővel beszélgettem, mert az igazgatónő Reykjavíkban volt aznap értekezleten. A gyerekek az esővel (pocsolyában) játszottak vidáman, tanár egyetértő felügyelete alatt. Lányok-fiúk külön pocsolyát használtak. (Hjalli!)

Tálknafjördurból megkérdeztem telefonon, hogy megy-e a komp az időjárás miatt. Mondták, minden OK, nincs helyzet. Emailen foglaltam helyet rá. És szállást Stykkishólmurben egy jó kis szállodában reggelivel. Kulcsot visszaadtuk, elköszöntünk, és 2-kor elind a 6 órás komphoz, 60 km-re, nem megvárva a sötétséget.

Megállás nélkül száguldottunk (30 km/óra) Breidafjördurbe, a komphoz. Péter azt mondta, szerinte ez olyan lesz, mint a mindszenti Nagyré. Tévedett kicsit, mert nem olyan: nincs semmi a világon. Szó szerint: semmi. Ami van, az sincs nyitva, pedig a jegyárusítással kellene foglalkoznia, hanem helyette cédula: jegy a kompon. Töksötétben ültünk a kocsiban, néha fűtöttünk, néha kiszálltunk, nagyon hideg volt, szél, eső, sötét. Jött 3 kamion és pár személyautó. Mi voltunk az elsők.

A komp is megérkezett 6 körül. Indulnia kellett volna 6-kor vissza velünk. 6-n7-kor el is indult.
3 (!) kamion és 3 személyautó volt a szállítmány a viharos szélben, zuhogó esőben. Illetve volt, hogy elállt, megjelent egymillió csillag, és 5 perc múlva ömlött az eső, még 5 perc múlva a hó. Aztán megint a csillagok.

Nagyon éhesek voltunk, igyekeztünk cafetariaba. Kjúklingsalat-ot ettünk sültkrumplival, már egészen hozzászoktunk, és igyekeztünk a fedélzetre. Ott hamarosan megláttuk, hogy valószínűleg életünk egyik legnagyobb élményére számíthatunk: hajó magasságú hullámok között haladt a komp, nagyokat puffant a hullámvölgyekben, és dülöngélt az oldalszélben. Eleinte még mindketten nagyon élveztük a műsort, a végére már eléggé magamra maradtam a tapsolással. Találtunk egy fedett külső részt, ahonnan jól lehetett mindent látni, filmezni, de annyira erős volt a hullámzás és a szél, hogy ronggyá áztunk hamarosan.

Kabát, kesztyű, nadrág csurom vizes lett, én nem bántam, nagyon boldog voltam, hogy ilyet is átélhetek. Be-bepillantottunk a garázstérbe, ahol a kamionok ide-oda dülöngéltek, de állták a sarat megnyugtatóan. A víz hullámonként betört a garázsba, de ki is folyt valahol, mert végül nem álltak vízben az autók. Az út maga több, mint fél órával volt hosszabb, mint a szokásos, a szállodát értesítettem is a késésünkről. 

Különösen boldogságos volt megérkezni a nem hullámzó, meleg szállodába, aminek a fürdőszobájában olyan forróra fűtötték a padlócsempéket, hogy szinte sütött. Állni a zuhany alatt igen jól esett. És az alma és banán is, amink még volt tartalékban.

Újra megnéztük a hullámzó filmeket, amiket a hajón készítettünk, majd lassan nyugovóra próbáltunk térni. Nem volt könnyű az elalvás egy ekkora adrenalin adag után, de kelni kellett fél 9-kor, mert 9-re rendeltük a reggelinket. Akkora szél fújt kint, hogy a szálloda fabútorai nyögtek és recsegtek minden fuvallatkor. Pedig másnapra "jó" időt írt a meteorológia. Ld még: Ha nem tetszik az időjárás Izlandon, várj 5 percet.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/WestFjords13112526

Ma tényleg elmentünk a Nauthólsvík meleg medencéjébe, pedig nem akart felkelni a nap, hiába vártunk türelmesen. Mivel ez a strand csak 11 - 13 óráig van nyitva munkanapokon (hétfőn és szerdán délután is!), nem várhattunk, míg tényleg felkel a nap, elindultunk, odaértünk. Szinte nem volt még világos. Mentségére legyen mondva, jócskán be is volt borulva az ég. Az alábbi kép csak ennek igazolásául készült.

Közel sem mi voltunk az elsők, pedig alig múlt 11. Ücsörögtek már a melegvízben, sőt, többen is indultak már az óceán felé. Megfelelő öltözékük van hozzá: spéci cipő, kesztyű, sapka. Azért marad kilógó bőrfelület, ami rákveres, amikor visszaérnek a medencéhez. A medence partján több kancsó hideg víz, poharak készítve, hogy ihasson, ha megszomjazik a sportember.

Nem sokat vergődnek fontatlannak ítélt részletekkel: zárható öltözőszekrény, fűtött zuhanyzók, töröközőtartó, hajszárító, szekrény. Ami fontos: leteheted az órádat, telefonodat a pénztárnál, ha akarod. Különben bevásárló kosarakra hasonlító tartókba teszi az ember a ruháját, cipőt, csizmát a pad alatt hagyunk, LEZUHANYOZUNK, mielőtt belemegyünk a medencébe, alaposan, és kezdődhet a novemberi Hawaii. A medence vize kicsit nekem túl meleg, 38-40 fokos lehet. Egy jó darabig kellemes, aztán jól esik kiemelkedni belőle. Mindössze fél méter mély, kb 2 m széles a medence, de jó hosszú. Nem zavartuk egymást a többiekkel, akik ki-be közlekedtek az óceán és a medence között. Csendesen esett az eső, de nem volt kimondottan hideg. Kb. 4-6 fok volt ma.

Én is elszántam magam, hogy odamegyek, megmártózom, úszást nem vállalok, örülök, ha sikerül rendesen megmártózni. Nehogy már én ne tudjak! Igaz, hogy ezek az emberek nyilván minimum (kortól függően) negyven éve ezt csinálják, amit nekünk tilos volt: a melegből a hidegbe gyorsan. Szívszélhűdést kapsz, fiam. Volt közöttük egy nagyon terhes lány is, na, az a kisbaba nem lesz egy kényeskedős.

Erős idegzetűek megnézhetik, amint megkísérlek úgy élni, mint a rómaiak...

>Tegnap focimeccset néztünk a kocsmában, ahol van cigaretta-szoba. Nem a cigaretta szobában néztük, hanem bent, a jó meleg, nem büdösben, de én kétszer is kimehettem a nem nagyon hidegbe, és ott nézhettem tovább, miközben cigarettázhattam. Ettünk jalapeno-poppert és szuper nachos.t is. Már most kétszer is ettem itt ilyet, harmadszor már nem fogok kérni. Elég volt. A szuper nachos olyan óriási, hogy mire leérne az ember a tányér aljához, elázik a szuper nachos, és nem annyira szuper többé.

Ma azonban reggel megint sütött a nap! Úgyhogy menni kell. Sajnos kicsit későn ébredtünk, így lemaradtunk a Vestmannaeyjar-ra induló kompról, amihez 137 km-t kell autózni. Nagyon húzós lett volna, hogy odaérünk-e, nem mertünk kockáztatni. Van itt is még elég néznivalónk.

Először a helyi halboltba mentünk, amiről már sokan dícsérőleg szóltak nekünk: a legjobb reykjavíki halbolt Hafnarfjordurban van. (?) Tényleg elég jó kis halbolt, van benne sok hal. Nevük is van általában, izlandiul. Van hozzá kép is, angolul is megnevezve a halak, de ettől még nekem fogalmam sincs, melyik micsoda. Azt tudom, hogy amit én megszerettem, az fehér színű, és ypszilon van a nevében. Péternek könnyű, ő a lazacot szereti, lazac az lazac, lax, salmon, meg piros. A fiú nagyon kedvesen igyekezett magyarázni a halakról, de mivel nem tudta, hogy én alapjában véve nem eszem halat, nem jutottunk túl sokra. Végül én kértem 300 gr fehér színűt, aminek ypszilon volt a nevében, Péter pedig kért kb ugyanennyi NARANCSMÁRTÁSBAN úszó (nem úgy úszó, hanem benne volt!) lazacot. A fiúnak nem okozott gondot elvágni egy hosszú, fehér haldarabot kettőbe, hogy adhasson nekem egy kisebb darabot. Gondolom, ezt Pesten nem lehet megoldani, örüljön, hogy ez egyáltalán van. Azért lehet, hogy majd megpróbálom, csak jó lenne tudni, hogy hívják bármilyen nyelven, ami nem izlandi ezt a halat.

Totális jégpáncél borítja az utakat, és ma én vezettem, mert én tudtam, hova szeretnék menni, a navigátor meg nem, mert utcaneveket kellene mondani neki ahelyett, hogy menj oda, ahol a múltkor azt a sárga homokot láttam. Vagy hogy menj a gömbtetejűhöz.
A gömbtetejű, a Perlan Reykjavík egyik legmagasabban fekvő épülete. 4 kis körbástyájáról mindenfelé ki lehet nézni, itt már voltam is, írtam is róla.

Jól kinéztünk mind a négy égtáj felé, szép látvány a város meg a repülőtér innen föntről. Sajnos nagyon hideg szél fújt, nem időztünk túl sokáig fönt. Az épület aljában egy kb 7-8 percenként meginduló, elég magas szökőkút emlékeztet a Geyzírre, azaz Stokkurra. Itt működik egy állandó viking kiállítás is, és egy állványon pedig egy jókora Izland térkép előtt lehet fél órákat állni. Amúgy is megállnék minden térkép előtt, de ez itt minden alkalommal (mostmár azért biztosan voltam itt vagy ötször) megállít, és hosszas tanulmányozásra késztet. Jó nagy is, ügyesen meg is van világítva, domborzatot, utakat, városokat, POI-kat mutat. Imádom.
Az épület előtt fura szobrok vannak, nem tudom, kik ők, mit jelentenek, de nagyon viccesek.

A hegyről Nauthólsvík felé indultunk tovább. Nauthólsvíkról már írtam, de most megint mást láttunk belőle: egy nagy melegvizes medencét, amiben sapkában ültek az emberek, és néha kirohantak a tengerbe (óceánba), úsztak 5-10 percet, vagy csak megmártóztak, és rákvörösen rohantak vissza a forróvízbe. Holnap én is!!!!

A nagy kupola a Reykjavík Egyetem. Ez előtt, a tenger felé van Nauthólsvík, Reykjavík tengeri strandja. Szép fapadokkal, igazi, sárga homokkal, és ezzel a melegvizes medencével. Nyáron ingyenes, télen 500 isk. Nem is mindig van nyitva, azaz nem mindig van víz a medencében, csak 11 és 13 óra között, munkanapokon, illetve hétfőn és szerdán este 5 és 7 között is. Tehát nem elég, hogy mínusz 5 fok van, de még sötét is. Remek. A következő képen a vízben kivételesen nem fókát kell keresni, hanem az egy ember. Pontosabban egy asszony. Ja, és senkit ne tévesszen meg a látvány: ezt a két képet tényleg ma fényképeztük! Egy órával a lentebb következők előtt.

Holnap odamegyünk, fürdőruhát és sapkát kell vinni. Igaz, hogy most úgy tűnik, zuhogni fog a jegeseső, de ezt nem lehet kihagyni. Már egész jól belejöttünk a jeges szélben való melegvízben ülésbe, még egyikünk se fázott meg, az agyhártya gyulladásnak meg hosszú a lappangási ideje.

A Seltjarnarnes félszigetre, a Grottához indultunk tovább. Itt is voltam már, erről is írtam már, képeztem is már. Megmutattam Péternek egyik délután csak úgy autóból, hogy lássa, nem lehet kisétálni a világító toronyhoz, mert a hozzá vezető utat elönti olyankor a dagály. Most egész jó idő is volt, sétára alkalmas, és kora délután, amikor még át lehet menni száraz lábbal. Úgy is tettünk.

A hullámok jókora hangot adtak, természetesen felmásztunk a parti sziklákra, mert az embernek mindig magasabbra kell másznia, messzire el lehetett látni a félszigetről. Az Esja vulkán egészen közelinek tűnt, pedig legalább 20 km-re volt tőlünk, ha nem több. Állítólag át lehet látni tiszta időben egészen Snaefellsnesig, de most túl párás volt ehhez. Megnéztük együtt is a Kvika-t, a kis melegvizes lábáztatót, megettük az utikaját, és elindultunk a belváros felé.

Már eléggé fáztunk, amikor innen elindultunk a Tjörninhez, Rvík Városligeti tavához. Ez annyiban azért különbözik a mi tónktól, hogy a legesleg belvárosban van, mintha az Erzsébet tér egy tó volna. Itt etette Peti a madarakat kenyérrel egy hónappal ezelőtt. Azóta kicsit megváltozott a kép. Talán mert hidegebb lett mintegy 15 fokkal.

A tó befagyott, csak a Városháza felőli oldalának egy része maradt meg a madaraknak, meg az őket etetni jött embereknek a találkozásra. Mivel kicsi helyre kellett összeszorulniuk, jó sokan voltak. Többen, vagy legalább is többnek látszott, mint egy hónapja. Kacsák, libák, hattyúk és sirályok. Lármáztak, taposták egymást a falatért. később megtudtuk izlandi barátoktól, hogy kell is őket etetni, mert éhesek a hidegben, nem jól találnak természetes kaját. Viszünk nekik legközelebb, az biztos. Én ugyan kicsit félek tőlük, de majd nem kézből fogom etetni.

A tótól tovább sétáltunk, még mindig szép idő volt és világos, a régi belvárosba. Alig vártam, hogy végre újra bemehessek az Antikbúdin-ba, mert ilyen szép antikbúdint még sose láttam. Most is ugyanolyan színes volt és vicces, mint a múltkor, merthogy már erről is írtam, és képeztem. Fáztam is, jól esett megmelegedni.

Eléggé el vagyok szállva tőle, nyilván látszik a képen. Mire ezt így összeraktam!

Aztán már csak hazajöttünk, megsütöttük a narancsmártásos lazacot azzal a kis semmi 40 deka fehérszínű hallal, aminek a nevében ypszilon van, egy kis vajban sült újkrumplit adtunk hozzá kéksajtmártásos spárgával. El kell hinni bemondásra, mert mire kész lett, már kopogott a szemünk, semmi fénykép, megettük. Gyorsabban, mint ahogy leírtam.

Este pedig, mivel még mindig kicsit hidegek voltak a csontjaink, elmentünk a közeli usziba, beültünk az egyik melegvizes medencébe a 6 közül, két órácskát melegedtünk, verset írtunk csupa o-val. Nem vittem sapkát, dehát ha eddig ültem a miusz kettőben a vízben sapka nélkül, nehogy már megfázzak kabátban, csizmába, amíg beülök az autóba. Szerintem ma se fáztunk meg, kop, kop, kop.

Na, talán majd holnap Nauthólsvíkben!

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Reykjavik131120

Már régen kiolvastam valamelyik nagyon okos könyvemből, hogy a Reykjanes félsziget érdekességekkel van tele, és közeli célpont. Közeli célpont pedig azért kell, mert soha nincs egész nap jó idő. Pár órára süt ki a nap, és olyankor az ember úgy érzi, rohanni kell, látni kell, kalandozni kell, mert nem minden nap jutunk ilyen helyekre. Meg nem rossz nem egész nap a kocsiban ülni se, hanem odamenni valahova, kiszállni, menni a lábon. Ha van hova, és legalább is nem zuhog.
Mindkettőnknek van tutti időjárásjelentése, amiben kvázi hisz, ezeket elolvassuk, megvitatjuk, és bármit mondanak, elindulunk. Mára pl hóesést is mondtak, meg napsütést is. Mindkettő. Reggel nem keltünk korán, de hamar összeszedtük magunkat, mert szinte sütött a nap. Valaki malacot rajzolt az autóra, vidáman indultunk tehát.

A Reykjanesről: kb 40-45 km innen, félsziget, tőlünk dél-keletre, a reptér felé. Kiolvastam mindenféle érdekességet róla: híd a két kontinens között, Hafnarberg, Hafnir (ezek talán városnevek), tengeri sziklák, geotermikus mező. És még a nap is süt. Gyerünk tehát.

Ahogy elindultunk a reptér felé, még alig esett a hó. De lehet, hogy ónos eső volt, minden esetre nemigen látszott az út, pedig ha valamit, hát ezt az utat biztosan takarítják, amint ráesik a hó. De akkor még nem takarították. Láttunk árokba futott autót, láttunk olyanokat, mint a tegnapi óriások, de csak előre néztünk, és láttuk, hogy amerre menni szeretnénk, arra pont világosodik. Egy nagyon kicsi útra kellett lekanyarodnunk a navigátor és a térkép szerint. Egy olyan kicsire, ami nagyon vékony vonallal van a térképen megrajzolva. A célunk a Bridge Between the Two Continents volt.

Nem kicsit eufemisztikus volna annak állítása, hogy embernek való idő volt, mire ezt a mintegy 40 km-t megtettük itthonról, ahol sütött a nap. Jég az úton, jég az autón, jég az út mellett, jég a jégmezőn. És hó. És helyenként kavargó porhó, vagy hódara, vagy valami, ami elég félelmetesen kopogott a szélvédőn. Azonban nem tántorított vissza, mert:
"A láva-sebhelyes Reykjanes-félszigeten fekszik a világ egyik legnagyobb lemezhatára, a Közép Atlanti gerinc. A kontinensvándorlás elmélet szerint az eurázsiai és észak-amerikai tektonikus lemezek folyamatosan távolodnak, tátongó szakadékokat hozva létre. Mivel a lemezek egymástól eltérnek, lineáris törések, repedések képződnek, és a miattuk keltett feszültségek által a lemezek távolodnak egymástól.
A híd a két kontinens között Sandvikban egy kis gyalogoshíd. Alatta nagy hasadék, amely egyértelműen bizonyítja az eltérő lemez határokat. A híd az Európa és Észak-Amerika közötti szimbolikus kapcsolat szimbólumaként épült." Át lehet kelni rajta, kis lakatokat tesznek oda emberek emlékül, hogy itt jártak.
Hát ezt szerettem volna látni. Érthető, gondolom.

Mivel az egyik okoskönyv megnevezte Hafnir városkát, amitől 7 km-re délre lehetett keresni ezt a hidat, eljutottunk magába Hafnirba egy legalább is másod-, de inkább negyedrendű úton. A városka = kb 8 ház, egy templom, és néhány nagyon helyes és szelíd ló.

Át lehetett hajtani a városon, nem kellett visszafordulni, ami - tekintettel az út állapotára - nem volt baj. Úttalan úton mentünk tovább, meglehetősen találomra, illetve a navigátor mondta, hogy délre. Ez volt a cél: Hafnirtól 7 km-re, délre. Egyszer csak megláttuk a táblát, sőt, még egy autót is a parkolóban, ahol mi is meg tudtunk állni.

Az autóból kiszállás nem volt egyszerű, annyira fújt a szél, hogy nehéz volt kinyitni. Mindent felvettünk, amink volt, két pár kesztyűt, két sapkát, sálat szorosra. Én így is majdnem megfagytam, közben nagyon kellett figyelni, hova lép az ember, mert jégpáncél borította a hó alatt az utat. Messziről lehetett látni a hidat, kicsi fahíd, nem valami nagy, igazi, csak amolyan Gyaloggaloppos. Itt már csak a szél fújt nagy erővel, de legalább nem esett, ha jól emlékszem. Az jó, mert úgy legalább lát az ember valamit, ha már eddig eljött, hogy nézzen.

A híd után, a jegyzeteim szerint tovább indultunk. A jegyzetben nem volt benne, hogy a Holdon kell a Reykjanes világító tornyát megközelíteni, de valahogy nyilvánvalóan a Holdra kerültünk, nem lehetett más. Csak mentünk, mentünk, se előttünk, se mögöttünk semmi, csak hó és hó, meg jég az úton. Nem féltünk, legalább is én nem féltem, mert nem én vezettem. nem éreztem, hogy mennyire csúszik, Péter arcán meg nem látszott semmi. Nem volt szinte semmi forgalom, lassan mentünk, bámultunk, fényképeztünk, megálltunk, továbbmentünk. Megpróbáltunk rövid kis filmeket is készíteni érzékeltetendő a szelet, az ürességet, a holdbéliséget, hátha sikerül. Peti mindig mondta, hogy azért nem szeret fényképezni, mert a kép nem mutatja meg azt, amit ő akkor lát, amikor exponál. Nem mutat hangokat, szagokat, elég fényt, honnan jön, merre megy, milyen a hangulat. Igaz, mégis az ember megpróbálja "megörökíteni" azt a pillanatot, ami megragadjak, és amit szeretne mindenkinek megmutatni. Talán így, a mesével együtt átmegy.

Hafnaberg volt a következő településnév, amit szerettünk volna megtalálni. Nem lehet túl jelentős, vagy nagy létszámú település, mert a navigátor nem hallott róla. A térkép mutatta, és egy vonal-soványka utat is mutatott felé. Ott is egy geotermikus mezőt lehetett látni, tudom, hogy volt már olyan, de ezt pont még nem láttuk.
El is indultunk, amerre gondoltuk, hogy megtaláljuk, de vissza is fordultunk, mert egy nagyobb lejtő következett, és nem voltunk benne biztosak, hogy dolgunk végeztével felfelé is meg fogjuk tudni ugrani az akadályt. Mint elébb említettem minden tiszta jég és hó volt. Az út maga nemigen látszott.

Végül tovább mentünk a nagyobb úton, ahol hamarosan egy tábla mutatta, hogy merre kell egy kilométert menni a geotermikus mezőhöz, melynek neve:

Erről a bosziról nevezték el ezt a geotermikus területet. Semmiben nem különbözik akár a krisúvykitól, akár a hvergerditől, de mégis nagyon érdekes volt ebben a komoly hidegben látni, hogy a gőzfortyogók körül zöld növényzet nő, madárrajok szállnak le és repülnek fel, míg máshol semmi élet. A bugyogókból felszálló gőz ördögszagú volt, és teljesen elhomályosította a körnéket a hidegben.
Amikor megálltunk az autóval, és kiszálltunk, láttuk, hogy a hátsó rendszám táblát teljesen benőtte a hó. (Amikor visszaértünk, semmi hó nem volt rajta, nem is látszott, hogy valaha hóban jártunk. Még a sráhányók alá tapadt hókoloncok is megszűntek. Sajnos nem fényképeztük le. Ne feledjük: bár jó hideg volt, egy geotermikus mezőn parkoltunk.)

Még azonban, mielőtt visszaértünk volna az autóhoz, jókora sétát tettünk, mert nemhogy a fortyogókat és sár bugyogókat, de a világító toronyhoz, és a híres hafnabergi tengeri sziklákhoz vezető utat is megtaláltuk. Már megint mindent, amink volt felvettünk, de szembe fújt a jeges szél, majdnem lefagytam. A telefonom meg tényleg lefagyott. Szerintem a hidegből lett elege, egyszerűen kikapcsolt. Mint régen a Deltának a főcímében a hóban előretörő csapat, úgy mentünk a torony felé a nagy gőzfelhőket hátrahagyva. Nem voltunk biztosak benne, hogy elmegyünk odáig, majd meglátjuk. Az ember nem tud távolságokat megbecsülni ilyen semmihez sem hasonlító környezetben. A világító torony, a Reykjanes világító torony. Volt egy régi, földrengés ledöntötte, újat építettek a 20. sz. elején. 69 méter magas, rádiójeleket is ad, ez a legnépszerűbb világító torony Izlandon (?). Mindegy nekem, világító torony, nagyon szeretném megnézni. Haladtunk, nem beszélgettünk, nem sétáltunk, nem mentünk, haladtunk a torony felé. Néha, amíg még volt telefon, kibontakoztam a kesztyűkből fényképezni.

Odaértünk, megbámultuk, de akkor már megláttuk a tengeri sziklákat is, ami elhomályosította a világító torony élményt, ha ez lehetséges. Továbbra is nagyon fújt a szél, de már nem fáztunk, a toronyiránt való menetelés jól átmelegített mindkettőnket. Én még egy sapkát le is vettem, már nem kellett kettő. Amikor közelítettünk a torony lábához, láttunk messzire néhány nagy követ, de valahogy úgy látszottak, mintha csak a földön lennének, kőrengeteg látszott lenni mögöttük, nem az óceán. közelebb menve azonban nem csak megláttuk, de meg is hallottuk a dühöngő vizet. A nagy szélben óriási hullámok csapkodták a partot, és a híres tengeri sziklákat. Az egész partvonal ez a kőszakadék volt, ameddig csak elláttunk. Szerintem nyáron sem sokkal barátságosabb látvány, mint a zord télben. Egyébként nem szólok egy szót sem: elő-előjött a nap is. Fantasztikusan gyönyörű volt a parti látvány. Az egyik óriási sziklába lépcsőt vájtak, mint egy azték templom oldalába. Volt olyan nagyon messze is szikla a vízben, hogy alig lehetett látni. Pedig nyilvánvalóan óriási volt az is.

Lemerült a telefonom, lefagyott a kezem, meghaltam éhen, olyan hideg volt az arcom, hogy nemigen tudtam beszélni, ideje volt elindulni Grindavík felé, ami egy valóságos kikötő város 15 km-re onnan, ahol álltunk. Az út nem lett jobb, de láttuk a végét, annak ellenére, hogy a navigátor feszt állította, hogy vissza kéne fordulni, odaértünk. Nem találtunk éttermet, de finom kávét adtak a benzinkútnál, bevásároltunk a helyi Netto-ban, és HAZAAAAAAAA! Baj nélkül már megint, út közben jól megnézve az árokba fordult autókat.

Töksötét volt, mire hazaértünk, alig valamivel 5 után.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Reykjanes131118