Már régen kiolvastam valamelyik nagyon okos könyvemből, hogy a Reykjanes félsziget érdekességekkel van tele, és közeli célpont. Közeli célpont pedig azért kell, mert soha nincs egész nap jó idő. Pár órára süt ki a nap, és olyankor az ember úgy érzi, rohanni kell, látni kell, kalandozni kell, mert nem minden nap jutunk ilyen helyekre. Meg nem rossz nem egész nap a kocsiban ülni se, hanem odamenni valahova, kiszállni, menni a lábon. Ha van hova, és legalább is nem zuhog.
Mindkettőnknek van tutti időjárásjelentése, amiben kvázi hisz, ezeket elolvassuk, megvitatjuk, és bármit mondanak, elindulunk. Mára pl hóesést is mondtak, meg napsütést is. Mindkettő. Reggel nem keltünk korán, de hamar összeszedtük magunkat, mert szinte sütött a nap. Valaki malacot rajzolt az autóra, vidáman indultunk tehát.
A Reykjanesről: kb 40-45 km innen, félsziget, tőlünk dél-keletre, a reptér felé. Kiolvastam mindenféle érdekességet róla: híd a két kontinens között, Hafnarberg, Hafnir (ezek talán városnevek), tengeri sziklák, geotermikus mező. És még a nap is süt. Gyerünk tehát.
Ahogy elindultunk a reptér felé, még alig esett a hó. De lehet, hogy ónos eső volt, minden esetre nemigen látszott az út, pedig ha valamit, hát ezt az utat biztosan takarítják, amint ráesik a hó. De akkor még nem takarították. Láttunk árokba futott autót, láttunk olyanokat, mint a tegnapi óriások, de csak előre néztünk, és láttuk, hogy amerre menni szeretnénk, arra pont világosodik. Egy nagyon kicsi útra kellett lekanyarodnunk a navigátor és a térkép szerint. Egy olyan kicsire, ami nagyon vékony vonallal van a térképen megrajzolva. A célunk a Bridge Between the Two Continents volt.
Nem kicsit eufemisztikus volna annak állítása, hogy embernek való idő volt, mire ezt a mintegy 40 km-t megtettük itthonról, ahol sütött a nap. Jég az úton, jég az autón, jég az út mellett, jég a jégmezőn. És hó. És helyenként kavargó porhó, vagy hódara, vagy valami, ami elég félelmetesen kopogott a szélvédőn. Azonban nem tántorított vissza, mert:
"A láva-sebhelyes Reykjanes-félszigeten fekszik a világ egyik legnagyobb lemezhatára, a Közép Atlanti gerinc. A kontinensvándorlás elmélet szerint az eurázsiai és észak-amerikai tektonikus lemezek folyamatosan távolodnak, tátongó szakadékokat hozva létre. Mivel a lemezek egymástól eltérnek, lineáris törések, repedések képződnek, és a miattuk keltett feszültségek által a lemezek távolodnak egymástól.
A híd a két kontinens között Sandvikban egy kis gyalogoshíd. Alatta nagy hasadék, amely egyértelműen bizonyítja az eltérő lemez határokat. A híd az Európa és Észak-Amerika közötti szimbolikus kapcsolat szimbólumaként épült." Át lehet kelni rajta, kis lakatokat tesznek oda emberek emlékül, hogy itt jártak.
Hát ezt szerettem volna látni. Érthető, gondolom.
Mivel az egyik okoskönyv megnevezte Hafnir városkát, amitől 7 km-re délre lehetett keresni ezt a hidat, eljutottunk magába Hafnirba egy legalább is másod-, de inkább negyedrendű úton. A városka = kb 8 ház, egy templom, és néhány nagyon helyes és szelíd ló.
Át lehetett hajtani a városon, nem kellett visszafordulni, ami - tekintettel az út állapotára - nem volt baj. Úttalan úton mentünk tovább, meglehetősen találomra, illetve a navigátor mondta, hogy délre. Ez volt a cél: Hafnirtól 7 km-re, délre. Egyszer csak megláttuk a táblát, sőt, még egy autót is a parkolóban, ahol mi is meg tudtunk állni.
Az autóból kiszállás nem volt egyszerű, annyira fújt a szél, hogy nehéz volt kinyitni. Mindent felvettünk, amink volt, két pár kesztyűt, két sapkát, sálat szorosra. Én így is majdnem megfagytam, közben nagyon kellett figyelni, hova lép az ember, mert jégpáncél borította a hó alatt az utat. Messziről lehetett látni a hidat, kicsi fahíd, nem valami nagy, igazi, csak amolyan Gyaloggaloppos. Itt már csak a szél fújt nagy erővel, de legalább nem esett, ha jól emlékszem. Az jó, mert úgy legalább lát az ember valamit, ha már eddig eljött, hogy nézzen.
A híd után, a jegyzeteim szerint tovább indultunk. A jegyzetben nem volt benne, hogy a Holdon kell a Reykjanes világító tornyát megközelíteni, de valahogy nyilvánvalóan a Holdra kerültünk, nem lehetett más. Csak mentünk, mentünk, se előttünk, se mögöttünk semmi, csak hó és hó, meg jég az úton. Nem féltünk, legalább is én nem féltem, mert nem én vezettem. nem éreztem, hogy mennyire csúszik, Péter arcán meg nem látszott semmi. Nem volt szinte semmi forgalom, lassan mentünk, bámultunk, fényképeztünk, megálltunk, továbbmentünk. Megpróbáltunk rövid kis filmeket is készíteni érzékeltetendő a szelet, az ürességet, a holdbéliséget, hátha sikerül. Peti mindig mondta, hogy azért nem szeret fényképezni, mert a kép nem mutatja meg azt, amit ő akkor lát, amikor exponál. Nem mutat hangokat, szagokat, elég fényt, honnan jön, merre megy, milyen a hangulat. Igaz, mégis az ember megpróbálja "megörökíteni" azt a pillanatot, ami megragadjak, és amit szeretne mindenkinek megmutatni. Talán így, a mesével együtt átmegy.
Hafnaberg volt a következő településnév, amit szerettünk volna megtalálni. Nem lehet túl jelentős, vagy nagy létszámú település, mert a navigátor nem hallott róla. A térkép mutatta, és egy vonal-soványka utat is mutatott felé. Ott is egy geotermikus mezőt lehetett látni, tudom, hogy volt már olyan, de ezt pont még nem láttuk.
El is indultunk, amerre gondoltuk, hogy megtaláljuk, de vissza is fordultunk, mert egy nagyobb lejtő következett, és nem voltunk benne biztosak, hogy dolgunk végeztével felfelé is meg fogjuk tudni ugrani az akadályt. Mint elébb említettem minden tiszta jég és hó volt. Az út maga nemigen látszott.
Végül tovább mentünk a nagyobb úton, ahol hamarosan egy tábla mutatta, hogy merre kell egy kilométert menni a geotermikus mezőhöz, melynek neve:
Erről a bosziról nevezték el ezt a geotermikus területet. Semmiben nem különbözik akár a krisúvykitól, akár a hvergerditől, de mégis nagyon érdekes volt ebben a komoly hidegben látni, hogy a gőzfortyogók körül zöld növényzet nő, madárrajok szállnak le és repülnek fel, míg máshol semmi élet. A bugyogókból felszálló gőz ördögszagú volt, és teljesen elhomályosította a körnéket a hidegben.
Amikor megálltunk az autóval, és kiszálltunk, láttuk, hogy a hátsó rendszám táblát teljesen benőtte a hó. (Amikor visszaértünk, semmi hó nem volt rajta, nem is látszott, hogy valaha hóban jártunk. Még a sráhányók alá tapadt hókoloncok is megszűntek. Sajnos nem fényképeztük le. Ne feledjük: bár jó hideg volt, egy geotermikus mezőn parkoltunk.)
Még azonban, mielőtt visszaértünk volna az autóhoz, jókora sétát tettünk, mert nemhogy a fortyogókat és sár bugyogókat, de a világító toronyhoz, és a híres hafnabergi tengeri sziklákhoz vezető utat is megtaláltuk. Már megint mindent, amink volt felvettünk, de szembe fújt a jeges szél, majdnem lefagytam. A telefonom meg tényleg lefagyott. Szerintem a hidegből lett elege, egyszerűen kikapcsolt. Mint régen a Deltának a főcímében a hóban előretörő csapat, úgy mentünk a torony felé a nagy gőzfelhőket hátrahagyva. Nem voltunk biztosak benne, hogy elmegyünk odáig, majd meglátjuk. Az ember nem tud távolságokat megbecsülni ilyen semmihez sem hasonlító környezetben. A világító torony, a Reykjanes világító torony. Volt egy régi, földrengés ledöntötte, újat építettek a 20. sz. elején. 69 méter magas, rádiójeleket is ad, ez a legnépszerűbb világító torony Izlandon (?). Mindegy nekem, világító torony, nagyon szeretném megnézni. Haladtunk, nem beszélgettünk, nem sétáltunk, nem mentünk, haladtunk a torony felé. Néha, amíg még volt telefon, kibontakoztam a kesztyűkből fényképezni.
Odaértünk, megbámultuk, de akkor már megláttuk a tengeri sziklákat is, ami elhomályosította a világító torony élményt, ha ez lehetséges. Továbbra is nagyon fújt a szél, de már nem fáztunk, a toronyiránt való menetelés jól átmelegített mindkettőnket. Én még egy sapkát le is vettem, már nem kellett kettő. Amikor közelítettünk a torony lábához, láttunk messzire néhány nagy követ, de valahogy úgy látszottak, mintha csak a földön lennének, kőrengeteg látszott lenni mögöttük, nem az óceán. közelebb menve azonban nem csak megláttuk, de meg is hallottuk a dühöngő vizet. A nagy szélben óriási hullámok csapkodták a partot, és a híres tengeri sziklákat. Az egész partvonal ez a kőszakadék volt, ameddig csak elláttunk. Szerintem nyáron sem sokkal barátságosabb látvány, mint a zord télben. Egyébként nem szólok egy szót sem: elő-előjött a nap is. Fantasztikusan gyönyörű volt a parti látvány. Az egyik óriási sziklába lépcsőt vájtak, mint egy azték templom oldalába. Volt olyan nagyon messze is szikla a vízben, hogy alig lehetett látni. Pedig nyilvánvalóan óriási volt az is.
Lemerült a telefonom, lefagyott a kezem, meghaltam éhen, olyan hideg volt az arcom, hogy nemigen tudtam beszélni, ideje volt elindulni Grindavík felé, ami egy valóságos kikötő város 15 km-re onnan, ahol álltunk. Az út nem lett jobb, de láttuk a végét, annak ellenére, hogy a navigátor feszt állította, hogy vissza kéne fordulni, odaértünk. Nem találtunk éttermet, de finom kávét adtak a benzinkútnál, bevásároltunk a helyi Netto-ban, és HAZAAAAAAAA! Baj nélkül már megint, út közben jól megnézve az árokba fordult autókat.
Töksötét volt, mire hazaértünk, alig valamivel 5 után.
https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Reykjanes131118
