A délelőttöt itthon töltöttem, olvastam, írtam, rendezgettem a holmijaimat egészen kora délutánig, amikor elindultam Videy Island-re.
Merthogy csak nem hagyott nyugodni ez a Peace Tower dolog. Valahogy elég nehezen sikerült kibogoznom a polcon mostanra már jelentős súlyúra és térfogatúra növekedett különböző turista kiadványok, szórólapok, prospektusok, útikönyvek (magyar, angol, izlandi nyelvűek) szövegéből, hogy pontosan honnan is indul, mikor és mennyiért a kishajó a szigetre, dehát azért van az embernek autója, hogy beleüljön, elinduljon, aztán meg majd lesz valahogy.
Naná, hogy semmi pillanat alatt odataláltam a megfelelő kikötőbe, ahol tényleg ott várt a kishajó, ami sajnos már a téli időszakban csak háromszor megy át naponta a szigetre, de én éppen jókor érkeztem, alig volt időm tíz-tizenkét képet készíteni a sárga világító toronyról az indulási oldalon.
Az igazság az, hogy - ha jól megfigyeli az ember - már innen is lehetett látni a Peace Tower talapzatát (az embertől balra, kicsi, fehér pötty), úgyhogy eléggé felvillanyozva ültem föl az amúgy is várva várt kishajóra (minden, ami hajó, jó).
A hajón egy kedves, vöröshajú fiatalember teljesített szolgálatot, aki (amikor futva odaértem a rámpára) megkérdezte, hova valósi vagyok, de szinte már mondta is: magyar. Vajon honnan tudta? Csak a magyarok szocializálódtak arra, hogy a jármű nem várja meg őket, amikor futva közelítenek felé? Végülis azt hiszem, hogy ő maga lengyel, mert mintha lengyelül beszélt volna a hajó vezetőjével, így meg hát nyilván érthető, én is ezerből kiszúrnám, hogy ő lengyel, itt, Izlandon. :)
Sajnos a hajó 5 percet megy mindössze a szigetre, nagyon közel van. Nyáron indul kishajó a régi kikötőből is, az az út sokkal hosszabb. És általában: nyáron itt minden van. Télen meg - szerintük legalább is - semmi nincs. Amikor kiszálltunk a szigeten, a vöröshajú még utánam szaladt, és a kezembe nyomott egy térképet, és a lelkemre kötötte, hogy az utsó hajó fél ötkor indul vissza a szárazföldre.
Innentől egy új szerelem születésének lehet tanúja a nyájas olvasó. Videy Island majdnem akkora és olyan békességet és nyugalmat áraszt, mint Pusztaberki. Csönd van, a szigeten ezen a délutánon 5-6 ember volt, rengeteg sirály, nyárilúd és vízben repülő madár. Akkora csönd van, hogy ahogy az ember felmászik egy-egy magaslatra, a saját lélegzetén kívül semmit nem hall. Pedig a várostól 5 percnyi hajózásra voltam. Igaz, nem a központtól, az messzebb van kicsit.
Hegyre föl, hegyről le, állatnyomok, sirályok által félig megevett tengeri herkentyűk, itt-ott fütyülő szél, máshol szélárnyék, meleg fuvallatok, hideg napsütés. A növényzet őszi színű, de nagyon dús, ennyi fű a világon nincs. Vannak kis területek, ahol láthatóan nyírják, valószínűleg a nem régen még üzemelő lovagoltatók tartják karban ezeket. Annyi titkos öböl van, mint Portugáliában, csak - legalább is az évnek ebben a szakában - nem annyira hívogatóak, inkább zordnak mondanám őket.
Egyszínűen drappos-barnás hegytetők, egyszínű drappos-barnás völgyek között nagyon szemet szúr bármi, ami színes.
Már csavarogtam egy órája, de még mindig nem láttam a "többieket", akik a kishajón velem jöttek. Lehet, hogy már visszamentek, hiszen visszafelé 4 hajó indul, bármikor vissza lehet menni. De én egyre csak mentem kelet felé, annyira hívogató volt ez a saját sziget. Egy-egy magaslatról előbukkan az óceán, másik kis szigetek, zátonyok, borítva sirályokkal, akik. amikor nem a vízen vagy a zátonyon pihennek, vitorláznak a szélben, és tátott szájjal rikoltoznak, egy-egy jó falatot elirigyelve egymástól.
Akkor aztán megláttam egy-két embert végre, akik éppen a sziget kis iskolája környékén bóklásztak, talán ennél keletebbre nem is lehetett már továbbmenni.
Elindultam tehát nyugatnak. A sziget fő épülete egy kávéház, mellette kis templom. Minden nyitva van, annak ellenére, hogy télen semmi nincs Izlandon, az épület kívülről is, belülről is nagyon szép és érdekes. Még az épületek is nyugalmat, békét, csöndet sugároznak.
(Ezt a képet loptam az Internetről, valahogy nekem nem volt egy sem a két épületről.)
A kávéházba - buta módon - nem mentem be, na, majd Petivel, de a templomkába igen!
Egyszerűség, béke, elegancia. Nyitott ajtó, nem pedig bezárt. Annak a max tíz embernek, aki arra jár azon a napon. Felnőttként kezelve őket, az ajtón kívülről két zár van, melyek nyitva vannak, csak bátran be kell nyitni az ajtón. Olyan, mint egy babaház. Minden pici, minden kék, besüt a nap, csönd és béke árad belőle.
Na, mostmár végre találjam meg a Peace Tower-t. Mivel láttam a partról, tudtam, hogy merre kell menni. Persze megtaláltam, persze boldog voltam (ld előző bejegyzés miatt). Ugyan fényes délután volt, így nem világított, de majd világít este. Elképzeltem a meggyújtó ünnepséget, még egy percig rugóztam rajta, hogy nem voltam ott, mert nem is én lennék, ha nem...
De mostmár láttam, megvan, akár minden este megnézhetem.
Leültem egy (najó, tényleg bezárt) kis étterem teraszán, megettem az almámat a kekszemmel, és ott ültem háromnegyed óra hosszat. ÉN. Nem siettem sehova, nem akartam tovább menni, csak ültem, és bámultam a tengert. Lehet, hogy így egy hónap után végre sikerül lelassulni kicsit? Csak ülni, örülni annak, ami van, nem rohanni valahova, szorongani, megoldani, kitalálni, elintézni stb, stb, stb... Olyan boldogféle voltam ott, akkor. Szedtem két fekete követ a parton, nyilván nem cipelem haza, de még az sincs kizárva. Az Ontario-ból vittem egy nagy, rózsaszín követ a teknősöknek, szeretik (?), azt hiszem. Lehet, hogy mégis megkapják ezeket is. Bálnaszínű kövek, nem is feketék. Csak ha vizesek, akkor feketék.
Feltámadt a szél, nem semmi kis szellő, rendes, bele kell feküdni szél, vissza is kellett indulni a hajóhoz, de előtte még lehasaltam egy ormon, és megpróbáltam egy képen érzékeltetni a mélységet. Azt hiszem, nem sikerült, pedig becsszó, jó 20 méter magasan voltam, alattam függőleges sziklafal a vízig. Meg még a szél, szóval elég félelmetes volt.
Mivel, mint említettem, eléggé egyedül voltam a szigeten, nem találtam egyéb megoldást annak igazolására, hogy ott voltam, mint 
Hazafelé én vezettem a hajót, fent álltam (egészen 5 percig!!!) a hajó tetején, előttem az óceán (és a kikötő 100 méterre), és úgy éreztem megint, mintha szállnék (Jack). Azt hiszem, tudom már, hogy amikor majd újjászületek, hajóskapitány szeretnék lenni az óceánon. Nagyon hideg volt, nagyon fújt a szél, de nagyon boldogságos érzés mégis.
Ezzel nincs még vége a Videy napnak: odaértem Krisztához, aki tenger gyümölcsei-s spagettit adott enni! NEKEM! Mind megettem! Rákkal, kagylóval, felismerhetetlen izékkel együtt! A zöld az cukkini volt, vagy brokkoli, a rózsaszín meg tengeri herk.
Sétálni indultunk, találkoztunk Petivel, aki madármegfigyelésen van Izlandon Norvéggal, ő megmutatta azt az English Pub-ot, ahol fűtött sátorban lehet kávézni és cigizni, ma sem éltem hiába, imám meghallgattatott, mondanám, ha csak ez történt volna ma velem, nem meg mindaz, amit eddig írtam.
Mielőtt haza indultam volna, kimentem abba a kikötőbe, ahol délután jártam, és lefényképeztem a tornyot, nem látszik ugyan, de ott, van, megtaláltam, láttam, lefényképeztem.
https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/VideyIsland
