Tudott dolog, hogy alapvetően rossz elmesélő vagyok. Igyekszem megemberelni magam azért.
Vasárnap, 13.-án tulajdonképpen, azt hiszem, nem csináltam semmit. Ilyen is van. Azaz itt van. Itt lehet. Lehet, hogy esett? És azért? Nem, nem esett, bár nem volt szép idő. Délután bementem a városba, bementünk a szuper könyvesboltba, olyan, mint a Borders, kávés, könyvbámulós, leülős, vagy kiülős. Eymundsson. Vettünk könyvet, amit persze megint Kriszta fedezett fel: a facebook-on van egy The Iceland Weather Report nevű oldal, amit egy Alda Sigmundsdóttir nevű nő gondoz, ő írta a könyvet: The Little Book of Icelanders címen.
Többször fogok belőle idézni nyilván, vicces, szarkasztikus, önironikus, természetesen sztereotíp, de nagyokat lehet rajta röhögni. Különösen így, hogy az ember már 5 hete ismerkedik velük több-kevesebb sikerrel. Nem elég azonban, hogy vettünk könyvet, eszünkbe jutott, hogy hiszen még elérjük a bolhapiacot! Futás. Nem volt pénzünk, az esélytelenek nyugalmával bámultunk mindent. Aztán mégiscsak megtetszett egysmás, de ott minden (kivéve az izlandi kötött holmit) nagyon olcsó. Ld valamelyik előző irat, melyben beszámoltam az ECCO márkájú csizma megszerzéséről ugyanezen a helyen a legóvatosabb számítás szerint is a tizedéért, mint a boltban lenne. Azóta láttam a boltban, ugyanolyan szép, mint az enyém. Mondjuk, lehet, hogy 37-es, nem meg 38-as, mint az enyém, de ajándéklónak ne nézd a számát, ugye.
Aztán már igyekeztem haza, mert hétfő reggel korán kellett kelni. Na, nem mintha el tudnék aludni normális időben, de gondoltam, legalább ne későn kezdjem el a próbálkozást.
Hétfő reggel ilyen korán már a repülőtéren voltam.
Nem egyből találtam oda, egyedül akartam menni, nem fogadtam el az ajánlatot, hogy értem jönnének, mert az autót ingyér ott lehet hagyni, biztonságos parkolóban a bejárattól 20 méterre. Aztán telefonos segítség igénybe vételével még mindig előbb, mint Lilja és Bóas, akikkel utaztam értem oda a helyes bejárathoz. Fél órával az indulás előtt illendő odaérni, én ott is voltam, de végül csak negyed órával az indulás előtt vettük át egy buszjegyhez hasonló beszállókártyánkat, az itt idézett konverzáció nyomán:
Lilja az embernek: going to go to Akureyri, Lilja, Zsofi and Bóas (sic!). Ember (kinyomtat): here you are, have a nice flight. Már kotorásztam az útlevelem után, nem kellett senkinek se.
A gép cuki, kicsi volt, 50 személyes. 1-2 üres hely volt csak, úgy láttam.
A repülésről külön webalbumot készítettem, érdemes megnézni, varázslatos volt, hihetetlen és csodálatos.
https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/IcelandFromAbove02
A gépen kávéval, teával, vízzel kínáltak, rágót kaptam, semmit nem kértem, csak az ablakra tapadva bámultam, és igyekeztem mindent lefényképezni, ilyen nem minden nap jut az embernek. A nap tűzött, a visszaúton voltak csak felhők, jól elkülöníthetőek az albumban egymástól a két út képei.
A reptérről taxival mentünk, elég messzire, és 10-kor már az iskolában voltunk. Nagy iskola, 150 gyerek jár ide, és az különbözteti meg a többitől, hogy mivel Akureyriben, az izlandi tanárképzés fellegvárában működik, tanárai 100%-ban diplomásak ellentétben az összes többivel, ahol ez az arány jelentősen alacsonyabb.
Nyilván említettem már, nem kötelező diplomával rendelkezni ahhoz, hogy 9 évesnél fiatalabb gyerekekkel foglalkozzon az ember. E fölött kötelező a diploma megléte. Hjallastefnan intézményei zömmel e kor alatti gyerekekkel, főként óvodás korúakkal foglalkozik.
Alfa igazgatóasszonnyal hosszasan beszélgettem, úgy látszott, szívesen beszélget velem, ahelyett, hogy melegen megehette volna az ebédjét. mondta, hogy nem szokott sikerülni máskor sem, ne legyen lelkifurdalásom.
Amikor a többiek (Lilja és Bóas) dolgoztak az iskolában, én meg már kinézegettem, és kibeszélgettem magam, sétálni mentem Akureyriben, a ragyogó napsütésben.
Kávét szereztem a kedvenc könyvesboltomban (ld fentebb), és kiültem elé egy padra vele kommunikálni, mert az internet az utcán is elérhető.
Találtam egy antikváriumot. Azt hiszem, ennyi egymásra hányt könyvet még sosem láttam. Egy egész szobányi angolnyelvű krimi! Apu hogy örülne ennek! Biztosan találna egy csomót, amit még csak egyszer olvasott. Én egy kis izlandi-angol szótárt szerettem volna, de az pont nem volt. Kérdezte az antikvárius, angol vagyok-e. Szinte elpirultam a dicsérettől, mert ő úgy beszélt, mint egy oxfordi nyelvész professzor. Mondtam nem, én magyar vagyok. Kérdeztem, van-e magyar könyv a boltjában. mondta, nem, dehogy van, hogy is volna. Mire én felhívtam a figyelmét arra a magyarnyelvű könyvre, ami az első pillanatban szemet szúrt, szinte, ahogy beléptem.
Amíg vártam a többieket a szállodánál, odajött hozzám Jezsek a barátjával, beszélgettünk kicsit, kérdeztem, hogy került ide, mire ő: és te? Igazad van, mondtam, és elköszöntem tőle.
Legnagyobb büszkeségemre én tanácsoltam Liljának azt a hotelt, ahol megszálltunk ez alkalommal is. Ahol Ága-Bogával aludtunk, azt választottuk most is. Ugyanolyan szép szobát kaptam, ha nem kicsit talán szebbet, ugyanolyan finom reggelit, de ott még nem tartunk.
Elfoglaltuk a szobáinkat, pihentünk kicsit, és vacsorázni mentünk. A választás egy hamburgeresre esett. Ez így most hülyén hangzik, de tényleg hamburgeres:
Hát van hamburger is, persze. Meg spare ribs, chicken wings, fries, nachos, meg minden, ami amerikai. Én a Thai-t is javasoltam, de ennek is örültem, legfőbbképpen pedig annak, hogy egyik vendéglátóm sem szeretett volna bárányt enni. A hal már egész jól megy, de a báránnyal még eléggé hadilábon állok. Pláne a bálnával, na, arról elvből szó sem lehet. Se lunda. (Lunda = puffin) A lunda is kihal, nem kell ebben még nekem is részt venni.
A hamburger evő helyen van egy nagy fatábla egy 6(!) jegyű számmal, amit mindig változtatnak, amint születik, vagy meghal valaki Izlandon. Naprakész lakosság létszámot mutat. Azt mondták.
És ettünk, és ettünk, és ettünk. Meg azonban nem ettük a vacsoránkat, én legalább is csúfos kudarcot vallottam vele. (Most eléggé örülnék neki.) Épp fölálltunk volna már, indultunk volna már, amikor csöngött a telefonom. Eléggé meglepődve vettem fel este 10 körül. Kriszta volt, nagy boldogan mesélte, hogy kint van az utcán, és látja A FÉNY-t! Persze én is megszaporáztam az indulást, kiléptünk, és ott volt az égen. Leszaladtunk a partra, ahol annyira nem zavarta a szemet a sok városi fény, és bámultuk. Azaz én bámultam, Lilja és Bóas meg engem bámult, azt hiszem, nyilván mulatságos látvány lehettem, amint ugrálok, meg szaladozok örömömben, közben persze komoly szerepet juttatva iPhone-nak, hogy rabul ejthessem A FÉNY-t. Valamennyire sikerült, csak éppen, hogy megmutathassam, ott voltam, láttam. Hihetetlen, gyönyörű, méltóságteljes, nagyon csöndes jelenség. Zöld, a szélén rózsaszín. Nem mindig rózsaszín, ez is egy külön ajándék volt, mert az ritka. Az izlandiak azt mondják, táncol az északi fény. Lilja még énekelt is neki valami északi fényeset.
Ekkora élményt! Lehet, hogy túlszárnyalta a bálnát? A gejzírt? Vagy a krátertavat? Vagy a Peace Tower-t? Minden napra jut nem egy csoda. Az ember egy idő múlva megtelik, és időt kér. A FÉNY-ről ez a kép jutott eszembe ott, akkor (remélem, Éva nem neheztel meg érte).:
A FÉNY olyan volt, mint ezen a képen a táncos ruhája. Nehéz elképzelni, gondolom, és én nem tudom olyannak leírni, amilyen volt. Táncolt, hajlongott, ide-oda fordult, körré változott, majd megint kinyújtózott, villódzott is, meg el is oszlott, de aztán újra összeállt. Csak álltam, és azt hiszem, tényleg elfelejtettem levegőt is venni. Aztán egyszer csak, mintha elfújta volna a szél, elenyészett.
Alig tudtam elaludni.
Délelőtt még sétáltam a városban egy rövidet, mielőtt fölmentem az iskolába. Fényképeztem az őszt, a színes házakat, a templomot a hegy tetején.
A hazautat is igyekeztem megörökíteni, bizonyítandó, hogy a felhők fölött mindig kék az ég. De ennyire????
https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/AkureyriOfficially
