Előre bocsátom: watchingoltunk, whatchingoltunk, de meg nem watchingotuk a whale-t.
Azóta nagyon sajnálom, hogy kicsit el is voltam fáradva, meg valahogy alábbhagyott a kalandvágyam, és ahelyett, hogy a Snaefellsnes félszigetre mentünk volna, bementünk a városba, és kikötöttünk a lehető legkalandmentesebb whale watching ajánlatnál.
Miután kifizettük a gatyánkat, volt még másfél óránk az indulásig. Besétáltunk a dohányzós kocsmába, és betoltunk egy legendás csokitortát. Egyikünk se volt éhes, mert sikerült reggeliznünk még otthon, így, bár elismerést nyert, hogy a csokitorta olyan finom, mint amilyennek leírtam, alig bírtuk - közös erővel - legyűrni. Nem ettünk a szintén legendás legjobb hot dog-ból sem, csak megmutattam, hol lehet majd kacsát és hattyút etetni, ha visszajövünk.
Busz jött értünk a jegyvásárló helyre, mert nagyon fújt a szél, ezért ezt a vacsingot áthelyezték egy szélvédettebb területre, Grindavíkba. Kb 40-45 percet buszoztunk a reptér felé, közben elmentünk majdnem a házunk előtt. Megmutatták, merre van a Blue Lagoon, ez később majd fontos lett. (Na nem mintha magunktól nem találtunk volna oda.) Megérkeztünk Grindavík kikötőjébe, ahol várt bennünket Izland legnagyobb bálna néző hajója, az Andrea.
A buszon a leghátsó ülésen ültünk, úgyhogy mindenfajta elkövetkezendő tengeri betegségre fel voltam már készítve, mire odaértünk. Gyakorlott vacsingoló lévén azonnal a legalsó traktusba siettem, ahol különböző méretű szélhatlan overallok lógtak vállfákon. Szintén gyakorlott versenyző módján kiböktem a legrövidebbet, és belebújtam. A kabátomat levettem, ellentétben a múltkori esettel, amikor mire már felvettem volna az overallt, annyira fáztam, hogy szó sem lehetett a kabát levételéről. Felejthetetlen látványt nyújtottam, mentségemre legyen mondva, a többiek sem festettek sokkal jobban. Mármint azok, akik felvették.
Egy rendkívül kedves, de igen idegesítő idegenvezetőt kaptunk, aki megállás nélkül, magas hangon beszélt. Annyira fújt a szél, hogy nem értettük, mit mond, annyit ki lehetett venni, hogy arra biztat mindenkit, hogy azonnal szóljon, ha bármit meglát, mert a kapitánynak nincs kettőnél több szeme. (Se egy valamire való látcsöve.) Meresztettük a szemünket bele a szélbe, semmit nem láttunk, ami bálnára emlékeztetett volna. A víz tajtékzott, minden csupa hullám és fehér fodor volt, ha lett volna ott bálna, akkor se láttuk volna. Az óceán fantasztikus látványt nyújtott, végtelen volt és kék, haragos és nyugodt egyben.
Igyekeztünk a legjobb kilátó pozíció elfoglalására, de csak vizet és vizet és vizet lehetett látni.
Sapka, kesztyű, sál, minden rajtunk volt, ami csak kicsit is melegíthetett. A kapitány egyfolytában kommunikált a környező hajókkal, de ők sem láttak állatot a vízben annak ellenére, hogy a délelőtti úton láttak két bálnát, és azt mondták, nem mozognak gyorsan, valószínűleg itt vannak még mindig. Hát, lehet, hogy ott voltak, de úgy látszik, a vízben melegebb volt, mint kint, mert még az orrukat se dugták ki. Titokban vettek levegőt, hogy észre ne vegyék őket.
Amikor már visszafelé indultunk a kikötőbe, kicsit oldódott a hangulat, csak egy kislány volt a sírásig csalódott, de mivel izlandiak voltak, gondolom, jut majd neki bálna még az életben. Nekünk nem biztos, de az én gyerekem nemhogy csalódott nem volt, de boldogan vigyorgott az egész helyzettől: óceán, hajó, szél, neki minden pont jó volt.
Jöhet bármi, megtalálja benne a jót, az emlékezetest, az újat, az olyat, amilyen még nem volt, lehet, hogy talán nem is lesz többet.
Én azért - bevallom - kicsit bánatos voltam, olyan boldog lettem volna, hogy még egyszer láthatom a bálnákat, méltóságteljesek, csöndesek, bámulatosak.
Mivel nem mutatták magukat, Andrea legénysége elvisz még egyszer, bármikor az életben, ha felmutatom a jegyet. Jegyet eltettem, majd egyszer felmutatom. Addig felmutatom az alábbi képet, ami szerintem nagyon jellemző Izlandra: jeges, elegáns, büszke, független.
Bánatunkat hamburgerbe öltük a Hamborgara Fabrikkanban. Ilyenben már voltam Akureyriben, és már ott gondoltam, hogy ez nagyon tetszene Petinek. Tiszta Amerika! Bazinagy hamburgerek, a spare ribs lelóg(nak) a tányérról, sült krumpli rogyásig, ami kell. Kis szerencsétlenségünkre kifogtunk egy angolul alig beszélő, de egyáltalán nem értő pincért, aki a tripla hamburger helyett egy mono-t hozott (én nem bántam), de volt nagy kólánk, óriás spare ribjeink, nem maradtunk éhes. És kifizetni is jobban esett így. Annyira átfagytunk a hajón, hogy a háromnegyed órás busz úton sem, sőt, az étteremben sem tudtunk felmelegedni, így este 8-kor elindultunk az uszodába, egy nagy hot tub-ban ülés reményében. És ültünk és ültünk és ültünk, míg kifejezetten melegünk nem lett, meg még az uszodát is be akarták már zárni. Én még a gőzben is időztem egy negyed órácskát, biztos, ami biztos.
