Tegnap egész nap a minisztériumban kapott anyagokkal dolgoztam. Olvastam, fordítottam, írtam, küldtem, szóval a szokásos.
Szerda: sajnos, mivel még mindig nem tudok izlandiul, nem értettem, amit a rádió egész nap mondott: október 9.-én, Lennon születésnapján kapcsolják be ünnepélyes keretek között a Peace Tower-t a Videy Island-en, ahova azon a napon ingyenes kishajó járat ment este 6-kor. Még ma is sajnálom. Hiába mondom magamnak, hogy hagyd már, nem kell mindenen napokig bánkódni, mégis. Azaz mégse.
Tegnap este beautóztam a városba, hogy legalább lássam, de nem láttam. Nyilván rossz helyről próbálkoztam. Elvileg felkapcsolják minden este 6-kor egészen december 8-ig. Most azt találtam ki vigasztalásul, hogy nyilván december 8.-án is lesz valami ünnepség, a halála évfordulóján, amikor talán ugyanakkora felhajtás lesz a lekapcsoláskor, mint a felkapcsoláskor volt. Nélkülem. Pedig Bóas barátom megírta, csak egy emil végén, és én nem görgettem le eléggé, szóval nagyon bánt. Nagyon.
Helyette a gömbtetejű épületben voltunk körülnézni, szép, szép, de hát a nyomába sem ér egy ilyen eseménynek. :
Mivel nem láttam meg a FÉNY-t Reykjavíkban, kiautóztam megint a világító tornyomhoz, most a sötétben. Félelmetes dolgok vannak ott! Hallgatnak, és lapulnak a sötétben, mint valami óriás, vízi állatok.
Ma reggel fél9-re szerveztek nekem találkozót az SSSK (Izlandi Független Iskolák Szövetsége) vezetőjével, Sigridur Annával. Töksötétben keltem föl, indultam el, kivilágosodott, mire odaértem. Axel felhívta a figyelmemet a dugóra, ami miatt időben javasolt elindulni. A rá számított háromnegyed óra helyett pontosan egy negyed óra alatt értem oda, de nem bántam, néztem az érkező autókat, szülőket, gyerekeket, akik az Isaks Jónsonnar nevű magániskolába érkeztek. Sigridur Anna ennek a magániskolának az igazgatója már 4 és fél éve.
A gyerekek mindegyike viselt magán valami rózsaszínt a mellrák elleni küzdelem jegyében, melynek napját ma tartották az iskolában. A fiúk is! Minden pénteken közös énekléssel kezdik a napot, a szülők nagy része ott marad, és kattognak az iPhone-ok.
Az énekek egy részéről készítettem video-t ismét, talán egyszer majd lejátszhatom valakinek. Sok szép izlandi népdalt énekeltek, az IMAGINE-t (hogy el ne felejtsem véletlenül, hogy nem mentem el a torony megnyitóra!!), és a különösen nehéz dallamú izlandi himnuszt.
Beültünk Sigridur Annával az irodájába, és hosszan beszélgettünk - az iskolájáról :). Találkoztunk már, emlékeztetett, Varsóban, az ECNAIS tavaly előtti, őszi konferenciáján. Ők idén novemberben is elmennek erre a rendezvényre Bukarestbe. Én ezt most - az ismert okból - kihagyom.
Az SSSK-ról hosszabb írást készítettem, nem fárasztok vele mindenkit, de szívesen közreadom, ha érdekel valakit.
Másfél órás megbeszélésünk után BUSZOZNI (jelentése: felülni a buszra, és nem leszállni valahol, hanem egy - vagy több - egész kört menni vele. Ősidőkből származó kifejezés, elsős-másodikos elemis voltam, amikor volt egy Kovács Gyuszi nevű osztálytársam, akinek a 8-as buszon volt buszvezető az apukája. Mivel mi ketten voltunk a Gyuszival a legalacsonyabbak az osztályban, egymás mellett ültünk vagy 4 évig, és összebarátkoztunk. Gyuszi sokat buszozott, mert amikor már a napközinek is vége volt, de a szülei még nem értek haza, ezzel töltötte az időt. Először a Madách tér és az Irhás árok között, az Erzsébet híd megépülése után pedig a Március 15.-e tér és az Irhás árok között buszozott a papájával. A régi 8-ason a buszvezető mögött végig egy hosszú, bőr ülés húzódott, amire föl lehetett térdelni, hogy ne kelljen háttal ülni a menetiránynak, a papája elhúzta a kisablakot, ami elválasztotta az utastértől, és a Gyuszi meg tudott vele beszélgetni. Aztán én is.) mentem, mert megláttam, hogy az iskola mellett közlekedő 11-es kimegy Seltjarnarness-be, egy reykjavíki félszigetre.
És különben is, le kell lakni a bérletet. Olyan gyönyörű tengerparti házsort láttam, hogy elhatároztam, ide ki kell jönni Petivel is, Péterrel is. Nem tudtam a buszból fényképezni, de nem baj, mert visszamegyek biztosan.
Szóval buszoztam egy kört, nem többet!, és visszaértem az induláskor még bezárt, mostmár azonban nyitott kis templomhoz.
A templomban, mint megtudtam, minden pénteken 12-kor, kis koncertet tartottak. Nagyon érdekes volt, ilyet még az életben nem láttam (na, megint egy soselátott dolog Izlandon, de már nem vagyok meglepve sem), egy szalonzenekar egy órás koncertjét néztem meg ma. Szintén készült video is, majd egyszer...
Volt egy zongora, a zongorista volt a zenekar vezetője, egy bőgős, egy dobos, egy gordonkás meg 4 hegedűs. És olyan zenét játszottak, mint a régi amerikai filmekben a szálloda halljában, ami szól, amíg a főszereplő várja a nőt. Egy templomban.
A koncert után elmentem a szokásos salvation army boltba, vettem egy fakanalat, mert az itt nem nagyon nagy divat, de nem tudok nélküle főzni, meg egy ismeretlen célzatú tárgyat, amit én speciel vágódeszkának fogok használni, mert az se sincs, csak egy nagy, de azt nem szeretem összehagymázni. Ugyanis elhatároztam, hogy rizseshúst főzök, enni kell valami rendeset, nem mindig csak azt a báránymájat.
Ehhez még némi csirkeszárnyra (jó, csirkemellből is lehet, de szárnyból sokkal nagyobb kihívás) és hagymára volt szükség, azt is vettem, hazahoztam, megfőztem, sőt, megettem belőle egy tányérral. Igazán jó lett, mint otthon. Csak otthon baj lett volna, hogy kicsit kemény maradt a rizs (Boga), hogy nem valami nemesebb csirkerészből van, hanem szárnyból (Peti), itt meg nem volt baj egyik se. :)
Lehet, hogy elmegyek úszni.
Vagy inkább hónap végi beszámolót készítek.
Vagy tévét nézzek?
Filmet?
Azta, mekkora szabadság.
ÚSZNI MENTEM!
500 métert, meg gőz, meg hidegvíz, meg megint gőz.
