16.-án, szerdán, szokásos iskolalátogatáson voltam Áslauggal és kollégájával a Barnaskólin í Reykjavík (BSK) - ban.
Teljesen igazi iskola, tábla, meg könyvek, füzetek, olvasó gyerekek, falakon gyerekmunkák, tanulnivalók, egészen otthon éreztem magam. El is mondtam a többieknek, mennyire más az iskola, mint az óvodák. Nem az üres falak, egyszínű termek, hanem ugyanolyan színes élet, mint otthon bármelyik AME általános iskolában, amihez szokva vagyok.
Nagyon szép az iskola környéke, erdő, óceán, egyetem. Érdemes lesz egyszer csak sétálni elmenni oda. Most nem sétáltam, ott maradtam a megbeszélésen, egyre jobban élvezem hallgatni az izlandi beszédet, noha sajnos még mindig nem értek semmit belőle. Na, talán a semminél egy körömfeketényivel mégis többet.
Este Kriszta jött át, hátha látjuk az északi fényt innen, de nem láttuk, pedig még síruhát is hozott magával, meg ne fagyjunk a nagy nézésben. A buszt, amit láttunk éppen kiindulni a megállóból, autóval, 2 megálló múlva utolértük, és hazament anélkül, hogy látta volna. :(
17.-én, csütörtökön este megérkezett Peti!
Ezt a képet feltettem a Facebook-ra, mintegy hatvan barátunk tetszését - közte izlandiakét is - elnyerve. Nem csoda. (Csada.) Mire megjött vásároltam, főztem, eléggé vártam, az én fejemet is le lehetett volna képezni, nem csak az övét.
Vacsi után kisétáltunk a kikötőbe, megcsodálta a halászhajókat, a kotróhajókat, a halászok emlékművét, a kis sétáló utcát, amit csak lehetett. Mindennek örül, minden tetszik neki, minden szuper.
Ezen aztán felbuzdulva már másnap reggel elindultunk a kétnapos nagy útra a jéglagúna felé.
Volt szendvicsünk, vizünk, almánk, kexünk, térképünk, navigátorunk, barátoktól kapott útleírás, javaslatok, tanácsok, mit, hol, mennyit, miért. Egyelőre én vezettem egészen a legközelebbi fürdőgatya boltba, merthogy az otthon maradt. Nem baj, ilyen jó fürdőgatyája még életében nem volt!
Dél felé indultunk, én már jártam erre, egyrészt a legelső héten, Vestmanaeyar felé, másrészt hazafelé a Golden Circle útból, így emlékeztem bizonyos látnivalókra, meg is álltunk, meg is néztük a hőerőművet, a melegházakat Hveragerthiben, míg egy kis kávézóhoz nem értünk a hegyen, elég magasan. A kávézóban finom kávét kaptunk, a teraszáról megfigyeltük az út első (elég kis) vízesését és gejzírecskéket.
Melyeket utóbb nagyobbak, fortyogó sárgödrök követtek a hegyoldalban, ahova nem nagyon szabadott menni, de muszáj volt.
Innen, elhatározva, hogy akármit is látunk, meg nem állunk, a Peti által a Top 10 Izland könyvből kinézett vízesés, a Skógafoss felé indultunk tovább. (Végcélunk aznapra Vík - kb. 200 km - volt, itt foglaltunk szállodát.) Az úton azonban eszembe jutott, hogy Vestman Islandre menet a lányok direkt megálltak, hogy megmutathassanak egy vízesést, melyet Peti is kinézett magának egy képeslapon. Nem tudtuk a nevét, de emlékezetből valahogy megtaláltam. Lélegzet elállító volt. 40 méterről zuhog lefelé, a neve Seljalandfoss. Mivel nem a hegyoldalon folyik le, mnt a legtöbb társa, hanem tényleg esik, be lehet menni mögé, mint a Niagaránál. Csurom vizesek lettünk, de bementünk persze, megmásztuk persze, agyonra áztattuk a fényképezőtelefonokat, de gyönyörű volt.
Kávéztunk, megszáradtunk, tovább indultunk. Láttuk Eyaflallajökull-t, aki 2010-ben hamufelhővel tette lehetetlenné a repülő közlekedést Európában, és akinek KI TUDOM EJTENI A NEVÉT!
Végre elérkeztünk ahhoz a vízeséshez, amit Peti kinézett magának idefelé jövet az utikönyvből: Skógafosshoz.
A ragyogó napsütés dupla szivárványt rajzolt a vízesés köré, teljes félkörben.
400 (!) lépcsőt mászva felmentünk arra a pontra, ahonnan lezúdul a víz. Egy szinte békés kis folyót láttunk, amint a kövek között csörgedezik a szakadék felé. Csak ott derül ki, hogy mennyi víz is van benne tulajdonképpen. Megpróbáltunk mindenféle vicces képet készíteni arról, mintha Peti szájából jönne a szivárvány elő, vagy mintha a tenyerébe venné, e kísérletek mindegyikét a cikk végén látható linken, a Picasa webalbumban lehet megnézni. És érdemes is!
Estefelé érkeztünk Vík-be, a tengerpartra, amit legendás, fekete homok borít, és amiből legendás sziklák merednek ki, Troll Szikláknak nevezik őket. Olyan rettentő hideg volt és szél, mire odaértünk, hogy Petiből buckalakó, belőlem egy didergő buckalakó megörökítő lett azonnal.
Na jó, ez tényleg vicces, de a sziklák, meg a fekete homok, nem semmi látvány, még a hidegben sem!
Már-már majdnem megkérdeztük, hogy hol lehet a szállodánk, mert bár kaptam visszaigazoló e-mailt a foglalásról, elfelejtettem letölteni a telefonra, amíg még volt internet. Itt meg aztán semmi nem volt, csak hideg, nemhogy internet. Dehát se Peti, se én nem arról vagyunk híresek, hogy szóba elegyednénk csakúgy, ha nem muszáj. Nem volt még muszáj, kicsit már sötétedett, de még belefért egy próba. Azt írták az interneten, amikor foglaltunk, hogy 5 km-re Vík-től. hát tovább mentünk éppen annyit, amikor valóban meg is láttuk az út mellett a táblát is, meg a szállodát magát is. Ahogy lekanyarodtunk a szálloda felé az útról, az egyik ház kertjében festett kövek voltak díszítésül mindenhol, rengeteg katica. (Bár narancssárgák voltak, nem pirosak, de nyilván ebben ebben a hidegben, jó, hogy legalább narancssárgára sikerültek.)
Szállodát megleltük, bele jelentkeztünk, majd boldogan visszaindultunk Vík-be vacsizni. Szép éttermet találtunk is, pizzát evett Peti, valami olyasmit én is, előtte forró gombakrém levest, házi kenyérrel. Meg is érdemeltük, mondjuk, mert egész úton egyetlen szendvics jutott csak mindenkinek, és azért már 7 óra volt.
Annak ellenére, hogy Peti nem akart, felöltöttük a vadiúj fürdőgatyát illetve a régi fürdőruhát, rávettük a pizsamánkat, és a metsző szélben, mezítláb a cipőben, kabátban, törölközőkkel felszerelkezve elindultunk a hot tub-ba, beleültünk, és benne ücsörögtünk vagy másfél órát egy amerikai és egy angol házaspárral együtt. Engem nagyon szórakoztatott a kétféle angol beszéd hallgatása, Peti meg pihent, és fél füllel figyelt. Mostmár tudom, hogy figyelt, mert másnap kibeszéltük a párokat. Eleinte azt hittem, nem elég meleg a víz, de másfél óra múlva úgy éreztem, megfőttem. Érdekes. Egyáltalán nem volt rettenetes kiszállni, elmenni a zuhanyzóig, nagyon át voltunk melegedve. A szobánkban még egy kis Jurassic Parkot néztünk a tévében, és hamar elaludtunk.
Gyönyörű reggeliző terem várt minden finomsággal, ahogy egy szállodareggelihez illik. Ecetes halat nem ettünk, bár Peti megkóstolta. Frissen, helyben sütött kenyeret ettünk, finom kávéval, narancslével, lekvárral és vajjal, Peti meg, hát, mindennel.
És tovább, mert a mai cél Jökulsárlón volt, a jéglagúna.
Bár elhatároztuk, hogy megyünk, nem nézünk se jobbra, se balra, nem sikerült. Itt is egy vízesés, ott is egy, meg kellett állni. De hogy egy PRIVÁT vízesést is látunk, arra azért nem gondoltunk. Egyszerűen nem lehetett odamenni hozzá, mert lánccal el volt zárva, és a láncon a PRIVATE felirat lógott.
Peti megint kinézett egy vízesést a könyvéből, amit azonban nem láttunk végül, mert kiderült, hogy egy egy órás gyalogúttal lehetne csak megközelíteni, nekünk meg nem volt ennyi időnk sajnos. Helyette egy ottfelejtett tankkkal, vagy valami más lánctalpassal játszottunk kicsit.
Mielőtt még elértünk volna célunkhoz, egy az országútra kalandozó bárány miatt jókorát kellett fékeznünk, ez előtt csak kétszer, egyszer én, egyszer Peti hajtott bele kis híján az árokba valami kósza vízesés vagy gleccser bámulás miatt.
Jökulsárlónhoz érve nemigen kaptunk levegőt, olyan látvány fogadott. Először is egy valószínűtlen hídon mentünk át, egy tengerszoroson, jobbra a dühöngő óceán, elég nagy szél volt, balra pedig úszó jéghegyek, gleccser, ami belefolyt az óceánba. A kétéltű jármű, ami beviszi az embereket a jéghegyek közé, 10 perc múlva indult. Elég jó időzítés 500 km távolságból.
Elindultunk a jéghegyek közé, miután felvettük a mentőmellényeket, nem baj, az is melegített kicsit. Rettentő hülyén néztünk ki, de megnyugtatott, hogy a többiek is. A hajón dolgozó idegenvezető is majdnem megfagyott, neki persze nem volt jó meleg mentőmellénye.
Hihetetlen, leírhatatlan, elképzelhetetlen látvány. Hiába a fényképek, a videok, ilyen egyszerűen nincs, és kész.
A jéghegyek úsznak, mozognak, le-letörik belőlük egy darab, ettől elfordulnak, a tetejük gyakran hirtelen lebukik a víz alá, mert megváltozik a súlyelosztása. 10%-uk van a víz felett, de ezt tudtuk. Ahol kékek, ott nagyon sűrű, több százezer éves a jég. Ahol fehér, ott olvadni kezdett. Ha kék részből letörünk (letörnek az idegenvezetők), nem kék többé, teljesen üvegszerű, édesvíz.
A jéghegyek kisodródnak az óceánba, ott is úsznak kicsit, de a sós közegben hamarabb elolvadnak. Nem fogy el, mert a gleccser újabb és újabb darabokat termel.
"A number of films have had scenes shot at Jökulsárlón, including the James Bond films Die Another Day and A View to a Kill, as well as Tomb Raider, Beowulf and Grendel and Batman Begins." Az egyik James Bond forgatásakor valami épített fallal elzárták az óceán bejáratát, és a tó, amin a jéghegyek úszkálnak, befagyott egy-két napra. A beáramló sós víz nem engedi neki különben.
A hajózás során Peti (természetesen) összebarátkozott az idegenvezető fiúval, aki mondta neki, hogy fókák laknak itt, gyakran lehet találkozni velük. Kiszállva a hajóból elindultunk fókát találni. Találtunk, egyet-kettőt, jó messze voltak, de biztosan fókák. Petinek van sok fényképe, amiken ha nincs semmi, keresni kell a fókát. A part itt is fekete homokkal borított, de itt nem kagylók, rákollók, sünvázak találhatók benne, hanem gyémánt csillogású és állagú, több százezer éves jégkristályok. Egyszerűen megigézve bámulja az ember, száj nyitva, hang fennakad, szó bennszakad...
Visszaérve az autóhoz az idegenvezető lekiabált az amphibionról Petinek, talált-e fókát. Ennek a gyereknek mindenhol vannak barátai! :)
Megettük a tegnap estéről maradt, jéghideg, kemény és ízetlen pizzaszeleteket, kis híja volt csak az éhhalálnak, mert mire visszaértünk a jéggyémánt és fóka bámulásból, nem volt már meleg leves a büfében. Vettünk pár kis ajándékot, és elindultunk visszafelé, 500 km várt ránk. Fél 5 volt, lassan sötétedett. Nem voltam maradéktalanul lelkes, de valahogy haza kellett jutni.
A benzin kibírta Vík-ig, mi is, autó is, mi is ettünk, addig én vezettem, onnan Peti, én utálok sötétben vezetni. Nagyon jó utunk volt, még a Hveragerth-i kivilágított melegházakat is láttuk, varázslatos látvány, valahol van már kép róla.
Peti észrevette, hogy az országban nincsenek kilométerkövek. Semmilyen jelzés arra volnakozólag, hogy mégis hol tartasz az utadon. Vannak persze olykor táblák, de köztük semmi. Érdekes. Fél 10-re úgy itthon voltunk, hogy egy órát le lehet vonni tankolás és evés miatt.
Mondjuk nem beszélgettünk már sokat, mielőtt ájultan aludtunk el mindketten. Ennyi kalandot két nap alatt!
https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Jokulsarlon
