3 hónap Izlandon NCTA ösztöndíjjal

Nagyon sok eső esett, aztán még nagyon sok hó is, a szél meg nagyon sokat fújt nagyon. Így nem mentünk majdnem sehova, mert nemhogy a kutyáját nem engedné ki az ember ilyen - hát valljuk be bátran - ítéletidőben, de még maga se megy ki a lakásból.

El-elmentünk azért itthonról, voltunk uszodákban, autós városnézésen, vendégségben helyieknél egy gyönyörű, tóparti házban, minden nap vettünk finom kajákat, főztünk, filmet néztünk, dolgoztunk. Focimeccset néztünk az izlandi szurkolókkal együtt a Stadion melletti, fűtött, fedett kivetítőn, aztán megint úszni mentünk. Azért eléggé bezárva érzi magát az ember ilyenkor, nem elég, hogy sötét van, merthogy alig van fönt a nap, még a világosság óráiban sincs világos, csak felhő van, és hó, és hó, és hó. És szél is. Mondom.

Ezért eléggé boldogok voltunk, amikor tegnap kiolvastuk a helyi időjárás jelentésből, hogy talán ma ki lehet dugni az orrot. Reggel ugyan hangzott el némi ellenvélemény, mivel nem mindegy, hogy melyik meteorológiai állomás oldalát nézi az ember: Reykjavíkban mára havat jósoltak, de én nem szerettem volna a városban maradni ma, hanem kirándulni szerettem volna, és ott (100 km-re) meg napsütést mutatott az én olvasatom.
Aki mer, az nyer alapon még dél előtt elindultunk.

Jó kis szöges gumik vannak az autón. Mert hótakarítás az csak kicsit szokás. Bent a városban se, kint a városból se. Havas a négysávos, havas a kétsávos. Viszont hétágon süt a nap. Bámulatos út, már megint.

Én nem vezettem, én féltem. Aztán már láttam, hogy nem kell félni, akkor sem, amikor a nem létező másik sávon akkora autók előztek, hogy a kereke teteje volt a fejünk magasságában. Megnyugtatóan kattogott a szöges gumi, lassan mentünk, nem siettünk, gondoltam, én már ezt mindet vagy kétszer láttam, tuttira megyek, időbeosztásom is van, semmi meglepcsi.
Emlékszem, egyszer már írtam, hogy itt nincs olyan, hogy á, én azt már láttam, mert nem láttam. Nem akkor, nem abban az órában, nem olyan fény- és időjárási viszonyok között láttam stb. Azért azt, hogy ez mennyire nagyon igaz, nem gondoltam volna.

Megérkeztünk Hveragerðibe, ahol már tényleg voltam pontosan háromszor. Hát hogy eltévedtem, mert minden egyforma fehér volt, az szinte érthető. De hogy csak bámultam, és bámultam, mert a kis vízesés, amit Petivel fényképeztünk, már nem kis többé, esett azóta egy keveset az ez-az. A kis sárbugyogások alig látszanak ki a hó alól, körülkerítették őket az emberek, nehogy valaki belelépjen. Az úton alig lehet fölmenni autóval, nekünk persze gond nélkül sikerült, mert jó 10-20 centi hó borítja. Minden, amit meséltem, hogy itt majd látható lesz, nem volt ott, nem úgy volt ott, máshol volt. Hó alatt.

És ez még csak a közeli kis Hveragerði. Képzelem, mi jön még, gondoltam. Nem jól képzeltem, megmondom előre. Jót másztunk a hóban a fortyogók között, kellemesen ördögszagú volt a környék, megmutattam, hogy hol kéne, hogy szürke legyen, hol kék, hol meg vörös, most ugyan minden fehér, de hidd el, olyan volt. Majd mutatok képeket.

Továbbmentünk a fő-hó-úton, de hamarosan le kellett térni róla. Nem volt sokkal rosszabb, tényleg sokat segített, hogy szép idő volt, sütött a nap, kicsit bágyadtan ugyan, kicsit ezüstösen, hold-szerűen, de nem esett, nem fújt, nem volt egy zokszavunk sem.

Megérkeztünk a kedvencemhez, a Kerið vulkán kráteréhez. Így utólag, azaz már kb ott, az első pillanatban, hogy lenéztem, nem értem, mit képzeltem: miért lenne itt minden ugyanolyan színes, az út vörös (Please don't take the lava rocks away!), a krátertó pedig valószínűtlenül kék. Kifizettük a szokásos belépőt a szokásos fiatalembernek, már Bogáékkal is tőle kaptunk engedményt, nemhogy Petivel, most is odaadtam, ami apró a pénztárcában csörgött, tök elég volt. Mondom Péternek, készülj fel a leglélekzetelállítóbb színkavalkádra, a kék vízre, a .... stb. Kifizettük, elindultunk a hóban a kráter peremére. Még itt se egészen esett le a tantusz, hogy ez bizony nemhogy kék nem lesz, de víz sem lesz, merthogy azt kifelejtettem az időjárás jelentésemből, hogy kb mínusz 8-9 fok volt. Szóval a látvány kicsit megváltozott. Fönt: amit beharangoztam, alatt: a mai valóság.

Hihihihi.

Szerencsére Pétert csalódás nem érte, mert vagy nem nézte a régebbi képeket, vagy nem emlékezett rá, úgyhogy neki ez is tetszett. Nekem is, persze, csakhát mondjuk kimondottan színkavalkádról a jelen esetben nem beszélnék. Nyilván valami egyéb jó tulajdonságot hangsúlyoztam volna inkább, ha felkészülten ér a látvány. A jegyárus fiú és egy másik ember a kráter gondozója (jó kis foglalkozás: krátergondozó, kicsit talán kisherceges), jókora munkát végeztek, mióta a múltkor itt jártunk: kész a kis út (ott van a hó alatt, tutira), mindenhol cölöpök és kötelek mutatják a gyalogutat, mondtam is neki, hogy biztosan nagyon sokat dolgoztak, látszik is az eredménye, de nem nagyon szeretett volna beszélgetni. Egy járó motorú, régi, piros Suzuki Swift-ben ült, kiszállt, amikor jöttünk, adott jegyet és visszaszállt, egy nagyon picike, pulóveres csivava kutyával ült ott, és várta a turistákat. 

Tovább indultunk a Gullfoss felé, kicsit aggódtam, hogy vajon ott van-e még, folyik-e, vagy esik, vagy mi, de minden esetre már nem zengedeztem ódákat az ősz színeiről, a víz kékjéről, óvatosabb lettem. Valahogy Péter is óvatosabb lett a szokásosnál, mert nem nagyon volt út előttünk. Volt, csak - a hó alatt volt. Néha szólt, hogy kapaszkodjak, amikor látta, hogy egy-egy tank előzni fog. Le kellett volna fényképezni a hófelhőt, amit kavartak, amikor megelőztek, vagy szembe jöttek, de egy kézzel nem tudtam, a másikkal meg kapaszkodtam.

Kiterveltük, hogy nem nézünk se jobbra, se balra, amikor elérjük a Geyzírt (illetve a Stokkurt, mint tudjuk, a Geyzír nem működik olyan látványosan), hanem kimegyünk a Gullfoss-ig, az van a legmesszebb, és visszafelé Geyzír meg evés. Merthogy az ember versenyt fut az idővel is: be kell osztani azt a pár órát, amíg világos van, meg kell nézni mindent, amihez fény kell, aztán jöhet a sötétségben evés, sötétségben uszoda, közért, esti séta.
Így meg sem álltunk, ki sem néztünk az ablakon, hogy hátha éppen kilövell, csak mentünk tovább a vízeséshez. Szépen borult befelé az ég, a hátunk mögött sütött a nap, mi meg  bele a felhőbe. Odaértünk, alig voltak (naná), egy-két busznyi amerikait leszámítva. Már nem mondom, hogy tátva maradt a szám, annyit mondtam már. De azért jó volt látni, hogy Péter is eléggé elszótlanodott, amikor az első kanyarnál lenéztünk.

Mintha legalább is én tettem volna oda meglepetésből, olyan büszke voltam, hogy én mutathatom meg. Fantasztikus látvány, és fantasztikus a hangja is, ahogy dübörög. Elolvastuk az összes hozzátartozó mesét a táblákon, elmentünk a sétaút legvégéig, megállapítottuk, hogy senki nincs a lenti sétaúton, ahol a múltkor lépni alig lehetett a tömegtől. Itt már igazán nagyon hideg volt, és alaposan beborult. láttam én az időjárás térképen, hogy délutánra kis hó ígérkezik, de bölcsen hallgattam róla, nagyon szerettem volna kimozdulni. Szerintem érdemes is volt, mert noha szivárvány nem volt, se őszi táj, de tömeg sem, és igazán szép a vízesés a hóban.

Addigra már farkaséhes voltam, alig vártam, hogy a Geyzírnél megehessem a "szokásos" sült krumplit, hagymakarikát, csirkeszárnyakat, kávét. Odaértünk, parkoltunk, de már erősen sötétedett, és alaposan eleredt a hó is, Elmentünk megnézni a geyzír kitörést, hogy lássuk még, enni lehet később is. Annyira zuhogott a hó, hogy egy perc alatt fehér lett a kabát, a sapka, a sál, minden. A kitörés most is nagyon szép volt, semmit nem változott, sőt, a körlet sem sokat, mert itt hiába próbálkozott, nem maradt meg semmi hó, nagyon meleg a föld is. Itt meg a hideg miatt nem tudtam semmit fényképezni, a dupla kesztyűben is lefagytak az ujjaim.
Végre bementünk, ettünk, és ez is pont olyan volt, mint az előző két alkalommal! Az ára sem ment lejjebb.
Mire megettük mind a kajánkat, a kávét is megittuk, elállt a hó, szép naplementében indultunk tovább Laugarvatn-ba, fürödni a meleg vízben. Kicsit azért örültünk, hogy bár nagyon romantikus lett volna mindez a hóesésben, de lehet, hogy rövidebb ideig tartott volna, mint terveztük. De nem esett már.

És Laugarvatn is kitett magáért. Nem hagyott hazugságban, olyan volt, mint amilyenről meséltem, elegáns, tiszta, szép.
Öltözőben zuhanyozás, utána törölközés, utána fürdőruha felvétel, és ki a mínusz 9-be. Volt papucsunk, legalább nem  kellett mezitláb. A hóban. A köves medence parti kövein állt a hó, a víz 38-40 fokos, állandóan töltődik a hőforrásból, hűtik, hogy bele lehessen menni. Egy darabig boldogan ücsörögtünk a forró vízben, aztán kimenekültünk egy kevésbé természetes, azaz csempézett, de valamivel hűvösebb vízbe, és vagy két-két és fél órát ott beszélgettünk. A végén, már szinte indulni akartunk, egy ügyetlen mozdulattal leszakítottam a karkötőmet, megfogtam, nem vesztettem el, de a rajta lógó kis aranygömb nem volt meg. A töksötétben, a nagyon sekély medencében tapogatva megtaláltam, beszorul két kő közé. Péter a szekrénykulccsal kibányászta, még kicsit melegedtünk a kövek között, mint a gyíkok, aztán egy határozott üvöltés kíséretében kirontottunk a vízből. Én felöltözve visszaosontam lefényképezni a havas köveket.

A tó, amibe Petivel még belementünk, pedig már akkor is nagyon hideg volt, most nem hívogatott csobbanásra. Viszont nagyon szép volt a maga hidegségével, elegánsan viselte a holdat maga fölött. Északi fényt ma se láttunk. Viszont baj nélkül hazajutottunk, nem volt semmi, és még a közértet is elértük.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/GoldenCircleAHoban131117

Tegnap ítéletidő volt. Nem hiszem, hogy egyikünk is élt volna meg már ekkora szelet. Az ablakok zajongtak, az eső verte őket tiszta erőből, a levélbedobó nyikorgott, mert befelé fújta a szél, az ajtón alig lehetett kimenni, mert pont arról nyomta be a vihar. Fák törtek ki, villanyoszlop borult, láttuk a helyi újságban, hogy ez még az ittenieknek is sok volt és szokatlan. Az orrunkat sem igen dugtuk ki a lakásból, azaz de, egészen a sarki boltig elmerészkedtünk, ahol Péter fényképezte azokat a munkásokat, akik egy autóval érkeztek a bolt elé, hogy megkíséreljék leszerelni a bolt reklám zászlóit, mielőtt azok túlzott lebegésükkel kidöntik az oszlopot. Akkor éppen még az eső is zuhogott hozzá.

Addig addig bűvöltük a meteorológiai jelentéseket (4-5 helyet is meg szoktam nézni, hátha lesz, amelyik jobb időt ígér), amíg az egyik legalább mára szép időt írt, hideget, de napost, széltelent.
Még az este csak egy "kis" kört terveztünk mára, végül mégis bátran nekiindultunk a 400 km-re levő Jökulsárlónnak, ahol Petivel voltunk már. Szállodát képzeltem estére, ott, aztán másképp lett.

Tényleg szép idő volt, és tényleg viszonylag korán elindultunk, a nap nem kelt még egészen föl. Tízkor. :)
Érdemes volt. A zuzmó benőtte a köveket, gusztusosan zöldellt, mint a bársony, szívesen megtapogattam volna ismét. De valahányszor úgy éreztem, hogy jó lenne megállni, kiszállni, kiderült, hogy komoly minuszok ugrálnak az autó körül. Nem baj, van nálunk sok finom meleg ruha, csak most még nincs rajtam, mert az autóban nem kell.

Meg-megálltunk, ettünk, vízeséseket nézegettünk, majd megfagytunk, nem baj, van nálunk finom meleg ruha.

Volt egy pár olyan dolog is, amit valahogy a múltkor nem láttam meg, nem vettem észre. Például ez az érdekes mező, amin kicsi, ember készítette kőépítmények láthatók, rengeteg! Ameddig a szem ellát. Elképzelni sem tudom, mi lehet ez.

Kicsi kőrakások, házikók talán, vagy kis sírok, síremlékek, fogalmam sincs. Máshol is láttam már út mellett, talán megkérdezek valakit, mi lehet.

Elhagytuk a vízeséseket, mindkettő nagyon tetszett Péternek (is), elhagytuk Vík-et, az Elf Rocks-t is, csak hajtottunk tovább. Boldogság volt, hogy süt a nap, nem zuhog, nem fúj, marha hideg, de nem baj, mert most éppen napnyugtára odaérünk, csak megpillantjuk a jégmezőt, és megyünk a finom meleg szállodába.

Nem voltunk még egészen ott, meg-megálltunk, gleccsert bámultunk, valahogy most közelebb jöttek, mint a múltkor voltak.

Azt is most láttam csak meg, hogy vannak olyan területek, amin se zuzmó, se kő, se fa, se fű, egyszerűen semmi nincsen Sahara. Semmi. Fekete homokszerű talaj, ameddig a szem ellát. És ezek a részek valahogy összefüggésben vannak a gleccserek lenyúló nyelveivel. Mintha a jég végigfolyt volna ezeken a területeken kiirtva mindent, amit talált. De akkor most miért nincs rajta jég? Ezt se értem sajnos.

Akkor aztán végre odaértünk, Péter kellőképpen meg volt illetődve, mert nagyon szép volt a jégmező a naplementében. Megállapítottuk, hogy valószínűleg nem közlekedik már a kétéltű, mert a nagy szél, és itéletidő teljesen átrendezte a körletet, mióta nem jártam ott. :) Alig volt víz a jéghegyek között. A múltkor a jéghegyek úsztak a vízben, közöttük ment a hajó. Most nem lett volna helye sehol úszni, mert szinte, vagy teljesen összeértek a jegek, kékek, fehérek, vegyesen. Volt, amelyiknek fekete mintázat tarkította az oldalát, biztos valamelyik életszakaszában felszedett egy is bazalthomokot a környékről. Nekem a múltkor is lélegzetelállító élményt nyújtott a látvány, de a naplemente rátett egy-két lapáttal, az biztos.

Fóka is volt, de tényleg!!!!! Úszott, mutogatta a fejét, remekül érezte magát a kb 1 fokos vízben.  Csak már nem bírtam még egyszer lehúzni a kesztyűmet a fényképezéshez, merthogy, ugye, a jó meleg cuccok a kocsiban, a bőröndben, hogy majd holnap, amikor tényleg idejövünk, és megnézzük, akkor majd jó fölveszünk mindent!

Annyira szép volt a lemenő nap fényében a látvány, hogy nem bírtunk elszakadni, kimentünk a torkolathoz is, egyszál farmerben, a tornacípőmet, na, azt kicseréltem a csizmámra, még negyed órára is megéri, nem érdekes, a szállodában majd akármi. Addig-meddig, míg lement a nap. Még egy kép a híd másik oldaláról is, és induljunk a 12 km-re lévő szállodához. Háromnegyed öt volt.

MENJÜNK HAZA! - mondta Péter, kicsit gondolkoztunk, igyekeztem rugalmasnak látszani, 6 óra autózás a töksötétben, de ő szeret a sötétben vezetni, de én nagyon éhes vagyok, majd megállunk enni - gyerünk.
Tényleg szeret vezetni a sötétben, tényleg igaza volt benne, hogy most legalább nem esik, fújni is alig, ki tudja, mi lesz holnap, a kétéltű nem jár úgyse, elindultunk. Tényleg megálltunk enni,, azzal sem volt semmi baj, és valahogy nagyon jól haladtunk. Jutalmul, hogy ilyen rugalmasak tudunk lenni, eszembe jutott, hogy állítólag a Seljalandsfoss, a kedvencem, mert mögé lehet menni, ki van világítva. Peti kitalálta, hogy mekkora ötlet lenne kivilágítani az összes vízesést Izlandon. Tényleg jó ötlet, szép lenne. Olvastam az egyik izlandi fb oldalon, hogy ez a fossz ki van világítva. Kicsit húzi volt, hogy egyáltalán észrevesszük-e a sötétben, hogy hol kell hozzá lekanyarodni, de észrevettük, odakanyarodtunk ........ és TÉNYLEG ki van világítva!!!!

Két bazinagy reflektorral világítják meg, nagyon nagyon szép! pont jött egy nagy csoport, mire jól megnéztük, lefényképeztük (ez nem az, ezt csórtam), de alább ld a picasan az enyém is ott van.

Nagy kaland volt! 800 km egy nap. Jó sok. Ha holnap ócska idő lesz, jól tettük, hogy hazajöttünk. Ha szép idő lesz, akkor is, mert akkor meg mehetünk másik kalandra.
Ki kell használni a szebb napokat, mert szerintem nincs már sok belőle.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/JokulsarlonPeterrel131112

Péter megérkezett, mostanra már a bőröndje is Oslóból. Főztem finom vacsit, még sétálni is lementünk az este, de elég hideg szél fújt, gondoltuk, nem lenne okos a legelső este megfázni. Helyette megettünk másfél kiló mandarint, amit már a Mikulásra való tekintettel kis ládácskában árulnak mindenhol.

Reggel jó sötét volt. Fél 10-kor is még, amikor fölébredtünk. Kaviáros pirítós volt reggelire, és utána kalandra fel! 4 pici utikaját készítettem, és elindultunk lelakni a bálnanéző jegyünket, amit visszakaptam akkor, amikor Petinek nem mutatkoztak a bálnák.
Az, hogy az emberek még egyszer felszállhatnak az ANDREA nevű whale-watching hajóra, ha előszörre nem láttak semmilyen állatot, alighanem bejáratott szokás lehetett, mert a világon semmit nem kérdeztek, ránéztek a jegyre, és mutatták, hogy lehet behajózni.
Még a múltkorinál is gyakorlottabb és magabiztosabb voltam, indultam az overallokat rejtő, alsó kis terembe, és felöltöztünk.

Sokan voltunk a hajón, lehettünk úgy ötvenen. Még egy magyar házaspár is volt rajtunk kívül. Gyönyörű idő volt, néha még a nap is kisütött, de nem fújt a jeges szél annak ellenére, hogy egy-egy pillanatra eleredt valami esőféle. Az overall kapucnija jól jött - volna - , de Péterének hibás volt a behúzója, így fogni kellett - volna, de mi, félre a lustasággal, újra lementünk, és választottunk egy hibátlan overallt. Cipőt le, első overallt le, másodikat föl, cipőt föl, nem számít. Időnk volt, elég korán szálltunk fel.
12:55-kor kellett volna kihajózni, amit el is kezdtünk, de két perc múlva visszaálltunk a helyünkre két elkésett túrista kedvéért. Hát, lehet, hogy ilyen is csak itt fordul elő.

Elindultunk az óceán nyíltabb vize felé a reykjavíki Faxaflói öbölből. Jó kedvem volt, nem fáztam, talán csak kicsit a lábam.

Gyönyörű volt megint a tenger, azaz az óceán, egy valamivel kellemesebb hangú, kevésbé idegesítő és feltétlenül halkabb idegenvezető beszélt a mikrofonjába, de annyira fázott a keze, hogy a mikrofont beletette a kesztyűjéba, és szó szerint abba dudált. Nem volt zavaró ellentétben a múltkorival. A vén tengeri medve pedig kémlelte a vizet, hátha megpillant egy bálnát, csokit ígértek az első jelzésért.

A másik társaság hajója, a piros is elindult, és én már tudtam, hogy ők nemhogy nem konkurencia, hanem éppenhogy segítség, aki bármit meglát, szól a többieknek, hogy hova érdemes nézni, menni a bálna után. Nos, bálnát most sem láttunk, de egyszer csak egy komoly létszámú delfinraj közepébe kerültünk. Előttünk is, mellettünk is, sőt, mintha a hajó alól is delfinek úsztak volna elő. Általában párosával mutattak be szinkron úszást, de több pár is részt vett benne. Barna-fehér színű delfinek, nagyon gyorsan úsznak. Azokon a képeken, amiken semmi nincs, ott ebben az esetben a delfint kell keresni. (Washingtonban fényképeztem rengeteget egy parkban, azokon a képeken, ha semmi nem volt, mókust kellett keresni. Peti Jökulsárlónban rendületlenül fényképezte a vizet, azokon fókát kellett keresni.)

Alig győztük ide-oda kapkodni a fejünket, tényleg annyian voltak. Szép íveseket ugrottak, mindig párban, sok párban. Egyszer aztán egy nagyon közel jött a  hajóhoz, azt mondta az idegenvezető, hogy kíváncsi a hajóra. Nem hinném, de azt sem, hogy véletlenül jött közel. És azt sem hinném, hogy kajáért jött volna. Egyszerűen ott úszott mellettünk-előttünk, lényegesen gyorsabban, mint a hajó sebessége.

Ez, most látom, mintha éppen a hasát mutatná felénk, és nyilvánvalóan mosolyog. Barna, oldala fehér.

Miután alaposan megnéztük, a többi hajó utasaival együtt a delfinrajt, visszaindultunk. Igazából akkor láttuk csak, milyen messzire eljöttünk, mert vagy egy óra hosszat mentünk egyenesen vissza a kikötőbe. Semmi csalinka, mint addig, amíg kerestük őket, volt. A szendvicseket régen megettük, jó éhesek voltunk. Ittunk forró kávét, addigra már az overallok ellenére eléggé átfagytunk. A naplemente a hajóról eléggé giccses volt már megint.

Kikötés után elszaladtunk a piacra, becsúszóval elértük a zöldbab árus embert, spárgát is árult, és ahelyett, hogy szépen hazakotródtunk volna, amint az átfagyott bálnajárókhoz illik, bementünk a belváros közepébe kicsit sétálni, thai levest enni, bevásárolni ezt-azt, és csak aztán haza.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Delfinraj131109

Ma nincs jó kedvem. Alighanem elkezdődött a sötétség, vagy legalább is közeledik. Reggel 10-kor még nincs világos. Lehet, hogy ha sütne a nap, szóval nem volna beborulva, akkor világosabb lenne reggel. Talán majd még lesz jobb. Ezért inkább a vasárnapról írok most, amikor elmentünk az állatkertbe. Nem mondom, hogy csalódtam, ez így, ebbean a formában, ahogy mondani szokás, nem igaz ugyanis. De azért csalódás volt, akárhogy is nézzük. Azt hittem, hogy legalább az Izlandon honos állaltokat lehet majd látni, lundát, pl. (nem tudom, hogy gondoltam), ha már lekéstem őket a természetes élőhelyeiken. Nem bálnát vártam, meg azt is tudtam, hogy törvény tiltja bármilyen állat behozatalát a szigetre, úgyhogy semmi zsiráf, tapír vagy elefánt, de azokat ismerem, legalább is a lundához képest. Ahogy beléptünk a kis parkba, libák, kacsák fogadtak egy nagy, elkerített, füves területen. Már az elkerítést sem nagyon értettem, hiszen nyilvánvalóan vad madarak lakták a kifutót, mint az otthoni kacsák a tóban. Elrepülnek, visszajönnek a biztos kaja tudatában. A libák kövérebbek, mint otthon, nagyobb a tollazatuk legalább is, hidegebb időkre vannak felkészülve. A kacsák más színűek, van fekete-fehér, ami nagyon szép, barnás, meg ugyanolyan színes is, mint a vadkacsa, amit ismerek.

Hanem tovább menve ott voltak a fókák! Nem mintha nem láttunk volna már vad, izlandi fókákat az óceánban úszkálva, de nem ilyen közelről. Nagyon helyesek voltak, négyen a medencében, foltosak, mórikálják magukat, össze-vissza forgolódnak, mintha előadást akarnának tartani a nézőknek.

Aztán különböző házakban különböző háziállatokat lehetett megnézni, tehenet, disznókat, kecskét, birkát. Persze nem ugyanolyanok, mint itthon, de hát a tehén az tehén, a kecske meg kecske, bármilyen is a színe. Mivel a bárányok mindig elszaladtak, amikor megálltunk mellettük az úton, hogy megsimogathassuk őket, mégis volt valami érdekessége a látogatásnak, itt nem tudtak elszaladni szegények a simogatás elől. Fantasztikusan erős, vastag bundájuk van, az ember azonnal megérti, hogy maradhatnak kint egész télen a zuzmó között, amint megérinti őket.

A parkban egy kis teremben van két akvárium, nem túl jó állapotban, és néhány a Csodák palotájában látottra emlékeztető érdekesség gyerekeknek: óriás szappanbuborék, mekkorát-tudok-kiáltani sátor, ügyességi játékok. Más a viszony a halakhoz, gondolom, ennivalók, pénzt hoznak, nem megcsodálni kell őket. Azért ez a pofa elég magával ragadónak tűnt:

Szinte orrlógatva ültünk be a kis kávézóba megmelegedni, hogy semmi igazán érdekeset nem láttunk, de azért tovább bandukoltunk az ösvényeken, ahol még nem jártunk. Az egész terület picike, nem lehet nagyobb, mint a mi állatkertünk negyede, inkább talán ötöde. A kávézóban egy papírra kiírták, hogy mikor etetik az állatokat, innen tudtuk meg, hogy rénszarvas van valahol, akit azonnal elindultunk megkeresni. Mindketten azt hittük a rénszarvasról, hogy olyan nagy agancsa van, arról lehet majd felismerni. Hát találtunk 3 agancsosat, alig-alig volt nekik, egyenes, semmi rénszerű, és egyet, akinek egyáltalán nem volt agancsa. Viszont felismerhetőek voltak a mulatságos lábfejükről és mulatságos járásukról. Meg arról, hogy vígan legelész ott, ahol SEMMI ehető nem látszik lenni a földön.

Már-már hazaindultunk, amikor az egyik szintén elkerített sarokban valami fehéret pillantottunk meg egy napsütötte bucka tetején. Amikor felfogtuk, mi az, mindketten (Krisztával) úgy éreztük, mégis érdemes volt idejönni.

Aztán, mivel olyan közel mentünk a sarki rókához, amennyire a rács engedte, megláttuk a párját is, aki nem volt fényképezhető, legalább is az én gépem egyszerűen nem látta meg: szürke-barna színű volt, és teljesen eltűnt a környezetében. Örültem, hogy láttam, azt mondják, ő a csúcsragadozó Izlandon, a legnagyobb, a legerősebb, a legfogasabb. A szárazföldön. Mondjuk tényleg elég veszélyesnek látszik ezen a képen is.

Az állatkertből vásárolni mentünk a kék (Netto) boltba, ilyenben még nem voltam. Van Malacos (Bónus), van a Sárga (Krónan), van ez a kék, meg van egy piros is, annak most a neve sem jut eszembe. Ezek az itteni Tescok, Auchanok, Billák, Aldik. És persze vannak a drága kis boltok, különböző organikus holmit árulók, meg vannak pékségek, zöldségest kimondottan nem láttam még, de biztosan van az is, és vannak halboltok, olyat eddig még csak bezárva láttam. Árulnak halat mindegyikben, főként fagyasztottat, de pl. ebben a kékben volt friss is.

Nem írtam, de most az írástól kicsit jobb kedvem lett, így leírom, hogy mielőtt az állatkertbe mentünk volna, a bolhapiacon kezdtem a napot, hogy vegyek egy pár meleg kesztyűt Péternek, az itt nagyon olcsó. A kesztyűt pont a szemüveges árulta, úgyhogy választottam egy nem annyira olcsó olvasó szemüveget, mert elvesztettem az én jó kis teszkósomat, ami mindig a zsebemben van, nem kell vigyázni rá, csak legyen.
Odaértem Krisztához, aki ebéddel várt, és ahogy letettem a kabátom, megéreztem az aljába becsúszva a teszkós szemüveget. Merthogy elszakadt a zsebem, már két hete, és ahelyett, hogy megvarrtam volna, mindig kitúrkáltam az aljába csúszott tárgyaimat. Így mostmár két teszkós szemüvegem van, megérdemlem, miért nem varrtam meg előbb azt a lyukat.

Már megvarrtam.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Allatkert131103

Tegnap egész nap itthon munkálkodtam, fordítottam, szakmai naplót gyártottam, később elmentünk a Salvation Army-ba Krisztával, mert ő még nem volt ott, meg akartam neki mutatni. Alig valamit vettem csak, egy fedeles jénait, amit be lehet tenni a sütőbe, jó lesz.
Utána meg elmentünk a Harpa-ba, és megvásároltuk a jegyeinket a Carmen-re november 23-ára, amikor már úgyis olyan sötét lesz, hogy csak inside programokat lehet csinálni. A kakasülő legvégén van a helyünk, de akkor is! Az ember tudja a Carment kívülről, nem kell azt látni. Remélem, hallani azért lehet majd. :)    

A tegnapi nappal is elmaradtam, egy gyors pótlás tehát:

Kora délután egy érdekes konferencián voltam, Mindfulness in Education címmel, persze izlandiul. Azért mentem, mert az egyik kedves vendéglátóm tartott előadást többek között. A legérdekesebb az volt benne, hogy egy nagy terem teljesen tele volt emberrel. Megint főként nőkkel, mivel oktatásról volt szó. :)
Kis örömmel nyugtáztam, hogy itt is tönkre ment a technika az előadás közben, a hallgatóság egyike-másika itt is köt, horgol, az iPhone-ját nyomkodja, de zömében azért mindenkit érdekeltek a többé-kevésbé érdekesnek tűnő előadások. Azt is élvezetes volt, így a szövegértés mellőzésével megfigyelni, hogy Gudrun (aki a Hjallastefnan munkatársa) mennyire más hangon beszél akkor, amikor nem a "sajátjai" között van, hanem idegeneknek ad elő. Ezt nagyon jól ismerem, én is más hangon beszélek egyesületi közgyűlés előtt, mint csak egy meghívott előadóként valahol. Mivel a téma meglehetősen nemzetközi, de legalább is semmiképpen nem kimondottan izlandi, sok olyan szó hangzott el ezekben az előadásokban, amelyekbe belekapaszkodva itt-ott tudtam is, miről van szó. És persze a ppt-k is komoly segítséget adtak.

Ez annak a nagy gimnáziumnak a bejárata, ahol a konferencia zajlott. "Rendes" iskola, nem magán, ilyet is jó néha látni az embernek.
Itthon, Hafnarfjördurban van, egy viszonylagos magaslaton, egy jókora lávaszikla tetején. Amikor kijöttem, egy pillanatra jól meglepődtem, hogy milyen magasan vagyok, nem is vettem észre, amikor otthonról idesétáltam. Egész más szemszögből mutatta magát a városkám: föntről. Ahogy eddig még sose láttam.

Délután pihi. Az azt jelenti, hogy nem megyek sehova. Ülök a gépnél, és mivel az íróasztal, ami itt van, egy gyerek íróasztal, ezért vagy görnyedek, vagy leengedem a széket, és a földön ülök, de bármelyik esetben fáj a nyakam, és jócskán a bal könyököm is. Ezt a (azt hiszem) krókuszt meg hazafelé menet láttam meg egy fa alatt. Vajon mi volt szegénynek a tere, amikor kivirágzott itt és most?

Elhatároztam ugyanis, hogy lefordítom a Hjalli pedagógia néhány alapdokumentumát, egyrészt, hogy hátha érdekel valakit, pl a Taní-tani-t, másrészt meg hátha tényleg érdekel valakit otthon. Margret meg egészen biztosan örülne neki, és ennyit megérdemel.

Este pedig SZÍNHÁZBA mentem!

A darab írója az én fő vendéglátóm, Margret barátnője, Lilja. Eddig főként krimiket írt, mint megtudtam, ez az első darabja. Egy kis színházban, a Tjarnabió-ban játsszák a darabot, tegnap volt a főpróba (mint az előadás), voltak nézők, nem volt telt ház, de több, mint félig. Főként barátok, rokonok, ismerősök, ha jól érzékeltem. Többek között ott volt Izland volt miniszterelnöke, Jóhanna Sigurðardóttir, akivel én kezet fogtam, neki bemutattak, mint egy Magyarországról érkezett expert-et in independent education. Még soha nem fogtam kezet egyetlen miniszterelnökkel sem (hagyjuk is ezt most). Kérdezte, mert emberileg beszélgettem vele, hogy tudok-e izlandiul, mondtam, nem. Különösnek találta, hogy mégis itt vagyok, egy izlandiul beszélő színházban, vajon akkor ez most hogy lesz. És akkor én végre valakinek, akiről azt gondoltam, hogy talán megérti, elmondhattam, hogy olyan régen vágyom arra, hogy egy olyan országban élhessek, akár csak rövid ideig is, pihenésképpen, ahol nem értem, amit beszél a rádió, a hirdetések, az újságok, és ebbe bizony belepottyan a színház is. Áldozatok nélkül nincs győzelem. Nem tudom, hogy értette-e, amit mondok, nem is fontos. Elmondtam egy igazi miniszterelnök nőnek. Vele volt a felesége is, szintén híres író-újságíró asszony.

A színdarab címe angolul: The Big Kids. Egy asszonyról szól, aki befogad hét végékre felnőtteket, akik gyerekek szeretnének lenni pár napra. A szünetben Lilja megkérdezte, hogy tetszik. Szerencsére volt időm kieszelni egy remek mondatot, mert tudtam, hogy meg fogja kérdezni: The text must be very strong, because despite of the sight - wich is sad - the audience is laughing. Lilja nagyon elégedett volt a meglátásommal, és elmondta a történetet nagy vonalakban.

Az utolsó busszal jöttem haza, mert a többiek rám ijesztettek, hogy a Reykjavíkban zajló zenei fesztivál miatt nem fogok tudni parkolni, én meg jól elhittem nekik. Nem próbáltak még ezek az emberek Pesten parkolni. Befagyott a Tjörnin, aminek a partján Peti a madarakat etette.

Ahhoz képest, hogy éppen csak meg akartam említeni a tegnapot, elég hosszúra sikerült.

Ma viszont reggel szülői fogadónapon voltam két iskolában Gardabaerben, végignéztem az összes gyerekmunkát, melyek ennek az eseménynek a tiszteletére kikerültek a falakra, találkoztam néhány szülővel, igazgatókkal, akikkel már ez előtt is, tanárokkal, akikkel még nem, vagy már szintén, de mivel szombat van, nem maradtam sokáig, pedig hívtak ebédre is. Volt itthon rizseshusi, és gyönyörűen sütött a nap, kalandozni kellett.
Krisztát is kirángattam a nem túl jó kedvéből, és elindultunk Akranesbe. nincs messze, kb 50 km Reykjavíktól. Át kell menni az alagúton, ami a tengeröböl alatt fut, jó mélyen. A fülem szólt is, hogy lassabban ereszkedjünk. Az alagút 1000 isk-be kerül, pont 6 km hosszú, 3 km-t jó meredeken megy lefelé az út, és aztán hármat föl.

Akranes a világító tornyáról híres, van neki 2 kicsi, és egy igazi, a nagy, ami világít is. Kimentünk hozzá, néztünk jobbra, néztünk balra, fényképeztünk, fókát kerestünk, lehet, hogy láttunk, de lehet, hogy madár volt. Kriszta megpillantott egy autót a nagy torony tövében, odament, hátha a toronyőr autója, aki kijön, ha az ember felhívja, hogy jöjjön, szeretnénk megnézni a tornyát. (A képen Kriszta a pici fehér, mellette egy bordó autó orra.) Épp ott volt, épp behívott, épp meghívott egy épp fél óra múlva kezdődő koncertre a világítótoronyba! Ez azért elég hihetetlen sorozat!

Felmentünk, persze hogy fel. Mert az embernek mindig fel kell mennie. De vajon miért kell mindig még és még magasabbra felmenni mindenhol? Egy hegy tetején ha van egy kő, akkor arra is fel kell állni, mert nem elég a hegy teteje. Mondjuk ez nem igaz egy világító torony esetében, ami általában a tenger partján, azaz a tenger szintjén áll, onnan tényleg jogos feljebb kívánkozni.
Ni, milyen pici lett az autónk!

Nem állítom, hogy több mindent lehetett látni föntről, de olyan jó fönt lenni! Nagyon kalandosan jutottunk ki a teraszra, vagy mije vagy egy kilátó toronynak. Az ember lent mondta, menjünk csak nyugodtan, ha fölértünk, csak fordítsuk el a lécet, és akkor kinyílik a padlás ajtó. Föl is értünk, feszegettük tiszta erőből, meg fejjel, meg fordítva is a padlásajtót, nem nyílt. Le is volt lakatolva. Gondoltam, rég volt fönt a fickó, elfelejtette, hogy bezárta, vagy a helyettes világító torony őr zárta be, amikor észrevettem, hogy két padlásajtó van, a másikon ott a léc, amit el kell fordítani... Szerencse, hogy nem sikerült a fejünkkel kitörnünk a bezártat. naná, majd pont minket fog lealázni egy lelakatolt padlásajtó.

Nyilván semmi különös, de nekem, aki azt hiszem, nem láttam még világító tornyot belülről, nagyon tetszett. Praktikus, egyszerű, de olyan szép fények voltak itt is, ez Izlandon lassan megszokottá válik.

Mintha fekete-fehérben készítettem volna a képeket. Pedig nem! Nem javítok a képeken, csak néha automatikus javítást engedélyezek neki, mert esetleg jobban kijönnek a formák. De semmiképpen nem a színek.

Egy négy fős lány együttes koncertjére hívott meg az őr, ami nemsokára kezdődött is. Ír és izlandi dalokat énekeltek, az ír lány dudán (vagy olyasmin) játszott, de volt kis fémfurulya, mint a Béres furulya, volt fuvola, egy gitár is előkerült egyszer, de nemigen lehetett szegényt összehangolni a dudával, nagyon hideg volt. A lányok, különösen a fuvolás fehér, kötött kesztyűt húzott fel, amikor nem játszott, csak énekelt, mert teljesen elgémberedtek az ujjai. És egy nagy, színes dobjuk is volt, szépen szólt, inkább az ír dalokat kísérte. Volt a Foggy Dew, ahogy kell, meg volt olyan szám is, amit Loreena McKennit-től ismerünk. Meghatóan szépen énekeltek, a környezet meg felerősítette a hangulatot, örülök, hogy pont ott voltunk.

Amikor vége lett, beírtunk a vendégkönyvbe, és elhaladtunk a helyi kávézóba. Vettünk zsömlét (utóbb itthon kiderült, hogy zsömle és zsömle között nagyobb különbség van Izland és Bp viszonylatában, mint a gyerekkori zsömlék és a TESCO zsömlék között), sütit, kávét, uzsonnáztunk, mert uzsonnázni a legjobb dolgok egyike a világon. Az uzsonna és a vajaskenyér nekem maga a béke.
Kisétáltunk a kikötőbe, mert a toronyőr azt mondta, lehet, hogy ott vannak fókák. Vagy legalább egy fóka. Szokott lenni, mesélte. Most nem volt, vagy nem vettük észre, de bevallom, nem is nagyon volt türelmem keresni, nagyon átfáztam a koncert alatt a toronyban.

Ideje volt felkeresnünk a helyi hot tub-ot, ami az uszodában volt elérhető. Noha mér fél 5 volt, és fél 6-kor kizavarnak a vízből, ha hatkor zárnak, bennünket ez sem tartott vissza: irány a forró víz! és még bugyogott is, senki nem volt benne rajtunk kívül, istenien átmelegedtünk, mire ki kellett jönni.

Hamar hazaértünk, út közben megint visszatértünk kedvenc témánkhoz: na de hogy a fenébe lesz ebből modell program? (Nem arról van ám szó, hogy semmi ötlet, hanem arról, hogy túl sok az ötlet!)
Hét vége van, kaland, nem modell program, holnap megnézzük az "állatkertet", majd írok.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Akranes131102

Nagyon elaludtam reggel. Fél 11-kor ébredtem föl. Arra, hogy rám süt a nap. Kínos. Nem volt dolgom, holnap meg még szombaton is lesz, de ma nem volt. Biztosan azért aludtam el ennyire.
Kata telefonált, beszélgettünk, és felbíztatott, hogy menjek kalandozni, ne otthon savanyodjak. Fél 12-kor tehát elindultam Hveragerðibe, ahol ugyan már voltam Petivel, de nem találtuk meg a forró vízű folyót, illetve biztosan megtaláltuk volna, ha lett volna időnk megkeresni. Nem volt, mert Vík-be kellett érnünk aznap, többsok vízeséssel nehezített útvonalon.
Na de majd most én!

Hveragerði közel van, 40 km kb. Minden csupa hó! Az út, a hegyek, a zuzmós kövek, megint egy másik látvány, mint ami már volt. Sose unalmas, mert pl hóban még nem láttam. Páratlan helyismerettel ismét megtaláltam azokat a meleg vizeket és sárbugyogásokat, amiket Petivel, kicsit följebb is mentem nagy bátran, a hóban, de hamar beláttam, hogy nem, ez nem az az út, amiről Kriszta mesélt.

Visszamentem az információhoz, ahol pillanat alatt megértettem, hogy teljesen rossz felé próbálkoztam most is, Petivel is. Egy viszonylag hosszú, a városkát elkerülő úton kellett menni egy kicsi parkolóba, ahol egy kicsi kávézó is volt. Itt kezdődött az út a hegyre.
Ja, az információs embertől azt kérdeztem, hogy hol vannak azok a hőforrások, amikben az emberek fürdenek a képeken. Kedvesen mosolygott, amikor, mint egy hülyegyereknek elmagyarázta, hogy a hőforrások 100 fokosak, azokban nem lehet fürdeni. A melegvizű folyóban lehet fürdeni, 3 és fél kilométerre a parkolótól. 40 perc - 1 óra, így ő. Semmi az, így én, és elindultam.
Akkor még fogalmam se volt róla, hogy honnan, milyen távolságból és magasságból jön le a melegvízű folyó, aminek kb itt volt a vége. Ez a kifolyó is jócskán meleg volt, akkor még fáztam, hívogatóan gőzölgött.

Sehol senki, most pedig nem bántam volna egy-egy emberi lényt legalább látni a távolban, esetleg inkább a közelben. Visszagondolva tényleg nem értem, hogy mertem elindulni. Csak mert az információs ember semmiféle veszélyre nem figyelmeztetett, össze sem vonta a szemöldökét, amikor érdeklődtem, és amikor magyarázott. Csak mondta volna, hogy ne tessék a néninek egyedül. De nem mondta, ezért nekivágtam. Ugyan már, 3 és fél kilcsi! Max egy óra! (Hegynek föl, 30 centis hóban helyenként, ahol nem, ott egy hegyoldalban a szakadék mellett. Nem elcsúszni, nem lecsúszni, nem elesni, mert sehol egy lélek.
A látvány olyan gyönyörű volt, hogy egészen elfelejtettem félni. Ragyogott a nap, nulla, mínusz 1 fok körül lehetett.

És akkor innentől kezdve nem nagyon tudok mit írni, mert csak mentem, másztam, mentem, másztam, fényképeztem, hihetetlenül gyönyörű volt körülöttem minden. Azon elmélkedtem, hogy hiszen másztam én már hegyre hóban a Mátrában, a Tátrában, miért más ez mégis? Aztán persze rájöttem: egyetlen fa sincs ezeken a kőhegyeken. Ezek azok a kőrengeteg hegyek, amiket már hetvenszer fényképeztem innen, onnan, nappal, alkonyatkor, zuzmóval vagy anélkül, autóból, vagy gyalog. Ez Izland. Vulkáni kőrengeteg, holdbéli táj. Most hóval borítva.

Már nem fáztam, jó magasan voltam. A képek nem tudják sehogysem visszaadni a dimenziókat. Nem látni,  milyen magasan vagyok, milyen magas a hegy mellettem, milyen mély a szakadék a lábam alatt... Gyönyörködtem a színekben, a fényekben, amik szintén alig visszaadhatók fényképeken. Mégis, gondolom, minden ma készült képet el lehet adni képeslap, vagy naptárkép formájában. Egy (na jó, nem vacak) telefonnal. Képzelem, egy profi fényképezőgép mit látna itt.

Kicsit félelmetes, nem? Hát eléggé. Minden kanyar után azt reméli az ember, így egyedül, hogy na, mostmár biztosan odaérek. Odaérek? Hova? Fogalmam se volt, hogy hol a vége. Mi lesz a végén? Talán az a kép, hogy emberek kacagva ülnek egy folyó ki-kiszélesedő kis meder részleteiben, mellettük vidám gyermekek azt játsszák, hogy tojást főznek a bugyogó hőforrásokban. Mínusz 1 fokban????? És egyáltalán! nincs is itt semmiféle folyó, ez egy bazinagy hegy, aminek se vége, se hossza. És akkor mondjuk meglátod a vizet. Egy forró vízesést. Sajnos elég messze van, és mivel minden csupa hó, nem mertem letérni az ösvényről, hogy odamenjek. Láttam ugyan hozzá vezető lábnyomsort, de mégse.

Valahol csak van ennek a folyónak vízszintes része is! Oda kell eljutni. Újabb kanyarok, újabb hegyek, újabb seholsenki. Nem volt veszélyes az út, tényleg nem, csak kicsit magányos. Egyre az órámat néztem, hogy bárakárhol is tartok, megtaláltam a valamit, vagy nem, időben vissza kell indulni, mert ugyanezt sötétben inkább nem szerettem volna kipróbálni.
Egyszercsak megláttam embereket, jól meg is örültem nekik. És velük együtt megláttam egy nagy gőzölgést is. Na, odáig még elmegyek. (Jó másfél órája mentem már.) És tényleg, tábla állt, hogy innentől vigyázat, forró víz, már csak negyed órányira volt a nagy gőz forrása.

Odaértem, ott voltak mások is, majd még jöttek mások is (szóval állatira nem voltam egyedül az úton sem, csak a nagy kanyarok miatt nem láttuk egymást), és kérdezték egymástól, meg tőlem, hogy hol lehet ebben a folyóban úszni. Nem tudom, azt tudom, hogy üdegélni lehetett kicsit kevésbé zord körülmények között, szeptember közepén ezekben a kis kiszélesedésekben, amikor még volt az embernek hova letennie a cuccát, máshova, mint egy hómezőre. Merthogy sok autót láttak a parkolóban, nyilván mindenki úszni ment a meleg folyóba. Aztán ők tovább is mentek, én meg szégyen szemre visszafordultam, mert háromnegyed 4 volt már.
Szembe jöttek még egy csomóan! El nem tudom képzelni, hogy jöttek le. Egy bő óra múlva sötétedni kezdett. Találkoztam 4 amerikai fiúval, ők is kérdezték, hol lehet úszni, mutattam, hogy a többiek merre mentek tovább, és mivel kérdőn néztek rám, mondtam, hogy világosban szeretnék visszajutni az autómhoz. Erre megkérdezték, hogy nem szeretnék-e csatlakozni hozzájuk, hogy ne menjek egyedül, és akkor megnézhetném én is, ahol úszni lehet. Annyira jól esett a kedvességük, hogy alig jutott eszembe, hogy köszönjem meg. De nem mertem továbbmenni. :( Igazán sajnálom, mert talán már majdnem OTT (hol?) voltam.

És még és még jöttek szembe, amikor már majdnem lent voltam. Lehet, hogy amikor besötétedik, értük megy egy fűtött busz, frissítőkkel kínálja az ottmaradtakat, majd visszaviszi őket a parkolóba? Mostmár tényleg csak erre tudok gondolni.

Már majdnem az autónál voltam, amikor megláttam egy kis tavacskát, nagyon gőzölgött, óvatosan beledugtam a kezem. Kellemes meleg volt, a tavacskát fű vette körül, nem hó. Senki közel, s távol. Gyorsan ledobáltam a ruháimat, fürdőruha volt rajtam, készültem, és belemásztam a tavacskába. Tök meleg volt, kellemes! Sajna mély iszap volt az alja, nem lehetett leülni. De azért is megfürödtem a melegvizűben!
Elhatároztam, hogy Péterrel visszamegyek, és vele már el fogok jutni oda, ahova a többiek nagy zacskókkal a kezükben, bennük fürdőcuccok igyekeztek. Korábban kell indulni kicsit, és nem egyedül.

Megettem a szendvicsemet, ittam vizet a kis kávézó (bezárt már) nyitva hagyott, tiszta és gusztusos mosdójában, és beültem az autóba. Jócskán szürkült már. A többi autó gazdája meg még sehol. Nem értem.

A naplemente az úton ért, ami elég veszélyes dolog, mert vagy megállsz minduntalan, vagy megpróbálsz vezetés közben fényképezni. Az olyasmi, mint amikor Bécsben láttam Pétert biciklizés közben fényképezni, gondoltam, de kényelmes, nem is kell leszállni, én is megpróbálom. Hm. Talán nem kellett volna. Akkorát estem a bringával, mint ólajtó. Szerencsére csak mintegy százötvenen látták.

Remélem, senki nem feltételez rólam akkora számítógép guruságot, hogy ezt odafestettem rá. Ma szerintem tényleg érdemes megnézni a Picasat.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/HveragerIAHoban

Tegnap megint találkoztam Hjallastefnan igazgatóival. Majdnem mindegyikkel, mert tegnap nem kötelező volt nekik eljönniük a szokásos hóvégi megbeszélésre. Gudrun elmesélte, hogy most először tartanak ilyen találkozót, az jön el, aki akar, arról beszél, amiről akar, ami fontos neki, vagy csak a szívét nyomja.
Persze nem tudom, miről beszélgettek, de óriásiakat nevettek, vicces hangokon beszéltek, mintha utánoznának valakit, majd még nagyobbakat nevettek. Egyszer-egyszer mintha megértettem volna egy apró részletet, elmondtam nekik, és egyrészt csodálkoztak, másrészt viszont őszintén örültek. Egyszer Aslaug (aki olyan ebben az egyesületben, mint én az AME-ban) beszélt valamiről, amiről úgy éreztem, mintha rólam szólna. Pedig nem nézett rám, nem mondta ki a nevemet, nem változott meg a hangja, azt hiszem, éppen azt játszották, hogy vajon oda fogok-e figyelni. Odafigyeltem, mert rájöttem, hogy arról mesél, amikor egyik nap egy suliban jártunk a sok ovi után, és én mondtam neki, hogy itt végre látok gyerekrajzokat, színeket, dekorációt a falakon az óvodák töküres falai után. Otthon érzem magam az iskolában. (De ezt le is írtam abban a cikkben, emlékszem.) Mondtam akkor neki és az iskola igazgatójának, hogy nálunk ez inkább fordítva van, mert az ovik a nagyon-nagyon színesek, akár államiak, akár nem, és az iskolák az inkább üresfalúak, dekoráció nélkülibbek (persze ez főleg a nem AME iskolákra igaz), mert mi úgy gondoljuk, hogy az ovis mindenhonnan szerzi az életről szóló információkat, falról, tábláról, polcról stb., az iskolásnak meg jobban arra kell koncentrálnia, amit éppen tanul. Ezt nagyon érdekesnek, sőt, meggondolandónak tartották, és nagyon boldognak látszottak, amikor észrevették, hogy felfogtam, miről beszélgetnek.
Szívesen megtanulnék izlandiul, ha volna még egy három hónapom itt, olyan, mint a tündenyelv, mondta a fiam.

Kérdezték, szoktunk-e mi is ilyen kötetlen, informális napot tartani az igazgatóknak. Meséltem, hogy ha a pénz (vagy e szó bármilyen egyéb formája) szerepel a meghívóban, szinte mindnyájan ott vannak az igazgatók. Ha nem, alig a harmaduk szokott eljönni. Aslaug erre azt mondta, ő szendvicset és csokit ar a meghívóba ahhoz, hogy mindenki itt legyen.

Az irodájuk ablakából az Esja vulkánt lehet látni, most éppen havas a teteje.

Amikor mindenki szedelőzködni kezdett, én is elindultam. Nem, mintha dolgom lett volna bárhol. De nem is igaz! El kellett mennem az autóval a Herz-hez, hogy megkérdezzem, adnak-e rá szögecses téli gumit, mert úgy láttam, már majdnem minden autón ilyen van, gondoltam, biztos kell.
Persze adtak, várjak fél órát, annyit se, kicserélik. Addig igyak kávét, használjam a wi-fit. Ittam, használtam, elolvastam a Reykjavík Grapewine-t, ez egy itteni fajta Pestiest. Nagyobb, vastagabb, és nem egy hétre, hanem kettőre szól.

Ha már ott vagyok, ahol vagyok (a belföldi repülőtér mellett), a nap is sütögetett, de legalább is nem volt nagyon borús, elindultam megnézni a híres Nauthólsvik-et. Nagyon szép volt, ideképezem, de most, hogy írok, olvastam el a honlapjukat, és szereztem tudomást róla, hogy a felét se láttam! holnap visszamegyek.

Ez egy sárga homokos kis tengeröböl a város-ban szinte. Az a kerek, ami a vízben van, meleg víz. Most olvastam, hogy vannak még melegvizek, meg gőz is, mondom, holnap megnézem.

És akkor ma.
Úgy volt, hogy MP-vel ebédelek, de nem jött össze. Nem baj, csak kicsit hülyén érzem magam, hogy még csak nem is küldött egy sms-t, hogy nem ér ár, vagy hogy nehari, közbejött valami. Gondolom, ezt itt szokás, sokminden másképp van, mint ahogy én eddig működtem.
Fordítgattam, Katával beszélgettem délelőtt, ettem, egy melegszenyát, aztán megráztam magam, és kalandra fel!
Elindultam a közli Krysúvikba, ahol szintén gőzölög, meg morog, meg cuppog a föld, közel van ide, és mégsem voltam ott eddig. Így hazaérve persze nem értem, hogyhogy nem ez volt az első, amit megnéztem, vagy megmutattam volna a lányoknak, Petinek. Biztosan már unalmas is olvasni, de megint egy akkora csoda volt ez ma, mint az összes többi az összes többi napokon. 

Ahogy kimegy az ember a reptér felé Hfj-ból, egy perc múlva elágazik az út Krysúvik felé. Tényleg közel van. Ezt azért hangsúlyozom ennyire, mert az egyik pillanatban még a jól ismert kis városkámban, a jól ismert kis uszodám, és kedvenc malacos közértem mellett voltam, a következő negyed órában meg itt:

Tündeföldön. Sehol egyetlen lélek, egyetlen autó, egyetlen állat, vagy busz, vagy szekér, vagy bármi. Semmi. Egyszerűen semmi. Mondjuk nem kellett messzire menni, és itt, ezen a képen még út is van, ez azonban később majd megváltozik. De tényleg, az volt kiírva, Krysúvik 22 km. Hát annyit még gyalog is kibírok, gyerünk. Nem veszélytelen a dolog, különösen nem egyedül. Pl ennek, a képen látható útnak a végén van egy domb, aminek a tetején kibukkanva az embernek eláll a lélegzete, és ez egyedül nem annyira jó.

Tudom, szivárvány volt már. De most ez megint egy másik szivárvány, máshol, másnap, és egyáltalán. Teljesen kietlen kövek között autóztam egy fél órát, elég lassan mentem, bámulás, fényképezés, csodálkozás, hitetlenkedés, ilyesmi foglalt le, nem értem rá száguldozni. Nem zavartam senkit, mondom, rajtam kívül ma ezt az utat senki nem használta. Kis városkámtól mintegy 8-10, Rvík-tól 15-20 km-re. (Örvendeztem a szöges kerekeken, mert szemerkélt valami, lehet, hogy hó.) Nem gyorsan haladtam, így mindent meg lehetett nézni, igyekeztem le is fényképezni, de a képek nem adják vissza a hangulatot, a csendet, a hideget, ami körülvett. Egészen elképesztő földrész. Tegnap megnéztem a Gravity-t, és arra gondoltam, hogy milyen kicsi is pl ez az Izland ahhoz képest, ami ott kint van. Most mégis elég nagynak, végeláthatatlannak, rettentőnek tűnt.

Sivatagi kőformációk, barnák, mint a homok, pedig nem. Bazalt. mint itt minden. Kő kő hátán. Mögötte meg havas hegyvonulat. Nem látszik innen, de nagyon magas és nagyon vad hegyek. Köztem és köztük az óceán, egy fjord, egy öböl, egy lagúna.

Ez az út már ún. hard surface, fekete bazaltkavics, jól ledöngölve. Vagy nem olyan nagyon jól ledöngölve. Lassan kell menni mert különben az az érzésed, hogy szétvered a kocsi alját. Szögecses kerekeim megnyugtatóan kattogtak, nem csúsztam, igazából nem is féltem, azt is elfelejtettem. Nagyon kellett nézni mindenhova. Pedig még csak út közben voltam Krysúvik felé, amit persze messziről meglátni, mert pipál, gőzöl és szaglik a hegyoldal ezen a geyzírmezőn is.

Egészen felmásztam a gőzig, ezen a képen pont jól látszik, meddig.

A csizmám bokáig különböző színű sárral borítottá és kb 5 kilóssá vált, mire leértem, de találtam pocsolyát, hideget, meleget, kinek, milyen kell, és le tudtam pucolni, vissza lehetett szállni vele az autóba.
Hiába próbálnám elmesélni, amiket láttam, itt is, meg miután elindultam Grindavík felé haza (jó ncserkész soha nem megy ugyanazon az úton vissza, amin jött), nem tudnám.
Most komolyan mondom, érdemes megnézni a képeket a Picasan (ld lentebb), talán azokból átjön valami.
Hazafelé egy tengerszem a jobb oldalon, még egy kis fortyogó a bal oldalon, ember (óriás) alakú sziklák a  tajtékzó óceán partján, nagyon feltámadt a szél. Ennél sokkal tajtékosabban hullámzott, de mondom, nem lehet visszaadni a képeken, csak nagyon kis részét annak, amit látni.

Azt hittem, vihar közeleg, mert mire visszaértem a városba, az út egyik oldalán sütött a nap, Rvík felett meg sötétkéken volt beborulva az ég. Igen baljóslatúnak látszott. De nem lett belőle semmi.
Holnap visszamegyek Nauthólsvikbe, de előbb kipucolom a csizmámat.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Krysuvik131030

Olyan fáradt vagyok, mintha lapátoltam volna egész nap. Lehet, hogy a lapátolástól nem fáradtam volna el ennyire.

Magga Pála-val töltöttem a napot.
Reggel 10-re hívott a megszokott helyre, a Lifandiba. Beszélgettünk délig.
Bemelegítésül a tanárok társadalmi helyzetéről, megbecsültségéről beszélgettünk. elmondta, hogy van a társadalomban egy kis féltékenység, elégedetlenség a tanárokkal szemben, mert ellentétben a többi izlandival, akik igen keményen, minden nap sokáig dolgoznak, a tanárok délben 1-kor, 2-kor legkésőbb hazamennek, és úgymond felkészülnek a követekező napi teendőikre. Azonban a tanítással töltött évek során rutinná válik ez a munka is (most az mindegy, hogy ez baj-e vagy nem), úgyhogy nem igaz, hogy órákat igényelne a felkészülés a számukra. Következésképpen, bár nem keresnek annyit, mint pl egy banki alkalmazott, de nem is annak a felét, pedig gyakran csak feleannyit dolgoznak, mint ő. A bérek valóban lehetnének magasabbak a szférában, de a társadalmi megítélés szerint bőséggel meg vannak fizetve azzal a szabadság-mennyiséggel, amennyi van nekik: egész nyár, őszi szünet, karácsonyi szünet, síszünet, húsvéti szünet. Senki másnak nem jár ennyi szabadság itt, mint a pedagógusoknak, illetve a gyerekekkel foglalkozóknak. 
Azért nem egyértelműen mondok pedagógust, mert itt nincs törvény a kötelező képzettségekről és végzettségekről, mint nálunk. A gyerekek 9 éves koráig bárki foglalkozhat velük. 9-től kell a tanári végzettség. Nem népszerű a tanárképzésben való részvétel, mert 3+2 éves, és itt nehezen engedhetik meg maguknak az emberek, hogy 5 évig járjanak a felsőoktatásba, adósodjanak el, majd ez után kezdjenek el dolgozni. Mondta MP. Hát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy értem. Akkor a többi egyetemi fakultást miért nem utálják? Azok rövidebbek? Vagy lehet közben dolgozni, pénzt keresni? Vagy nem kerülnek pénzbe? Nem hinném. Megkérdezem. Biztos, ami biztos, és ezt már több helyen említettem, igen alacsony a diplomás pedagógusok száma a 2 - 9 éves korosztállyal foglalkozók körében.
Hjallastefnan intézményeiben a gyerekekkel foglalkozók nem mennek haza 1-2 órakor, és hagyják a gyerekeket semmit nem nyújtó napközikben, hanem akár 4-ig, 5-ig velük vannak ugyanott, ahol délelőtt, a saját helyeiken, a saját környezetükben a saját, megszokott tevékenységeik között. Ezért Hjallastefnan alkalmazottjai jobban keresnek az állami, önkormányzati iskolákban, óvodákban dolgozóknál.
Sajnálatos, hogy nincs értéke a pedagógus diplomának, az országban egy helyen, Akureyriben, az északi fővárosban képeznek pedagógusokat (tanítókat, óvodapedagógusokat, bölcsődei gondozókat). Az ottani és környékbeli intézményekben 100%-os a diplomások száma az oktatási intézményekben. (Tudom, mondtam már.) Javasoltam, hogy próbáljanak meg egy saját tanárképzést alapítani. MP csillogó szemmel mesélte el, hogy ma éjjel éppen erről álmodott: alapít egy saját, Hjalli tanárképzőt. Azt, hogy én pont ezt javasoltam (persze nem komolyan, hogy is jönnék én ehhez), égi jelnek tekintette. :)

Óvatosan tapogatóztam, vajon valóban érdeklődik-e az Alapozó Terápiák iránt, ahogy erről már többször szó volt vele is, másokkal is. Kiderült, hogy egyrészt nemhogy érdekli, hanem nagyon érdekli, valamint azt is megtanultam, hogy ha egy izlandi mond valamit, akkor az úgy is van. I am a man of my word. Nagy súlya és hatalma van a kimondott szónak. Sok helyen olvastam, többek között a Kis Könyvemben, hogy beszélgetés közben egyáltalán nem figyelnek oda egymásra, és a könyv írójának fogalma sincs arról, hogy ennek ellenére hogyan szereznek és jegyeznek meg információkat egymásról, emberekről, eseményekről. Ezek szerint így: nem igaz, hogy nem figyelnek oda. Vagy: akikkel én együtt dolgozom, illetve akikhez ezen az úton közöm lett, nem igazi izlandiak. Kicsit igaziak, mert e-mailre igen ritkán válaszolnak, de ez minden, amit fel tudok hozni "ellenük". Eddig tényleg minden úgy volt, hogy megbeszéltük. Igaz, minden az utolsó pillanatban derül ki, kövképpen válik biztossá, de tényleg lett lakás, végül tényleg lett internet, lett műsor a tévében és a többi és a többi.
Úgyhogy várja, hogy én megírjam ennek az együttműködésnek a vázát, egyelőre, később meg az egész projektet. Rendkívül izgalmas feladat. Az a vezérfonala, hogy Magyarország exportál know-how-t a gazdagabb Izlandra. hogy Magyarország, aki jelen esetben pl. a Norvég Civil Támogatási Alap (melyben Izland is a donátorok között szerepel Norvégiával és Liechtensteinnel együtt) kedvezményezettje tud innovációt, alternatív pedagógiát ajánlani és telepíteni egy donátor országba. nem pedig fordítva, ahogy szokásos. Nagyon kíváncsi vagyok, lesz-e erre fogadó készség otthon.
Nekiülök, és összeállítom az együttműködési tervet. Because I am a woman of my word either.

A Lifandiból elmentünk az egyik iskolába, MP új autójával, a Dodge-ot eladta.Ez most egy KÖZEPES méretű Nissan Pickup. Van hozzá rászerelhető camper, amivel júniusban körbeutazza az országot. Szeretettel meghívott, hogy tartsak vele, a repülőjegyen kívül semmi költségem nem lenne. Hm... Alig bírtam bemászni, olyan magas. Bőr ülések, egy terem, valami 8 hangszóró, automata. És nem nyafog a biztonsági öv.

Mivel ebben a suliban már jártam, kedvesen üdvözöltek, szinte megörültek nekem, hogy még mindig itt vagyok. Rögtön, szokás szerint, ebéddel, kávéval, csokival kínáltak. Ma lasagna volt, meg is kóstoltam, de nem voltam igazán éhes, mert a Lifandiban egy olyan tömény csokiizét választottam gyanútlanul, hogy úgy kellett a kávéval bevenni a falatokat, mintha gyógyszert ennék, különben nem ment volna le. Otthagyni meg azért még mindig nem merem, vagy nincs pofám, sose én veszem. Szóval megkóstoltam a lasagna-t, MP addig valamizett egy számítógépen. Kedves, fiatal kis tanítónénivel beszélgettem, míg vártam, neki pihenő ideje volt éppen, így nem akartam fárasztani, mert fél óra múlva neki vissza kellett mennie a gyerekek közé.

Innen a Reykjavíki Városi Színházba mentünk, ahol MP egy megbeszélésen vett részt. A megbeszélés témáját nemigen tudta előre, kiváncsi is volt, vajon miért hívták, mit akarnak tőle. Azt hitte, hogy egy előadást szeretnének tőle valami gyerek témában.
Egy nagyon kedves hölgy fogadott bennünket, később kiderült róla, hogy jazz énekesnő, de erről később. (Sajnos nem emlékszem jól a nevére, majd pótolom.) Miután röviden elmondta, miért is hívták ide MPt, körülvezetett a színfalak mögött egy akkora színházban, mint mondjuk a Víg. 3 színpados, egy nagy, 2 kisebb. De előbb elmondom, miért hívták ide: a színház elhatározta, hogy megíratja és színre viszi a Hamlet litli c. darabot. !!!!!!!!!!! Naná, hogy azonnal elmondtam, hogy Alföldi Róbert megrendezte a Vörös Róbert által átírt Bánk bán junior-t. A nő akkora érdeklődést mutatott ez iránt, hogy amikor fölértünk a talán színésztársalgóba, ahol a rendező fiatalember fogadott bennünket, elkezdte szó szerint rángatni a ruhám ujját, mint egy gyerek, hogy mondd el neki is, mondd el neki is! Elmondtam a rendezőnek is a Bánk bán juniort, persze nem hallott róla, de biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekelte, és biztos vagyok benne, hogy megnézte azóta az interneten, miről beszéltem. Azt hiszem, megfogalmazom szépen, és megírom az Alföldi fb oldalára ezt a történetet. Vagy hülyeség?

Jó óra hosszat tárgyaltak izlandiul, sokat értettem belőle, empátiáról, társadalmi és családi problémák iránti fogékonyságról volt szó, és az is kiderült, hogy MPt, mint tapasztalt és elismert pedagógust szerették volna megkérdezni, mi a véleménye a kezdeményezésről, tudna-e akár szövegszerű, vagy gyakorlati tanácsokat is adni. Naná, hogy tudott, meg aztán nyilván folytatódik majd az együttműködés.
Kaptam kávét (:), kimehettem a teraszra a cigimmel, sütött a nap, és szerencsém volt egy fiatalembert megfigyelni az utcán (jó nagy utca a Kringlan), aki a fülében szóló zenére táncolva haladt a buszmegálló felé. Figyelemre méltó mozgása volt!

A színház hátulról (ki nem látott már ilyet?!...) a díszítőkkel (a tribute to CsPjr), illetve a Mary Poppins (MP stands for her as well this time) díszleteivel:

A színházból egy óriás shopping mallba mentünk, mert MP meg akarta vásárolni a kedves jazz énekesnő (akinek még mindig nem tudom a nevét) cd-it. Így is tett, könyvet is vett, leültünk még egy negyed órára beszélgetni, aztán visszavitt az autómhoz, amibe beleülve becsülettel igyekeztem hazajutni, mert jártányi erőm sem maradt ez után a nap után.

Vannak emberek, akik egyszerűen annyira igénybe veszik a társaságukat, hogy abban nem marad erő egy szem se. Pedig jól éreztem magam, érdekes és hasznos nap volt, meghívott Lilja színdarabjának főpróbájára péntekre (igaz, kicsit erőszakos is voltam, de sikeresen), egy, a tanzániai árvaház adományozóinak találkozójára és jövő szombaton vacsorára Péterrel a házába. Ez utóbbiakat teljesen magától, csak a színház miatt voltam kicsit pushy, remélem, nem nagyon. A Tanzániáról majd még írok. Máskor. 

Bolognai spagettit főztem vacsira, finom volt és rengeteg. Szerintem még Péternek is marad belőle, 11 nap múlva jön.

Már megint jól egyedül maradtam. Még egy utolsó két hét. Lehet, hogy az életben nem lesz több ilyen. Erre én, ahelyett, hogy jól örvendeznék, hát, elég nyomi lettem. Megint megállt az idő, ami az elmúlt egy hét alatt rohant. Petinek van rá elmélete: akkor rohan, amikor a rengeteg élmény éri az embert. hiszen normális esetben egy évre elegendő az az élmény mennyiség, amit pl. most vele egy hét alatt szereztünk. Ugyanakkor meg úgy tűnik, mintha hosszú idővel ezelőtt kezdődött volna ez a hét, épp azért, mert a rengeteg élményt az ember el akarja osztani egy normális befogadási időszakra, nem pedig 7 napra. Érdekes és logikus elmélet.

Az autót kölcsön adtam Krisztának, mert neki meg most van itt az Embere, ők bezzeg elmentek a Snaefelsnessre. Na, azért lehet, hogy ezt még bepótolom majd. Mivel nincs autó, lehetett buszozni tegnap. Ahogy megigértem magamnak, kibuszoztam fényes délben a Seltjarnarnes félszigetre, hátha apálykor tényleg ki lehet sétálni a Grotta-hoz.

És hátha megtalálom a Kvika-t, azt a klépzőművészeti alkotást, amiben lábat lehet áztatni. Meleg víz van benne, mint egy kicsi geyzir, csak ott bugyog, de eddig nem még nem láttam.

Kinéztem a busz útvonalat, van online menetrend, be kell írni az adatokat, és ő megtervezi az utat. Átszállós út, 1-es, 11-es. Tudtam, mert voltam már kint busszal, kétszer is. Meg autóval is kétszer. De most megint ragyogott a nap, jó kis hideg volt, alaposan beöltöztem a túrához: dupla nadrág, dupla pulcsi, dupla zokni, sál, sapka, dupla kesztyű. A buszon majdnem megbuggyantam. Fűtenek, mint állat.
Előtte még a postára is beugrottam megtudni az árakat, ha mégsem fogok tudni mindent hazavinni, vagy küldeni. (Pont, mint otthon, az árak, se több, - és sajnos - se kevesebb.)
Azért, mert tegnapelőtt, csütörtökön, az elutazás miatti bánatomat a Salvation Army Shop-ba fojtottam. Kettő barna, puha takaró lett az eredmény, de jó lenne Brekibe majd, 1 ezer Ft-ba került. Kimostam, megszárítottam, illatos, puha és meleg, csak éppen hogy a fenébe jut el Budapestre? Megoldom, ahogy magamat ismerem.

Tehát bementem a belvárosba az 1-essel, átszálltam a 11-esre, ami kivitt a félszigetnek majdnem csücskére.

Jól látható, hogy sétaút van a toronyig, nem is keskeny. A minap, amikor ott voltunk, a kőgáton próbálkoztunk kibillegni, de nem lehetett, mert a dagály egy szakaszon még a kőgátat is víz alá vonta. most több 10 méteres út volt mindkét oldalon a kőkerítés mentén. Sehol senki, én egyedül meg a sirályok. Egészen jó kedvem lett. Kimentem a toronyhoz, hallgattam a zenémet a telefonon, fényképeztem.

Még táncoltam is egy kicsit az árnyékommal! :) Megpróbáltam levideozni az árnyékot, de nem engedte a gépezet, mert amikor videora kapcsoltam, elhallgatott a zene. Zene nélkül meg nem ment. Körbejártam a tornyot, van ott egy kis épület is, talán kávézó a nyárra, de sehol egy lélek se járt.

Találtam a múltkorinál még halottabb medúzát, csak ott volt a kavicson. Szegény, kihozta a hullám, de vissza már nem vitte.

Elindultam visszafelé, kitűztem célul: begyalogolok a belvárosba a tengerparti sétányon: 5 km!

Menetben 10 perc múlva megtaláltam a Kvika-t, amiről eddig csak képeket láttam, mutattam, de nem leltem. Na, most meg itt volt. Érdekes, tényleg kicsi, de bele lehetne ülni, ha muszáj, inkább lábat szoktak benne melegíteni valóban. Kicsi ház is áll mellette, talán véletlenül pont ott, nem tudom. És van ivókút is, ami épp jól jött.

Az úton egyre csak könnyítettem a szerelvényen: sál le, kesztyűből elég egy is, kabát kigombol, végül le kellett ülni egy padra, és a pótzoknit is le kellett venni, annyira melegem lett. A sétány mellett végig kis táblák mutatják, hogy milyen madarak honosak arrafelé, és hogy ha megállunk, és kinézünk az óceánra, mit látunk: hegyeket, mi a nevük, csúcsok, völgyek, laposok, szigetek. Esja a legfontosabb, havastetejű látnivaló. (Csütörtök reggel volt egy kis havazás, de hamar elmúlt itt, a városban.) Kék árnyalatú ez a tengerpart végig, amíg csak a városba nem ér az ember.

Strandok, homokos öblök, óriási sziklákkal borított részek mellett megy el az ember. Többen sportolnak a sétányon, vagy csak sétálnak, kutyáznak. Sehol nem szabad elengedni a kutyákat a pórázról. Nem láttam még egyáltalán elengedett kutyát. Csak rengeteg cicát.

Az összes ivókútnál megálltam inni, miből következően eléggé megszaporáztam a sétány végén a lépteimet meglátva egy benzinkutat. Már a kikötőben voltam, jókora bevásárló központ, meg éttermek, dizájn boltok között. Erre is jártam már egyszer-kétszer autóval, de nem láttam belőle semmit akkor. most meg, gyalog, nagyon érdekes hely ez is. Persze megszomorodtam, hogy nem tudtam, van egy tengermúzeum (már hogy is ne volna), ahonnan fel lehet menni a partiőrség hajójára. Nyilván lett volna rá kereslet az elmúlt héten.

Remek az a panoráma fotózás!

Csak mentem és bámultam, találtam egy thai éttermet, olcsó és nem finom, de nagyon éhes voltam, ettem egy levest. Mivel nem volt egy élmény, nem írok róla. (ld: Nothing to write home about. Literally.)
Visszakrültem oda, ahonnan a bálnát-nem-látó túrára indultunk, és gyorsan lefényképeztem azokat a képeket, amiket le akartunk akkor, de valahogy lemaradt. Itt egy:

A kikötő egyik vendéglátó egysége előtt találtam ezt a kis kuckót, feliratot, ami megint eszembe juttatta Margret (a vendéglátóm) első heti figyelmeztetését: you have the right to smoke. De hogy még törődnek is vele, hogy ez ne legyen kényelmetlen! Szokatlan, de itt elképzelhető. (Egyébként a reptéren is van kuckó, kint, hogy ha zuhog, vagy fúj, vagy hó, ne kelljen a dohányzóknak kényelmetlenkedniük.)

Mellette vicces biciklitároló, a bicikliket egy láncból készült, rozsdás biciklihez lehet kikötni, nem mintha bárki ellopná, csak, gondolom, hogy föl ne boruljon.

A leves, a kikötő, a tároló, meg minden után megérdemeltem, hogy beülhessek a cigizős kocsmába egy kávéval, teával, hogy megírjam az elmaradásaimat. Persze belebotlottam abba az antik boltba, amit kb az első héten kinéztem, hogy egyszer majd bejövök... Kirakat és enteriör:

És most figyelj: NEM VETTEM SEMMIT! Egyetlen nyomorult darab tejkiöntőt se!

Viszont beülve a kávézóba elszívtam egy fél doboz cigit, na, ilyet se csinálok többet, az tutti. Egyrészt, mert megfájdul a fejem, másrészt meg nincs ennyi cigim. :)

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Seltjarnarnes

Elmentünk a híres pénisz múzeumba, de én inkább kihánytam tőle, mint tetszett volna. Nem prüdéria az ok, hanem a formalinban mutogatott bármik. Emlékszem, már iskolás koromban is kihánytam tőlük, bármi volt az üvegben. Nemhogy... Így ezeket a képeket inkább nem teszem itt közzé. Talán csak ezt az egyet, mert ez nem az, ami a múzeum fő témája.

Nem is maradtunk sokáig, inkább elindultunk a rég várt hattyú- és kacsaetetésre. Vittünk kenyeret, megtaláltuk a legjobb helyet, ahol más nem etetett, nem zavartuk senki etetését. hamarosan azonban az összes madár nálunk evett, kicsit talán túl sok is volt, és túl közel is jöttek, dehát ez volt a cél.

Egyre többen jöttek, hattyúk, kacsák, libák és persze sirályok. Hozzám is jöttek, pedig nálam nem is volt kenyér. Gyorsan át lehetett látni, hogy ki a vezér, ki ehet először, ki jön utána, saját fajtából, utána másikból, ott megint ismétlődik a rangsor. Ott ültünk legalább egy óra hosszat, amíg tartott a kenyér. Megint nagyon szépen sütött a nap, jól esett kint ülni. Ez is egy olyan e3semény volt, amit kigondoltam előre, amikor láttam, hogy mindenki ott eteti a padoknál a madarakat, hogy Peti nagyon fogja ezt szeretni. Nem csalódtam, igazi programponttá vált az etetés. Petinek voltak már madár barátai Amsterdamban, libák, akik megismerték, kijöttek hozzá, amikor odaért. Na, ezek is biztosan várják vissza, elég sok finom kaját kaptak tőle.

Ez jutott lunda helyett. Meg egy plüsslunda is jutott, mert többször meglátogattuk a bolhapiachoz hasonló boltot, ahol minden fillérekbe kerül, és ahol a plüss puffin ott várakozott.

Mivel megetettük a madarakkal a kenyerünket, bementünk a pékhez, és vettünk egy igazi kenyeret magunknak. Csak mondom, hogy egy ilyen igazi, péknél sütött kenyér négyszer annyiba kerül, mint a bóti. Mondjuk finomabb is, az igaz, másnap, meg harmadnap is finom volt még.
Aztán beültünk a cigizősbe, kávéztunk, beszélgettünk, majd visszamentünk az autóhoz. Indultunk a Blue Lagoonba, mivel a kanadai pár tegnap a Laugarvatn-ban azt modnta, nem szabad kihagyni. Tudtam, hogy nem szabad, és tudtam, hogy nagyon turistás, így aztán gyerünk. Ez Izland bevallottan a leglátogatottabb turista látványossága.
Tegnap voltunk már arra, Grindavík felé menet éri el az ember, a reptér felé menet.
Fél 5-re értünk oda, nekem már kicsit vacak kedvem volt, mert gondoltam, mindjárt besötétedik. Merthogy valamilyen okból azt hittem, hogy fél 6. nem tudom, hol néztem el az időt, de minden esetre nagyon megörültem, hogy csak fél 5.
A Blue Lagoon szilikonos, kék vízű tó, egy geotermikus erőmű mellékterméke. Erre épült a fürdő, a szálloda, a klinika. Amikor az ember a parkolóba ér, bemegy a legelső épületbe, kérdez. Bőröndmegőrző. Ugyanis mindenki a reptérről jövet, vagy oda menet látogat el ide.
Tehát nem ez a bejárat. Egy kis út vezet a bejárathoz, bazalt sziklák, lávakövek között.

Beér az ember egy fogadó csarnokba. Sorban áll egy-két embernyit, fizet egy vagyont, még úgy is, hogy hoztunk törölközőt, fürdőruhát (adnak mindent még pénzért) meghallgatja a működési rendet, most először egy kis fenyegetést is (ha elvész a karszalag, kifizettetik), és elindul az öltözők felé. Már innen látni a vizet.

Az öltözők szürke márványból vannak, egyszerűek, elegánsak, praktikusak. minden zuhanyzó fel van szerelve az ott kapható, híres fürdőhabbal és hajbalzsammal. Sminkleszedő, fültisztító, hajszárítók, otthagyott papucsok, gyönyörű törölközők, pihe-puha fürdőköpenyek. Kis elegáns rendetlenség, mint mindenhol Izlandon. Természetesen zuhanyozni kell itt is, mielőtt a vízbe mennénk, lehetőleg fürdőruha nélkül, a zuhany után ajánlatos felvenni a fürdőruhát. Ez tényleg így van minden uszodában, itt azonban elég sok a turista, nem veszik komolyan. Ez élő víz, forró is, tisztul is. Nem uszoda.

Nagyon hideg volt kimenni az épületből. Fel lehetett akasztani a törölközőket, szatyrot kint is, bent is. Senki nem nyúl a másikéhoz, megjegyzi, hova akasztotta, merthogy a kincstáriak mind egyformák. Nagy bátran kivittük a telefonokat fényképezni, mint látható, jól is tettük, de aztán elég gyorsan vissza is vittem a szekrénybe, nem tehetek róla, én nem ott szocializálódtam. (Megjegyzem a közönség 98%-a nem helyi.) Belépcsőztünk a vízbe, meleg volt, és nagyon sós. Nagy területen fekszik, sok víz, kis lagúnák, onnan is a neve, gondolom.

Óriási óra mutatja az időt, világít, jókora fénnyel, mert a hidegben erősen gőzöl a víz, nem látni semmit. Valahogy minden arról szól, hogy kényelmes legyen, használható legyen, törődnek az emberekkel. Elvándoroltunk egy olyan kis lagúnába, ahol nem volt senki más rajtunk kívül. Arra sétált a parton egy fekete ruhás, láthatósági mellényes őr, és nemhogy én, de Peti is rögtön arra gondolt, hogy ránk szól, mert itt biztosan nem lehet lenni. Nem, nem szólt, hanem mosolygott ránk, és tovább ment. Azért van ott, hogy vigyázzon, ne legyen baleset. Vagy ha mégis van, intézkedjen. Értünk van ott, nem ellenünk. :) Jó sokan vannak egyébként.
Egy barlangban több nyelven elmesélik a fürdő történetét, az is nagyon érdekes volt.

Bandukoltunk a vízben, felfedezendő mindent, amit csak lehet, amikor egy lány jött szemben a vízben egy tálcával a kezében, rajta 3 kis tálka. Peti azt hitte, ennivalót kínál, de nem, hanem valami helyi híres arcbekenő algapakolást, meg másik pakolást, amit én persze elfogadtam, remélve, hogy nem  leszek tele pattanással másnapra. (Nem lettem.) Úgy néztem ki, mint rém, de nem kellett szégyellni, mert szinte mindenki rémre maszkírozta magát egyrészt a lány által kínált pakolásokkal, részben pedig a medence partján bizonyos helyeken található faládákból magukra kent szilikonos, szürke iszappal.  (A kép csupán illusztráció, nem a valóságos szereplők vannak rajta.)

Persze én megvizsgáltam a gőzt is, a zuhanyokat is végigpróbálgattam, benéztem a szaunákba, Peti beszélgetett az egyik dolgozóval, segített neki kicsit szemetet szedni, mert az emberek használják a vízben bent működő bárt, csak a poharakat nem képesek a szemétbe dobni, leteszik a kövekre elrondítva a körletet. Ezen bosszankodott kicsit, máson nem láttam bosszankodni egy egész héten át.
Nagyon megéheztünk, nem pontosan tudom, így visszagondolva, mi volt a terv: eljönni egy kb 5 órás programra ebéd nélkül, szendvics csomagolás nélkül. Vettünk egy dupla szendvicset, megettük, fini volt. Csak kevés. Lassan sötétedni kezdett, nagyon érdekes volt, hogy eltűnt minden, a pára és sötét miatt alig valamit lehetett látni. Szegény őrök sem voltak már annyira mosolygósak, meresztették a szemüket a sötét felhőbe, és próbáltak látni.

Nem akaródzott kijönni, nem a hideg miatt, mert addigra már nagyon át voltunk melegedve, jól esett egy-egy kezet, lábat kilógatni a vízből.

Csak mert még mindig voltak felfedezetlen területek, és félő volt, hogy aznapra már azok is maradnak, annyira sötét lett hirtelen. Sok kis lámpa gyulladt a parton, az épületben, a bárban, az étteremben, de a víz fölött sötét volt és átláthatatlan pára. Egyre melegebb vízpászmák érkeztek, jól esett volna egy hideg zuhany. Akkor még nem is tudtuk, mennyire jól esne.
Végül, jó két órányi ázás, pakolás, vándorlás, gőzölés után kimásztunk a vízből, és akkor éreztük, hogy a só áll a bőrünkön.
Azt csak utóbb vettük észre, hogy egyáltalán nem tudjuk lemosni, hiába az odakészített szuper tusfürdő, szuper balzsam, szuper zuhanyzó, a só maradt. Másnap reggelig legalább. Egy itthoni, alapos zuhanyzás nyomán lehetett tőle megszabadulni. A ruhánk még mindig sós, gondolom, a következő mosás lesz csak úrrá rajta.
Nagyon nagy élmény volt ez is, tényleg kihagyhatatlan, egymillió légy nem tévedhet alapon.

https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/NapjaimPetivel