Tegnap megint találkoztam Hjallastefnan igazgatóival. Majdnem mindegyikkel, mert tegnap nem kötelező volt nekik eljönniük a szokásos hóvégi megbeszélésre. Gudrun elmesélte, hogy most először tartanak ilyen találkozót, az jön el, aki akar, arról beszél, amiről akar, ami fontos neki, vagy csak a szívét nyomja.
Persze nem tudom, miről beszélgettek, de óriásiakat nevettek, vicces hangokon beszéltek, mintha utánoznának valakit, majd még nagyobbakat nevettek. Egyszer-egyszer mintha megértettem volna egy apró részletet, elmondtam nekik, és egyrészt csodálkoztak, másrészt viszont őszintén örültek. Egyszer Aslaug (aki olyan ebben az egyesületben, mint én az AME-ban) beszélt valamiről, amiről úgy éreztem, mintha rólam szólna. Pedig nem nézett rám, nem mondta ki a nevemet, nem változott meg a hangja, azt hiszem, éppen azt játszották, hogy vajon oda fogok-e figyelni. Odafigyeltem, mert rájöttem, hogy arról mesél, amikor egyik nap egy suliban jártunk a sok ovi után, és én mondtam neki, hogy itt végre látok gyerekrajzokat, színeket, dekorációt a falakon az óvodák töküres falai után. Otthon érzem magam az iskolában. (De ezt le is írtam abban a cikkben, emlékszem.) Mondtam akkor neki és az iskola igazgatójának, hogy nálunk ez inkább fordítva van, mert az ovik a nagyon-nagyon színesek, akár államiak, akár nem, és az iskolák az inkább üresfalúak, dekoráció nélkülibbek (persze ez főleg a nem AME iskolákra igaz), mert mi úgy gondoljuk, hogy az ovis mindenhonnan szerzi az életről szóló információkat, falról, tábláról, polcról stb., az iskolásnak meg jobban arra kell koncentrálnia, amit éppen tanul. Ezt nagyon érdekesnek, sőt, meggondolandónak tartották, és nagyon boldognak látszottak, amikor észrevették, hogy felfogtam, miről beszélgetnek.
Szívesen megtanulnék izlandiul, ha volna még egy három hónapom itt, olyan, mint a tündenyelv, mondta a fiam.
Kérdezték, szoktunk-e mi is ilyen kötetlen, informális napot tartani az igazgatóknak. Meséltem, hogy ha a pénz (vagy e szó bármilyen egyéb formája) szerepel a meghívóban, szinte mindnyájan ott vannak az igazgatók. Ha nem, alig a harmaduk szokott eljönni. Aslaug erre azt mondta, ő szendvicset és csokit ar a meghívóba ahhoz, hogy mindenki itt legyen.
Az irodájuk ablakából az Esja vulkánt lehet látni, most éppen havas a teteje.
Amikor mindenki szedelőzködni kezdett, én is elindultam. Nem, mintha dolgom lett volna bárhol. De nem is igaz! El kellett mennem az autóval a Herz-hez, hogy megkérdezzem, adnak-e rá szögecses téli gumit, mert úgy láttam, már majdnem minden autón ilyen van, gondoltam, biztos kell.
Persze adtak, várjak fél órát, annyit se, kicserélik. Addig igyak kávét, használjam a wi-fit. Ittam, használtam, elolvastam a Reykjavík Grapewine-t, ez egy itteni fajta Pestiest. Nagyobb, vastagabb, és nem egy hétre, hanem kettőre szól.
Ha már ott vagyok, ahol vagyok (a belföldi repülőtér mellett), a nap is sütögetett, de legalább is nem volt nagyon borús, elindultam megnézni a híres Nauthólsvik-et. Nagyon szép volt, ideképezem, de most, hogy írok, olvastam el a honlapjukat, és szereztem tudomást róla, hogy a felét se láttam! holnap visszamegyek.
Ez egy sárga homokos kis tengeröböl a város-ban szinte. Az a kerek, ami a vízben van, meleg víz. Most olvastam, hogy vannak még melegvizek, meg gőz is, mondom, holnap megnézem.
És akkor ma.
Úgy volt, hogy MP-vel ebédelek, de nem jött össze. Nem baj, csak kicsit hülyén érzem magam, hogy még csak nem is küldött egy sms-t, hogy nem ér ár, vagy hogy nehari, közbejött valami. Gondolom, ezt itt szokás, sokminden másképp van, mint ahogy én eddig működtem.
Fordítgattam, Katával beszélgettem délelőtt, ettem, egy melegszenyát, aztán megráztam magam, és kalandra fel!
Elindultam a közli Krysúvikba, ahol szintén gőzölög, meg morog, meg cuppog a föld, közel van ide, és mégsem voltam ott eddig. Így hazaérve persze nem értem, hogyhogy nem ez volt az első, amit megnéztem, vagy megmutattam volna a lányoknak, Petinek. Biztosan már unalmas is olvasni, de megint egy akkora csoda volt ez ma, mint az összes többi az összes többi napokon.
Ahogy kimegy az ember a reptér felé Hfj-ból, egy perc múlva elágazik az út Krysúvik felé. Tényleg közel van. Ezt azért hangsúlyozom ennyire, mert az egyik pillanatban még a jól ismert kis városkámban, a jól ismert kis uszodám, és kedvenc malacos közértem mellett voltam, a következő negyed órában meg itt:
Tündeföldön. Sehol egyetlen lélek, egyetlen autó, egyetlen állat, vagy busz, vagy szekér, vagy bármi. Semmi. Egyszerűen semmi. Mondjuk nem kellett messzire menni, és itt, ezen a képen még út is van, ez azonban később majd megváltozik. De tényleg, az volt kiírva, Krysúvik 22 km. Hát annyit még gyalog is kibírok, gyerünk. Nem veszélytelen a dolog, különösen nem egyedül. Pl ennek, a képen látható útnak a végén van egy domb, aminek a tetején kibukkanva az embernek eláll a lélegzete, és ez egyedül nem annyira jó.
Tudom, szivárvány volt már. De most ez megint egy másik szivárvány, máshol, másnap, és egyáltalán. Teljesen kietlen kövek között autóztam egy fél órát, elég lassan mentem, bámulás, fényképezés, csodálkozás, hitetlenkedés, ilyesmi foglalt le, nem értem rá száguldozni. Nem zavartam senkit, mondom, rajtam kívül ma ezt az utat senki nem használta. Kis városkámtól mintegy 8-10, Rvík-tól 15-20 km-re. (Örvendeztem a szöges kerekeken, mert szemerkélt valami, lehet, hogy hó.) Nem gyorsan haladtam, így mindent meg lehetett nézni, igyekeztem le is fényképezni, de a képek nem adják vissza a hangulatot, a csendet, a hideget, ami körülvett. Egészen elképesztő földrész. Tegnap megnéztem a Gravity-t, és arra gondoltam, hogy milyen kicsi is pl ez az Izland ahhoz képest, ami ott kint van. Most mégis elég nagynak, végeláthatatlannak, rettentőnek tűnt.
Sivatagi kőformációk, barnák, mint a homok, pedig nem. Bazalt. mint itt minden. Kő kő hátán. Mögötte meg havas hegyvonulat. Nem látszik innen, de nagyon magas és nagyon vad hegyek. Köztem és köztük az óceán, egy fjord, egy öböl, egy lagúna.
Ez az út már ún. hard surface, fekete bazaltkavics, jól ledöngölve. Vagy nem olyan nagyon jól ledöngölve. Lassan kell menni mert különben az az érzésed, hogy szétvered a kocsi alját. Szögecses kerekeim megnyugtatóan kattogtak, nem csúsztam, igazából nem is féltem, azt is elfelejtettem. Nagyon kellett nézni mindenhova. Pedig még csak út közben voltam Krysúvik felé, amit persze messziről meglátni, mert pipál, gőzöl és szaglik a hegyoldal ezen a geyzírmezőn is.
Egészen felmásztam a gőzig, ezen a képen pont jól látszik, meddig.
A csizmám bokáig különböző színű sárral borítottá és kb 5 kilóssá vált, mire leértem, de találtam pocsolyát, hideget, meleget, kinek, milyen kell, és le tudtam pucolni, vissza lehetett szállni vele az autóba.
Hiába próbálnám elmesélni, amiket láttam, itt is, meg miután elindultam Grindavík felé haza (jó ncserkész soha nem megy ugyanazon az úton vissza, amin jött), nem tudnám.
Most komolyan mondom, érdemes megnézni a képeket a Picasan (ld lentebb), talán azokból átjön valami.
Hazafelé egy tengerszem a jobb oldalon, még egy kis fortyogó a bal oldalon, ember (óriás) alakú sziklák a tajtékzó óceán partján, nagyon feltámadt a szél. Ennél sokkal tajtékosabban hullámzott, de mondom, nem lehet visszaadni a képeken, csak nagyon kis részét annak, amit látni.
Azt hittem, vihar közeleg, mert mire visszaértem a városba, az út egyik oldalán sütött a nap, Rvík felett meg sötétkéken volt beborulva az ég. Igen baljóslatúnak látszott. De nem lett belőle semmi.
Holnap visszamegyek Nauthólsvikbe, de előbb kipucolom a csizmámat.
https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Krysuvik131030
