Elmentünk a híres pénisz múzeumba, de én inkább kihánytam tőle, mint tetszett volna. Nem prüdéria az ok, hanem a formalinban mutogatott bármik. Emlékszem, már iskolás koromban is kihánytam tőlük, bármi volt az üvegben. Nemhogy... Így ezeket a képeket inkább nem teszem itt közzé. Talán csak ezt az egyet, mert ez nem az, ami a múzeum fő témája.
Nem is maradtunk sokáig, inkább elindultunk a rég várt hattyú- és kacsaetetésre. Vittünk kenyeret, megtaláltuk a legjobb helyet, ahol más nem etetett, nem zavartuk senki etetését. hamarosan azonban az összes madár nálunk evett, kicsit talán túl sok is volt, és túl közel is jöttek, dehát ez volt a cél.
Egyre többen jöttek, hattyúk, kacsák, libák és persze sirályok. Hozzám is jöttek, pedig nálam nem is volt kenyér. Gyorsan át lehetett látni, hogy ki a vezér, ki ehet először, ki jön utána, saját fajtából, utána másikból, ott megint ismétlődik a rangsor. Ott ültünk legalább egy óra hosszat, amíg tartott a kenyér. Megint nagyon szépen sütött a nap, jól esett kint ülni. Ez is egy olyan e3semény volt, amit kigondoltam előre, amikor láttam, hogy mindenki ott eteti a padoknál a madarakat, hogy Peti nagyon fogja ezt szeretni. Nem csalódtam, igazi programponttá vált az etetés. Petinek voltak már madár barátai Amsterdamban, libák, akik megismerték, kijöttek hozzá, amikor odaért. Na, ezek is biztosan várják vissza, elég sok finom kaját kaptak tőle.
Ez jutott lunda helyett. Meg egy plüsslunda is jutott, mert többször meglátogattuk a bolhapiachoz hasonló boltot, ahol minden fillérekbe kerül, és ahol a plüss puffin ott várakozott.
Mivel megetettük a madarakkal a kenyerünket, bementünk a pékhez, és vettünk egy igazi kenyeret magunknak. Csak mondom, hogy egy ilyen igazi, péknél sütött kenyér négyszer annyiba kerül, mint a bóti. Mondjuk finomabb is, az igaz, másnap, meg harmadnap is finom volt még.
Aztán beültünk a cigizősbe, kávéztunk, beszélgettünk, majd visszamentünk az autóhoz. Indultunk a Blue Lagoonba, mivel a kanadai pár tegnap a Laugarvatn-ban azt modnta, nem szabad kihagyni. Tudtam, hogy nem szabad, és tudtam, hogy nagyon turistás, így aztán gyerünk. Ez Izland bevallottan a leglátogatottabb turista látványossága.
Tegnap voltunk már arra, Grindavík felé menet éri el az ember, a reptér felé menet.
Fél 5-re értünk oda, nekem már kicsit vacak kedvem volt, mert gondoltam, mindjárt besötétedik. Merthogy valamilyen okból azt hittem, hogy fél 6. nem tudom, hol néztem el az időt, de minden esetre nagyon megörültem, hogy csak fél 5.
A Blue Lagoon szilikonos, kék vízű tó, egy geotermikus erőmű mellékterméke. Erre épült a fürdő, a szálloda, a klinika. Amikor az ember a parkolóba ér, bemegy a legelső épületbe, kérdez. Bőröndmegőrző. Ugyanis mindenki a reptérről jövet, vagy oda menet látogat el ide.
Tehát nem ez a bejárat. Egy kis út vezet a bejárathoz, bazalt sziklák, lávakövek között.
Beér az ember egy fogadó csarnokba. Sorban áll egy-két embernyit, fizet egy vagyont, még úgy is, hogy hoztunk törölközőt, fürdőruhát (adnak mindent még pénzért) meghallgatja a működési rendet, most először egy kis fenyegetést is (ha elvész a karszalag, kifizettetik), és elindul az öltözők felé. Már innen látni a vizet.
Az öltözők szürke márványból vannak, egyszerűek, elegánsak, praktikusak. minden zuhanyzó fel van szerelve az ott kapható, híres fürdőhabbal és hajbalzsammal. Sminkleszedő, fültisztító, hajszárítók, otthagyott papucsok, gyönyörű törölközők, pihe-puha fürdőköpenyek. Kis elegáns rendetlenség, mint mindenhol Izlandon. Természetesen zuhanyozni kell itt is, mielőtt a vízbe mennénk, lehetőleg fürdőruha nélkül, a zuhany után ajánlatos felvenni a fürdőruhát. Ez tényleg így van minden uszodában, itt azonban elég sok a turista, nem veszik komolyan. Ez élő víz, forró is, tisztul is. Nem uszoda.
Nagyon hideg volt kimenni az épületből. Fel lehetett akasztani a törölközőket, szatyrot kint is, bent is. Senki nem nyúl a másikéhoz, megjegyzi, hova akasztotta, merthogy a kincstáriak mind egyformák. Nagy bátran kivittük a telefonokat fényképezni, mint látható, jól is tettük, de aztán elég gyorsan vissza is vittem a szekrénybe, nem tehetek róla, én nem ott szocializálódtam. (Megjegyzem a közönség 98%-a nem helyi.) Belépcsőztünk a vízbe, meleg volt, és nagyon sós. Nagy területen fekszik, sok víz, kis lagúnák, onnan is a neve, gondolom.
Óriási óra mutatja az időt, világít, jókora fénnyel, mert a hidegben erősen gőzöl a víz, nem látni semmit. Valahogy minden arról szól, hogy kényelmes legyen, használható legyen, törődnek az emberekkel. Elvándoroltunk egy olyan kis lagúnába, ahol nem volt senki más rajtunk kívül. Arra sétált a parton egy fekete ruhás, láthatósági mellényes őr, és nemhogy én, de Peti is rögtön arra gondolt, hogy ránk szól, mert itt biztosan nem lehet lenni. Nem, nem szólt, hanem mosolygott ránk, és tovább ment. Azért van ott, hogy vigyázzon, ne legyen baleset. Vagy ha mégis van, intézkedjen. Értünk van ott, nem ellenünk. :) Jó sokan vannak egyébként.
Egy barlangban több nyelven elmesélik a fürdő történetét, az is nagyon érdekes volt.
Bandukoltunk a vízben, felfedezendő mindent, amit csak lehet, amikor egy lány jött szemben a vízben egy tálcával a kezében, rajta 3 kis tálka. Peti azt hitte, ennivalót kínál, de nem, hanem valami helyi híres arcbekenő algapakolást, meg másik pakolást, amit én persze elfogadtam, remélve, hogy nem leszek tele pattanással másnapra. (Nem lettem.) Úgy néztem ki, mint rém, de nem kellett szégyellni, mert szinte mindenki rémre maszkírozta magát egyrészt a lány által kínált pakolásokkal, részben pedig a medence partján bizonyos helyeken található faládákból magukra kent szilikonos, szürke iszappal. (A kép csupán illusztráció, nem a valóságos szereplők vannak rajta.)
Persze én megvizsgáltam a gőzt is, a zuhanyokat is végigpróbálgattam, benéztem a szaunákba, Peti beszélgetett az egyik dolgozóval, segített neki kicsit szemetet szedni, mert az emberek használják a vízben bent működő bárt, csak a poharakat nem képesek a szemétbe dobni, leteszik a kövekre elrondítva a körletet. Ezen bosszankodott kicsit, máson nem láttam bosszankodni egy egész héten át.
Nagyon megéheztünk, nem pontosan tudom, így visszagondolva, mi volt a terv: eljönni egy kb 5 órás programra ebéd nélkül, szendvics csomagolás nélkül. Vettünk egy dupla szendvicset, megettük, fini volt. Csak kevés. Lassan sötétedni kezdett, nagyon érdekes volt, hogy eltűnt minden, a pára és sötét miatt alig valamit lehetett látni. Szegény őrök sem voltak már annyira mosolygósak, meresztették a szemüket a sötét felhőbe, és próbáltak látni.
Nem akaródzott kijönni, nem a hideg miatt, mert addigra már nagyon át voltunk melegedve, jól esett egy-egy kezet, lábat kilógatni a vízből.
Csak mert még mindig voltak felfedezetlen területek, és félő volt, hogy aznapra már azok is maradnak, annyira sötét lett hirtelen. Sok kis lámpa gyulladt a parton, az épületben, a bárban, az étteremben, de a víz fölött sötét volt és átláthatatlan pára. Egyre melegebb vízpászmák érkeztek, jól esett volna egy hideg zuhany. Akkor még nem is tudtuk, mennyire jól esne.
Végül, jó két órányi ázás, pakolás, vándorlás, gőzölés után kimásztunk a vízből, és akkor éreztük, hogy a só áll a bőrünkön.
Azt csak utóbb vettük észre, hogy egyáltalán nem tudjuk lemosni, hiába az odakészített szuper tusfürdő, szuper balzsam, szuper zuhanyzó, a só maradt. Másnap reggelig legalább. Egy itthoni, alapos zuhanyzás nyomán lehetett tőle megszabadulni. A ruhánk még mindig sós, gondolom, a következő mosás lesz csak úrrá rajta.
Nagyon nagy élmény volt ez is, tényleg kihagyhatatlan, egymillió légy nem tévedhet alapon.
https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/NapjaimPetivel
