A tegnapi nappal is elmaradtam, egy gyors pótlás tehát:
Kora délután egy érdekes konferencián voltam, Mindfulness in Education címmel, persze izlandiul. Azért mentem, mert az egyik kedves vendéglátóm tartott előadást többek között. A legérdekesebb az volt benne, hogy egy nagy terem teljesen tele volt emberrel. Megint főként nőkkel, mivel oktatásról volt szó. :)
Kis örömmel nyugtáztam, hogy itt is tönkre ment a technika az előadás közben, a hallgatóság egyike-másika itt is köt, horgol, az iPhone-ját nyomkodja, de zömében azért mindenkit érdekeltek a többé-kevésbé érdekesnek tűnő előadások. Azt is élvezetes volt, így a szövegértés mellőzésével megfigyelni, hogy Gudrun (aki a Hjallastefnan munkatársa) mennyire más hangon beszél akkor, amikor nem a "sajátjai" között van, hanem idegeneknek ad elő. Ezt nagyon jól ismerem, én is más hangon beszélek egyesületi közgyűlés előtt, mint csak egy meghívott előadóként valahol. Mivel a téma meglehetősen nemzetközi, de legalább is semmiképpen nem kimondottan izlandi, sok olyan szó hangzott el ezekben az előadásokban, amelyekbe belekapaszkodva itt-ott tudtam is, miről van szó. És persze a ppt-k is komoly segítséget adtak.
Ez annak a nagy gimnáziumnak a bejárata, ahol a konferencia zajlott. "Rendes" iskola, nem magán, ilyet is jó néha látni az embernek.
Itthon, Hafnarfjördurban van, egy viszonylagos magaslaton, egy jókora lávaszikla tetején. Amikor kijöttem, egy pillanatra jól meglepődtem, hogy milyen magasan vagyok, nem is vettem észre, amikor otthonról idesétáltam. Egész más szemszögből mutatta magát a városkám: föntről. Ahogy eddig még sose láttam.
Délután pihi. Az azt jelenti, hogy nem megyek sehova. Ülök a gépnél, és mivel az íróasztal, ami itt van, egy gyerek íróasztal, ezért vagy görnyedek, vagy leengedem a széket, és a földön ülök, de bármelyik esetben fáj a nyakam, és jócskán a bal könyököm is. Ezt a (azt hiszem) krókuszt meg hazafelé menet láttam meg egy fa alatt. Vajon mi volt szegénynek a tere, amikor kivirágzott itt és most?
Elhatároztam ugyanis, hogy lefordítom a Hjalli pedagógia néhány alapdokumentumát, egyrészt, hogy hátha érdekel valakit, pl a Taní-tani-t, másrészt meg hátha tényleg érdekel valakit otthon. Margret meg egészen biztosan örülne neki, és ennyit megérdemel.
Este pedig SZÍNHÁZBA mentem!
A darab írója az én fő vendéglátóm, Margret barátnője, Lilja. Eddig főként krimiket írt, mint megtudtam, ez az első darabja. Egy kis színházban, a Tjarnabió-ban játsszák a darabot, tegnap volt a főpróba (mint az előadás), voltak nézők, nem volt telt ház, de több, mint félig. Főként barátok, rokonok, ismerősök, ha jól érzékeltem. Többek között ott volt Izland volt miniszterelnöke, Jóhanna Sigurðardóttir, akivel én kezet fogtam, neki bemutattak, mint egy Magyarországról érkezett expert-et in independent education. Még soha nem fogtam kezet egyetlen miniszterelnökkel sem (hagyjuk is ezt most). Kérdezte, mert emberileg beszélgettem vele, hogy tudok-e izlandiul, mondtam, nem. Különösnek találta, hogy mégis itt vagyok, egy izlandiul beszélő színházban, vajon akkor ez most hogy lesz. És akkor én végre valakinek, akiről azt gondoltam, hogy talán megérti, elmondhattam, hogy olyan régen vágyom arra, hogy egy olyan országban élhessek, akár csak rövid ideig is, pihenésképpen, ahol nem értem, amit beszél a rádió, a hirdetések, az újságok, és ebbe bizony belepottyan a színház is. Áldozatok nélkül nincs győzelem. Nem tudom, hogy értette-e, amit mondok, nem is fontos. Elmondtam egy igazi miniszterelnök nőnek. Vele volt a felesége is, szintén híres író-újságíró asszony.
A színdarab címe angolul: The Big Kids. Egy asszonyról szól, aki befogad hét végékre felnőtteket, akik gyerekek szeretnének lenni pár napra. A szünetben Lilja megkérdezte, hogy tetszik. Szerencsére volt időm kieszelni egy remek mondatot, mert tudtam, hogy meg fogja kérdezni: The text must be very strong, because despite of the sight - wich is sad - the audience is laughing. Lilja nagyon elégedett volt a meglátásommal, és elmondta a történetet nagy vonalakban.
Az utolsó busszal jöttem haza, mert a többiek rám ijesztettek, hogy a Reykjavíkban zajló zenei fesztivál miatt nem fogok tudni parkolni, én meg jól elhittem nekik. Nem próbáltak még ezek az emberek Pesten parkolni. Befagyott a Tjörnin, aminek a partján Peti a madarakat etette.
Ahhoz képest, hogy éppen csak meg akartam említeni a tegnapot, elég hosszúra sikerült.
Ma viszont reggel szülői fogadónapon voltam két iskolában Gardabaerben, végignéztem az összes gyerekmunkát, melyek ennek az eseménynek a tiszteletére kikerültek a falakra, találkoztam néhány szülővel, igazgatókkal, akikkel már ez előtt is, tanárokkal, akikkel még nem, vagy már szintén, de mivel szombat van, nem maradtam sokáig, pedig hívtak ebédre is. Volt itthon rizseshusi, és gyönyörűen sütött a nap, kalandozni kellett.
Krisztát is kirángattam a nem túl jó kedvéből, és elindultunk Akranesbe. nincs messze, kb 50 km Reykjavíktól. Át kell menni az alagúton, ami a tengeröböl alatt fut, jó mélyen. A fülem szólt is, hogy lassabban ereszkedjünk. Az alagút 1000 isk-be kerül, pont 6 km hosszú, 3 km-t jó meredeken megy lefelé az út, és aztán hármat föl.
Akranes a világító tornyáról híres, van neki 2 kicsi, és egy igazi, a nagy, ami világít is. Kimentünk hozzá, néztünk jobbra, néztünk balra, fényképeztünk, fókát kerestünk, lehet, hogy láttunk, de lehet, hogy madár volt. Kriszta megpillantott egy autót a nagy torony tövében, odament, hátha a toronyőr autója, aki kijön, ha az ember felhívja, hogy jöjjön, szeretnénk megnézni a tornyát. (A képen Kriszta a pici fehér, mellette egy bordó autó orra.) Épp ott volt, épp behívott, épp meghívott egy épp fél óra múlva kezdődő koncertre a világítótoronyba! Ez azért elég hihetetlen sorozat!
Felmentünk, persze hogy fel. Mert az embernek mindig fel kell mennie. De vajon miért kell mindig még és még magasabbra felmenni mindenhol? Egy hegy tetején ha van egy kő, akkor arra is fel kell állni, mert nem elég a hegy teteje. Mondjuk ez nem igaz egy világító torony esetében, ami általában a tenger partján, azaz a tenger szintjén áll, onnan tényleg jogos feljebb kívánkozni.
Ni, milyen pici lett az autónk!
Nem állítom, hogy több mindent lehetett látni föntről, de olyan jó fönt lenni! Nagyon kalandosan jutottunk ki a teraszra, vagy mije vagy egy kilátó toronynak. Az ember lent mondta, menjünk csak nyugodtan, ha fölértünk, csak fordítsuk el a lécet, és akkor kinyílik a padlás ajtó. Föl is értünk, feszegettük tiszta erőből, meg fejjel, meg fordítva is a padlásajtót, nem nyílt. Le is volt lakatolva. Gondoltam, rég volt fönt a fickó, elfelejtette, hogy bezárta, vagy a helyettes világító torony őr zárta be, amikor észrevettem, hogy két padlásajtó van, a másikon ott a léc, amit el kell fordítani... Szerencse, hogy nem sikerült a fejünkkel kitörnünk a bezártat. naná, majd pont minket fog lealázni egy lelakatolt padlásajtó.
Nyilván semmi különös, de nekem, aki azt hiszem, nem láttam még világító tornyot belülről, nagyon tetszett. Praktikus, egyszerű, de olyan szép fények voltak itt is, ez Izlandon lassan megszokottá válik.
Mintha fekete-fehérben készítettem volna a képeket. Pedig nem! Nem javítok a képeken, csak néha automatikus javítást engedélyezek neki, mert esetleg jobban kijönnek a formák. De semmiképpen nem a színek.
Egy négy fős lány együttes koncertjére hívott meg az őr, ami nemsokára kezdődött is. Ír és izlandi dalokat énekeltek, az ír lány dudán (vagy olyasmin) játszott, de volt kis fémfurulya, mint a Béres furulya, volt fuvola, egy gitár is előkerült egyszer, de nemigen lehetett szegényt összehangolni a dudával, nagyon hideg volt. A lányok, különösen a fuvolás fehér, kötött kesztyűt húzott fel, amikor nem játszott, csak énekelt, mert teljesen elgémberedtek az ujjai. És egy nagy, színes dobjuk is volt, szépen szólt, inkább az ír dalokat kísérte. Volt a Foggy Dew, ahogy kell, meg volt olyan szám is, amit Loreena McKennit-től ismerünk. Meghatóan szépen énekeltek, a környezet meg felerősítette a hangulatot, örülök, hogy pont ott voltunk.
Amikor vége lett, beírtunk a vendégkönyvbe, és elhaladtunk a helyi kávézóba. Vettünk zsömlét (utóbb itthon kiderült, hogy zsömle és zsömle között nagyobb különbség van Izland és Bp viszonylatában, mint a gyerekkori zsömlék és a TESCO zsömlék között), sütit, kávét, uzsonnáztunk, mert uzsonnázni a legjobb dolgok egyike a világon. Az uzsonna és a vajaskenyér nekem maga a béke.
Kisétáltunk a kikötőbe, mert a toronyőr azt mondta, lehet, hogy ott vannak fókák. Vagy legalább egy fóka. Szokott lenni, mesélte. Most nem volt, vagy nem vettük észre, de bevallom, nem is nagyon volt türelmem keresni, nagyon átfáztam a koncert alatt a toronyban.
Ideje volt felkeresnünk a helyi hot tub-ot, ami az uszodában volt elérhető. Noha mér fél 5 volt, és fél 6-kor kizavarnak a vízből, ha hatkor zárnak, bennünket ez sem tartott vissza: irány a forró víz! és még bugyogott is, senki nem volt benne rajtunk kívül, istenien átmelegedtünk, mire ki kellett jönni.
Hamar hazaértünk, út közben megint visszatértünk kedvenc témánkhoz: na de hogy a fenébe lesz ebből modell program? (Nem arról van ám szó, hogy semmi ötlet, hanem arról, hogy túl sok az ötlet!)
Hét vége van, kaland, nem modell program, holnap megnézzük az "állatkertet", majd írok.
https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/Akranes131102
