Nagyon elaludtam reggel. Fél 11-kor ébredtem föl. Arra, hogy rám süt a nap. Kínos. Nem volt dolgom, holnap meg még szombaton is lesz, de ma nem volt. Biztosan azért aludtam el ennyire.
Kata telefonált, beszélgettünk, és felbíztatott, hogy menjek kalandozni, ne otthon savanyodjak. Fél 12-kor tehát elindultam Hveragerðibe, ahol ugyan már voltam Petivel, de nem találtuk meg a forró vízű folyót, illetve biztosan megtaláltuk volna, ha lett volna időnk megkeresni. Nem volt, mert Vík-be kellett érnünk aznap, többsok vízeséssel nehezített útvonalon.
Na de majd most én!
Hveragerði közel van, 40 km kb. Minden csupa hó! Az út, a hegyek, a zuzmós kövek, megint egy másik látvány, mint ami már volt. Sose unalmas, mert pl hóban még nem láttam. Páratlan helyismerettel ismét megtaláltam azokat a meleg vizeket és sárbugyogásokat, amiket Petivel, kicsit följebb is mentem nagy bátran, a hóban, de hamar beláttam, hogy nem, ez nem az az út, amiről Kriszta mesélt.
Visszamentem az információhoz, ahol pillanat alatt megértettem, hogy teljesen rossz felé próbálkoztam most is, Petivel is. Egy viszonylag hosszú, a városkát elkerülő úton kellett menni egy kicsi parkolóba, ahol egy kicsi kávézó is volt. Itt kezdődött az út a hegyre.
Ja, az információs embertől azt kérdeztem, hogy hol vannak azok a hőforrások, amikben az emberek fürdenek a képeken. Kedvesen mosolygott, amikor, mint egy hülyegyereknek elmagyarázta, hogy a hőforrások 100 fokosak, azokban nem lehet fürdeni. A melegvizű folyóban lehet fürdeni, 3 és fél kilométerre a parkolótól. 40 perc - 1 óra, így ő. Semmi az, így én, és elindultam.
Akkor még fogalmam se volt róla, hogy honnan, milyen távolságból és magasságból jön le a melegvízű folyó, aminek kb itt volt a vége. Ez a kifolyó is jócskán meleg volt, akkor még fáztam, hívogatóan gőzölgött.
Sehol senki, most pedig nem bántam volna egy-egy emberi lényt legalább látni a távolban, esetleg inkább a közelben. Visszagondolva tényleg nem értem, hogy mertem elindulni. Csak mert az információs ember semmiféle veszélyre nem figyelmeztetett, össze sem vonta a szemöldökét, amikor érdeklődtem, és amikor magyarázott. Csak mondta volna, hogy ne tessék a néninek egyedül. De nem mondta, ezért nekivágtam. Ugyan már, 3 és fél kilcsi! Max egy óra! (Hegynek föl, 30 centis hóban helyenként, ahol nem, ott egy hegyoldalban a szakadék mellett. Nem elcsúszni, nem lecsúszni, nem elesni, mert sehol egy lélek.
A látvány olyan gyönyörű volt, hogy egészen elfelejtettem félni. Ragyogott a nap, nulla, mínusz 1 fok körül lehetett.
És akkor innentől kezdve nem nagyon tudok mit írni, mert csak mentem, másztam, mentem, másztam, fényképeztem, hihetetlenül gyönyörű volt körülöttem minden. Azon elmélkedtem, hogy hiszen másztam én már hegyre hóban a Mátrában, a Tátrában, miért más ez mégis? Aztán persze rájöttem: egyetlen fa sincs ezeken a kőhegyeken. Ezek azok a kőrengeteg hegyek, amiket már hetvenszer fényképeztem innen, onnan, nappal, alkonyatkor, zuzmóval vagy anélkül, autóból, vagy gyalog. Ez Izland. Vulkáni kőrengeteg, holdbéli táj. Most hóval borítva.
Már nem fáztam, jó magasan voltam. A képek nem tudják sehogysem visszaadni a dimenziókat. Nem látni, milyen magasan vagyok, milyen magas a hegy mellettem, milyen mély a szakadék a lábam alatt... Gyönyörködtem a színekben, a fényekben, amik szintén alig visszaadhatók fényképeken. Mégis, gondolom, minden ma készült képet el lehet adni képeslap, vagy naptárkép formájában. Egy (na jó, nem vacak) telefonnal. Képzelem, egy profi fényképezőgép mit látna itt.
Kicsit félelmetes, nem? Hát eléggé. Minden kanyar után azt reméli az ember, így egyedül, hogy na, mostmár biztosan odaérek. Odaérek? Hova? Fogalmam se volt, hogy hol a vége. Mi lesz a végén? Talán az a kép, hogy emberek kacagva ülnek egy folyó ki-kiszélesedő kis meder részleteiben, mellettük vidám gyermekek azt játsszák, hogy tojást főznek a bugyogó hőforrásokban. Mínusz 1 fokban????? És egyáltalán! nincs is itt semmiféle folyó, ez egy bazinagy hegy, aminek se vége, se hossza. És akkor mondjuk meglátod a vizet. Egy forró vízesést. Sajnos elég messze van, és mivel minden csupa hó, nem mertem letérni az ösvényről, hogy odamenjek. Láttam ugyan hozzá vezető lábnyomsort, de mégse.
Valahol csak van ennek a folyónak vízszintes része is! Oda kell eljutni. Újabb kanyarok, újabb hegyek, újabb seholsenki. Nem volt veszélyes az út, tényleg nem, csak kicsit magányos. Egyre az órámat néztem, hogy bárakárhol is tartok, megtaláltam a valamit, vagy nem, időben vissza kell indulni, mert ugyanezt sötétben inkább nem szerettem volna kipróbálni.
Egyszercsak megláttam embereket, jól meg is örültem nekik. És velük együtt megláttam egy nagy gőzölgést is. Na, odáig még elmegyek. (Jó másfél órája mentem már.) És tényleg, tábla állt, hogy innentől vigyázat, forró víz, már csak negyed órányira volt a nagy gőz forrása.
Odaértem, ott voltak mások is, majd még jöttek mások is (szóval állatira nem voltam egyedül az úton sem, csak a nagy kanyarok miatt nem láttuk egymást), és kérdezték egymástól, meg tőlem, hogy hol lehet ebben a folyóban úszni. Nem tudom, azt tudom, hogy üdegélni lehetett kicsit kevésbé zord körülmények között, szeptember közepén ezekben a kis kiszélesedésekben, amikor még volt az embernek hova letennie a cuccát, máshova, mint egy hómezőre. Merthogy sok autót láttak a parkolóban, nyilván mindenki úszni ment a meleg folyóba. Aztán ők tovább is mentek, én meg szégyen szemre visszafordultam, mert háromnegyed 4 volt már.
Szembe jöttek még egy csomóan! El nem tudom képzelni, hogy jöttek le. Egy bő óra múlva sötétedni kezdett. Találkoztam 4 amerikai fiúval, ők is kérdezték, hol lehet úszni, mutattam, hogy a többiek merre mentek tovább, és mivel kérdőn néztek rám, mondtam, hogy világosban szeretnék visszajutni az autómhoz. Erre megkérdezték, hogy nem szeretnék-e csatlakozni hozzájuk, hogy ne menjek egyedül, és akkor megnézhetném én is, ahol úszni lehet. Annyira jól esett a kedvességük, hogy alig jutott eszembe, hogy köszönjem meg. De nem mertem továbbmenni. :( Igazán sajnálom, mert talán már majdnem OTT (hol?) voltam.
És még és még jöttek szembe, amikor már majdnem lent voltam. Lehet, hogy amikor besötétedik, értük megy egy fűtött busz, frissítőkkel kínálja az ottmaradtakat, majd visszaviszi őket a parkolóba? Mostmár tényleg csak erre tudok gondolni.
Már majdnem az autónál voltam, amikor megláttam egy kis tavacskát, nagyon gőzölgött, óvatosan beledugtam a kezem. Kellemes meleg volt, a tavacskát fű vette körül, nem hó. Senki közel, s távol. Gyorsan ledobáltam a ruháimat, fürdőruha volt rajtam, készültem, és belemásztam a tavacskába. Tök meleg volt, kellemes! Sajna mély iszap volt az alja, nem lehetett leülni. De azért is megfürödtem a melegvizűben!
Elhatároztam, hogy Péterrel visszamegyek, és vele már el fogok jutni oda, ahova a többiek nagy zacskókkal a kezükben, bennük fürdőcuccok igyekeztek. Korábban kell indulni kicsit, és nem egyedül.
Megettem a szendvicsemet, ittam vizet a kis kávézó (bezárt már) nyitva hagyott, tiszta és gusztusos mosdójában, és beültem az autóba. Jócskán szürkült már. A többi autó gazdája meg még sehol. Nem értem.
A naplemente az úton ért, ami elég veszélyes dolog, mert vagy megállsz minduntalan, vagy megpróbálsz vezetés közben fényképezni. Az olyasmi, mint amikor Bécsben láttam Pétert biciklizés közben fényképezni, gondoltam, de kényelmes, nem is kell leszállni, én is megpróbálom. Hm. Talán nem kellett volna. Akkorát estem a bringával, mint ólajtó. Szerencsére csak mintegy százötvenen látták.
Remélem, senki nem feltételez rólam akkora számítógép guruságot, hogy ezt odafestettem rá. Ma szerintem tényleg érdemes megnézni a Picasat.
https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/HveragerIAHoban
