Nagyon sok eső esett, aztán még nagyon sok hó is, a szél meg nagyon sokat fújt nagyon. Így nem mentünk majdnem sehova, mert nemhogy a kutyáját nem engedné ki az ember ilyen - hát valljuk be bátran - ítéletidőben, de még maga se megy ki a lakásból.
El-elmentünk azért itthonról, voltunk uszodákban, autós városnézésen, vendégségben helyieknél egy gyönyörű, tóparti házban, minden nap vettünk finom kajákat, főztünk, filmet néztünk, dolgoztunk. Focimeccset néztünk az izlandi szurkolókkal együtt a Stadion melletti, fűtött, fedett kivetítőn, aztán megint úszni mentünk. Azért eléggé bezárva érzi magát az ember ilyenkor, nem elég, hogy sötét van, merthogy alig van fönt a nap, még a világosság óráiban sincs világos, csak felhő van, és hó, és hó, és hó. És szél is. Mondom.
Ezért eléggé boldogok voltunk, amikor tegnap kiolvastuk a helyi időjárás jelentésből, hogy talán ma ki lehet dugni az orrot. Reggel ugyan hangzott el némi ellenvélemény, mivel nem mindegy, hogy melyik meteorológiai állomás oldalát nézi az ember: Reykjavíkban mára havat jósoltak, de én nem szerettem volna a városban maradni ma, hanem kirándulni szerettem volna, és ott (100 km-re) meg napsütést mutatott az én olvasatom.
Aki mer, az nyer alapon még dél előtt elindultunk.
Jó kis szöges gumik vannak az autón. Mert hótakarítás az csak kicsit szokás. Bent a városban se, kint a városból se. Havas a négysávos, havas a kétsávos. Viszont hétágon süt a nap. Bámulatos út, már megint.
Én nem vezettem, én féltem. Aztán már láttam, hogy nem kell félni, akkor sem, amikor a nem létező másik sávon akkora autók előztek, hogy a kereke teteje volt a fejünk magasságában. Megnyugtatóan kattogott a szöges gumi, lassan mentünk, nem siettünk, gondoltam, én már ezt mindet vagy kétszer láttam, tuttira megyek, időbeosztásom is van, semmi meglepcsi.
Emlékszem, egyszer már írtam, hogy itt nincs olyan, hogy á, én azt már láttam, mert nem láttam. Nem akkor, nem abban az órában, nem olyan fény- és időjárási viszonyok között láttam stb. Azért azt, hogy ez mennyire nagyon igaz, nem gondoltam volna.
Megérkeztünk Hveragerðibe, ahol már tényleg voltam pontosan háromszor. Hát hogy eltévedtem, mert minden egyforma fehér volt, az szinte érthető. De hogy csak bámultam, és bámultam, mert a kis vízesés, amit Petivel fényképeztünk, már nem kis többé, esett azóta egy keveset az ez-az. A kis sárbugyogások alig látszanak ki a hó alól, körülkerítették őket az emberek, nehogy valaki belelépjen. Az úton alig lehet fölmenni autóval, nekünk persze gond nélkül sikerült, mert jó 10-20 centi hó borítja. Minden, amit meséltem, hogy itt majd látható lesz, nem volt ott, nem úgy volt ott, máshol volt. Hó alatt.
És ez még csak a közeli kis Hveragerði. Képzelem, mi jön még, gondoltam. Nem jól képzeltem, megmondom előre. Jót másztunk a hóban a fortyogók között, kellemesen ördögszagú volt a környék, megmutattam, hogy hol kéne, hogy szürke legyen, hol kék, hol meg vörös, most ugyan minden fehér, de hidd el, olyan volt. Majd mutatok képeket.
Továbbmentünk a fő-hó-úton, de hamarosan le kellett térni róla. Nem volt sokkal rosszabb, tényleg sokat segített, hogy szép idő volt, sütött a nap, kicsit bágyadtan ugyan, kicsit ezüstösen, hold-szerűen, de nem esett, nem fújt, nem volt egy zokszavunk sem.
Megérkeztünk a kedvencemhez, a Kerið vulkán kráteréhez. Így utólag, azaz már kb ott, az első pillanatban, hogy lenéztem, nem értem, mit képzeltem: miért lenne itt minden ugyanolyan színes, az út vörös (Please don't take the lava rocks away!), a krátertó pedig valószínűtlenül kék. Kifizettük a szokásos belépőt a szokásos fiatalembernek, már Bogáékkal is tőle kaptunk engedményt, nemhogy Petivel, most is odaadtam, ami apró a pénztárcában csörgött, tök elég volt. Mondom Péternek, készülj fel a leglélekzetelállítóbb színkavalkádra, a kék vízre, a .... stb. Kifizettük, elindultunk a hóban a kráter peremére. Még itt se egészen esett le a tantusz, hogy ez bizony nemhogy kék nem lesz, de víz sem lesz, merthogy azt kifelejtettem az időjárás jelentésemből, hogy kb mínusz 8-9 fok volt. Szóval a látvány kicsit megváltozott. Fönt: amit beharangoztam, alatt: a mai valóság.
Hihihihi.
Szerencsére Pétert csalódás nem érte, mert vagy nem nézte a régebbi képeket, vagy nem emlékezett rá, úgyhogy neki ez is tetszett. Nekem is, persze, csakhát mondjuk kimondottan színkavalkádról a jelen esetben nem beszélnék. Nyilván valami egyéb jó tulajdonságot hangsúlyoztam volna inkább, ha felkészülten ér a látvány. A jegyárus fiú és egy másik ember a kráter gondozója (jó kis foglalkozás: krátergondozó, kicsit talán kisherceges), jókora munkát végeztek, mióta a múltkor itt jártunk: kész a kis út (ott van a hó alatt, tutira), mindenhol cölöpök és kötelek mutatják a gyalogutat, mondtam is neki, hogy biztosan nagyon sokat dolgoztak, látszik is az eredménye, de nem nagyon szeretett volna beszélgetni. Egy járó motorú, régi, piros Suzuki Swift-ben ült, kiszállt, amikor jöttünk, adott jegyet és visszaszállt, egy nagyon picike, pulóveres csivava kutyával ült ott, és várta a turistákat.
Tovább indultunk a Gullfoss felé, kicsit aggódtam, hogy vajon ott van-e még, folyik-e, vagy esik, vagy mi, de minden esetre már nem zengedeztem ódákat az ősz színeiről, a víz kékjéről, óvatosabb lettem. Valahogy Péter is óvatosabb lett a szokásosnál, mert nem nagyon volt út előttünk. Volt, csak - a hó alatt volt. Néha szólt, hogy kapaszkodjak, amikor látta, hogy egy-egy tank előzni fog. Le kellett volna fényképezni a hófelhőt, amit kavartak, amikor megelőztek, vagy szembe jöttek, de egy kézzel nem tudtam, a másikkal meg kapaszkodtam.
Kiterveltük, hogy nem nézünk se jobbra, se balra, amikor elérjük a Geyzírt (illetve a Stokkurt, mint tudjuk, a Geyzír nem működik olyan látványosan), hanem kimegyünk a Gullfoss-ig, az van a legmesszebb, és visszafelé Geyzír meg evés. Merthogy az ember versenyt fut az idővel is: be kell osztani azt a pár órát, amíg világos van, meg kell nézni mindent, amihez fény kell, aztán jöhet a sötétségben evés, sötétségben uszoda, közért, esti séta.
Így meg sem álltunk, ki sem néztünk az ablakon, hogy hátha éppen kilövell, csak mentünk tovább a vízeséshez. Szépen borult befelé az ég, a hátunk mögött sütött a nap, mi meg bele a felhőbe. Odaértünk, alig voltak (naná), egy-két busznyi amerikait leszámítva. Már nem mondom, hogy tátva maradt a szám, annyit mondtam már. De azért jó volt látni, hogy Péter is eléggé elszótlanodott, amikor az első kanyarnál lenéztünk.
Mintha legalább is én tettem volna oda meglepetésből, olyan büszke voltam, hogy én mutathatom meg. Fantasztikus látvány, és fantasztikus a hangja is, ahogy dübörög. Elolvastuk az összes hozzátartozó mesét a táblákon, elmentünk a sétaút legvégéig, megállapítottuk, hogy senki nincs a lenti sétaúton, ahol a múltkor lépni alig lehetett a tömegtől. Itt már igazán nagyon hideg volt, és alaposan beborult. láttam én az időjárás térképen, hogy délutánra kis hó ígérkezik, de bölcsen hallgattam róla, nagyon szerettem volna kimozdulni. Szerintem érdemes is volt, mert noha szivárvány nem volt, se őszi táj, de tömeg sem, és igazán szép a vízesés a hóban.
Addigra már farkaséhes voltam, alig vártam, hogy a Geyzírnél megehessem a "szokásos" sült krumplit, hagymakarikát, csirkeszárnyakat, kávét. Odaértünk, parkoltunk, de már erősen sötétedett, és alaposan eleredt a hó is, Elmentünk megnézni a geyzír kitörést, hogy lássuk még, enni lehet később is. Annyira zuhogott a hó, hogy egy perc alatt fehér lett a kabát, a sapka, a sál, minden. A kitörés most is nagyon szép volt, semmit nem változott, sőt, a körlet sem sokat, mert itt hiába próbálkozott, nem maradt meg semmi hó, nagyon meleg a föld is. Itt meg a hideg miatt nem tudtam semmit fényképezni, a dupla kesztyűben is lefagytak az ujjaim.
Végre bementünk, ettünk, és ez is pont olyan volt, mint az előző két alkalommal! Az ára sem ment lejjebb.
Mire megettük mind a kajánkat, a kávét is megittuk, elállt a hó, szép naplementében indultunk tovább Laugarvatn-ba, fürödni a meleg vízben. Kicsit azért örültünk, hogy bár nagyon romantikus lett volna mindez a hóesésben, de lehet, hogy rövidebb ideig tartott volna, mint terveztük. De nem esett már.
És Laugarvatn is kitett magáért. Nem hagyott hazugságban, olyan volt, mint amilyenről meséltem, elegáns, tiszta, szép.
Öltözőben zuhanyozás, utána törölközés, utána fürdőruha felvétel, és ki a mínusz 9-be. Volt papucsunk, legalább nem kellett mezitláb. A hóban. A köves medence parti kövein állt a hó, a víz 38-40 fokos, állandóan töltődik a hőforrásból, hűtik, hogy bele lehessen menni. Egy darabig boldogan ücsörögtünk a forró vízben, aztán kimenekültünk egy kevésbé természetes, azaz csempézett, de valamivel hűvösebb vízbe, és vagy két-két és fél órát ott beszélgettünk. A végén, már szinte indulni akartunk, egy ügyetlen mozdulattal leszakítottam a karkötőmet, megfogtam, nem vesztettem el, de a rajta lógó kis aranygömb nem volt meg. A töksötétben, a nagyon sekély medencében tapogatva megtaláltam, beszorul két kő közé. Péter a szekrénykulccsal kibányászta, még kicsit melegedtünk a kövek között, mint a gyíkok, aztán egy határozott üvöltés kíséretében kirontottunk a vízből. Én felöltözve visszaosontam lefényképezni a havas köveket.
A tó, amibe Petivel még belementünk, pedig már akkor is nagyon hideg volt, most nem hívogatott csobbanásra. Viszont nagyon szép volt a maga hidegségével, elegánsan viselte a holdat maga fölött. Északi fényt ma se láttunk. Viszont baj nélkül hazajutottunk, nem volt semmi, és még a közértet is elértük.
https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/GoldenCircleAHoban131117
