Tegnap ítéletidő volt. Nem hiszem, hogy egyikünk is élt volna meg már ekkora szelet. Az ablakok zajongtak, az eső verte őket tiszta erőből, a levélbedobó nyikorgott, mert befelé fújta a szél, az ajtón alig lehetett kimenni, mert pont arról nyomta be a vihar. Fák törtek ki, villanyoszlop borult, láttuk a helyi újságban, hogy ez még az ittenieknek is sok volt és szokatlan. Az orrunkat sem igen dugtuk ki a lakásból, azaz de, egészen a sarki boltig elmerészkedtünk, ahol Péter fényképezte azokat a munkásokat, akik egy autóval érkeztek a bolt elé, hogy megkíséreljék leszerelni a bolt reklám zászlóit, mielőtt azok túlzott lebegésükkel kidöntik az oszlopot. Akkor éppen még az eső is zuhogott hozzá.
Addig addig bűvöltük a meteorológiai jelentéseket (4-5 helyet is meg szoktam nézni, hátha lesz, amelyik jobb időt ígér), amíg az egyik legalább mára szép időt írt, hideget, de napost, széltelent.
Még az este csak egy "kis" kört terveztünk mára, végül mégis bátran nekiindultunk a 400 km-re levő Jökulsárlónnak, ahol Petivel voltunk már. Szállodát képzeltem estére, ott, aztán másképp lett.
Tényleg szép idő volt, és tényleg viszonylag korán elindultunk, a nap nem kelt még egészen föl. Tízkor. :)
Érdemes volt. A zuzmó benőtte a köveket, gusztusosan zöldellt, mint a bársony, szívesen megtapogattam volna ismét. De valahányszor úgy éreztem, hogy jó lenne megállni, kiszállni, kiderült, hogy komoly minuszok ugrálnak az autó körül. Nem baj, van nálunk sok finom meleg ruha, csak most még nincs rajtam, mert az autóban nem kell.
Meg-megálltunk, ettünk, vízeséseket nézegettünk, majd megfagytunk, nem baj, van nálunk finom meleg ruha.
Volt egy pár olyan dolog is, amit valahogy a múltkor nem láttam meg, nem vettem észre. Például ez az érdekes mező, amin kicsi, ember készítette kőépítmények láthatók, rengeteg! Ameddig a szem ellát. Elképzelni sem tudom, mi lehet ez.
Kicsi kőrakások, házikók talán, vagy kis sírok, síremlékek, fogalmam sincs. Máshol is láttam már út mellett, talán megkérdezek valakit, mi lehet.
Elhagytuk a vízeséseket, mindkettő nagyon tetszett Péternek (is), elhagytuk Vík-et, az Elf Rocks-t is, csak hajtottunk tovább. Boldogság volt, hogy süt a nap, nem zuhog, nem fúj, marha hideg, de nem baj, mert most éppen napnyugtára odaérünk, csak megpillantjuk a jégmezőt, és megyünk a finom meleg szállodába.
Nem voltunk még egészen ott, meg-megálltunk, gleccsert bámultunk, valahogy most közelebb jöttek, mint a múltkor voltak.
Azt is most láttam csak meg, hogy vannak olyan területek, amin se zuzmó, se kő, se fa, se fű, egyszerűen semmi nincsen Sahara. Semmi. Fekete homokszerű talaj, ameddig a szem ellát. És ezek a részek valahogy összefüggésben vannak a gleccserek lenyúló nyelveivel. Mintha a jég végigfolyt volna ezeken a területeken kiirtva mindent, amit talált. De akkor most miért nincs rajta jég? Ezt se értem sajnos.
Akkor aztán végre odaértünk, Péter kellőképpen meg volt illetődve, mert nagyon szép volt a jégmező a naplementében. Megállapítottuk, hogy valószínűleg nem közlekedik már a kétéltű, mert a nagy szél, és itéletidő teljesen átrendezte a körletet, mióta nem jártam ott. :) Alig volt víz a jéghegyek között. A múltkor a jéghegyek úsztak a vízben, közöttük ment a hajó. Most nem lett volna helye sehol úszni, mert szinte, vagy teljesen összeértek a jegek, kékek, fehérek, vegyesen. Volt, amelyiknek fekete mintázat tarkította az oldalát, biztos valamelyik életszakaszában felszedett egy is bazalthomokot a környékről. Nekem a múltkor is lélegzetelállító élményt nyújtott a látvány, de a naplemente rátett egy-két lapáttal, az biztos.
Fóka is volt, de tényleg!!!!! Úszott, mutogatta a fejét, remekül érezte magát a kb 1 fokos vízben. Csak már nem bírtam még egyszer lehúzni a kesztyűmet a fényképezéshez, merthogy, ugye, a jó meleg cuccok a kocsiban, a bőröndben, hogy majd holnap, amikor tényleg idejövünk, és megnézzük, akkor majd jó fölveszünk mindent!
Annyira szép volt a lemenő nap fényében a látvány, hogy nem bírtunk elszakadni, kimentünk a torkolathoz is, egyszál farmerben, a tornacípőmet, na, azt kicseréltem a csizmámra, még negyed órára is megéri, nem érdekes, a szállodában majd akármi. Addig-meddig, míg lement a nap. Még egy kép a híd másik oldaláról is, és induljunk a 12 km-re lévő szállodához. Háromnegyed öt volt.
MENJÜNK HAZA! - mondta Péter, kicsit gondolkoztunk, igyekeztem rugalmasnak látszani, 6 óra autózás a töksötétben, de ő szeret a sötétben vezetni, de én nagyon éhes vagyok, majd megállunk enni - gyerünk.
Tényleg szeret vezetni a sötétben, tényleg igaza volt benne, hogy most legalább nem esik, fújni is alig, ki tudja, mi lesz holnap, a kétéltű nem jár úgyse, elindultunk. Tényleg megálltunk enni,, azzal sem volt semmi baj, és valahogy nagyon jól haladtunk. Jutalmul, hogy ilyen rugalmasak tudunk lenni, eszembe jutott, hogy állítólag a Seljalandsfoss, a kedvencem, mert mögé lehet menni, ki van világítva. Peti kitalálta, hogy mekkora ötlet lenne kivilágítani az összes vízesést Izlandon. Tényleg jó ötlet, szép lenne. Olvastam az egyik izlandi fb oldalon, hogy ez a fossz ki van világítva. Kicsit húzi volt, hogy egyáltalán észrevesszük-e a sötétben, hogy hol kell hozzá lekanyarodni, de észrevettük, odakanyarodtunk ........ és TÉNYLEG ki van világítva!!!!
Két bazinagy reflektorral világítják meg, nagyon nagyon szép! pont jött egy nagy csoport, mire jól megnéztük, lefényképeztük (ez nem az, ezt csórtam), de alább ld a picasan az enyém is ott van.
Nagy kaland volt! 800 km egy nap. Jó sok. Ha holnap ócska idő lesz, jól tettük, hogy hazajöttünk. Ha szép idő lesz, akkor is, mert akkor meg mehetünk másik kalandra.
Ki kell használni a szebb napokat, mert szerintem nincs már sok belőle.
https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/JokulsarlonPeterrel131112
