Akkora vihar volt tegnap! Hihetetlen. Úgy fújt a szél, hogy alig lehetett kinyitni a bejárati ajtót, mert pont befelé tolta. A levélbedobó vasdarab meg nyikorgott, a kuka tetejét felcsapta a vihar, tettem rá egy jókora követ. Alighanem azt is elfújta a szél, mert ma már nem volt rajta. :)
A háziaknak fűtött kocsifeljárójuk van a mi ajtónk előtt, így az összes olvadt hó az ajtó előtt fagy meg, eltüntetve maga alatt a lábtörlőt, ami nem baj, mert a jég nem ragad a cipőre, nincs mit letöröljön. Egészen a legközelebbi boltig merészkedtünk a hóviharban gyalog, és gyorsan visszabújtunk a vackunkba, nem embernek való volt ez a tegnapi.
Reggel viszont besütött a nap!
Este a rettenetben készítettem egy képet, ami sajnos közel sem adja vissza a valóságot, de emléknek jó lesz, szakadt a hó, a szél nem látszik, de a bágyadt utcalámpák alig látszottak a hótól. Reggel meg átsütött a nap a fák fagyott ágain. Nagyon szép volt, és reményt keltő. Bár feltettem a Facebook-ra, de aki nem látta, annak legyen meg itt is.
Az a csillogó az esti kép közepén valószínűleg a tv, elfelejtettem kikapcsolni a fotózás kedvéért. Minden este lefényképeztem a hanuka gyertyákat, mindegyik kapott egy-egy kagylót, amit a Snaefellsnesen szedtem a tengerparton mínusz 10-ben. És egy helyi szép mécsestartó volt a szolga. De ma vége, elaludt már mind a 8.
Lassan a csomagolásra kell gondolni, nem túl jó a kedv sem hozzá, meg holnapra megint napsütést ígért a program menedzser. Állítólag ő a legmegbízhatatlanabb program menedzser ezen a szigeten. :) Úgyhogy holnap nem csomagolok, nem méregetek, nem gondolkodom ezen, hanem talán még egyszer elmegyünk kirándulni. Szeretnék visszamenni a Hveragerdi hegyre, amiről már írtam a Hveragerdi a hóban címmel. Meglátjuk, mire ébredünk.
Ma, minden esetre, látván a napot, kipattantunk, mert nagyon szerettem volna megmutatni Izland "legfőbb látványosságát", a Blue Lagoon-t. Tényleg ez a legturistásabb, ide minden turista elmegy vagy a reptérre menet, vagy rögtön, már jövet. Közel van a repülőtérhez, és a buszok beviszik oda az érkezőt vagy indulót. Külön csomagmegőrző épület van a bejáratnál, annyira erre álltak rá: elutazás előtt még ide úgyis bejön a látogató, legyen neki kényelmes.
Dél körül indultunk itthonról, magamban arra gondoltam, hogy a tegnapi havat letapossák délig az arra járó buszok, autók, és igazam is volt valamennyire. Egy sáv jól járható volt. Ilyen a déli nap az autóból:
Fél 1-kor. De tényleg sütött! Muszáj fényképezni, a fényképeket meg-megosztani, vagy ide feltenni, vagy a végén a Picasa-t ajánlani megnézésre, noha tudom, hogy ennyi havas képet senki nem néz végig. De minden nap más színe van! Ma kék volt minden. Nem csak a Lagoon, hanem körülötte a hó, a jég, a vizek, az óceán és persze az ég. Nyilván minden attól kék, hogy végre kék az ég, és nem szürke, vagy nem látható a szakadó hótól. Fáj a szem, olyan erős fény van, rácsap az emberre egy kanyarban, ha nincs lehajtva a napvédő az autóban. Az út fele - annak ellenére, hogy ez a legfőbb főút Izlandon, a Reykjavíkot Keflavíkkal, a nemzetközi repülőtérrel összekötő nem hosszú, 4 sávos út - csupa hó volt, ott csak a haláltmegvetőek mentek bazi autóikon, vagy buszok. Mi maradtunk a külső, viszonylag tiszta sávban, és bámuldoztunk jobbra-balra a nagy kékségben.
A Reykjanes félsziget felé mentünk, arról már írtam, ott is jó sok fehéret fényképeztem, de az valahogy más fehér volt! Minden nap más a fehér, minden nap mások a színek, a fények. Attól is függ, hogy tegnap milyen volt az idő, attól is, hogy épp hol jár az ember, sok fekete van-e a hó alatt, vagy már régi fehérekre esik-e rá az új. Mennyire, és honnan süt a nap, hány óra van, merre megyünk. Igen sok változós.
A Blue Lagoon messziről látszik az úton, már a nagy úton is, a reptér felé vezetőn, és amikor lekanyarodik róla az ember Grindavík felé, még jobban látszik a gőzfelhő, arra kell menni. Valamikor az első hetek egyikében voltam először a Reykjanesen, a Völlur nevű iskolában. Ömlött, mintha dézsából, az eső aznap. Szegény Áslaug, akivel a sulikat jártam, mondta, hogy arra kell nézni a Blue Lagoon felé, de csak nevetett ő is, semmit nem lehetett látni, se gőzt, se eget, se napot, semmit. Borzalmas nagy eső volt! (Hazafelé meg elromlott a Volvo, valami rémes hangokat adott, egyenesen a szerelőhöz mentünk vele, pont az IKEA mellé, én ott leborítottam, beültem a bajáratnál a bőrkanapéba pihenni. De régen volt, de nagyon régen. Még az ősz elején Tornacipőben voltam és trikóban, pulóver, csizma, sapka, kesztyű nélkül!)
Egy nagy parkolóban kell hagyni az autót, és onnan még vagy 100 métert sétálni a bejáratig, de nagyon szép kis utat építettek a láva közé. Mindenhova ki van írva: Don't climb the lava rocks! Pesten nincs kiírva sehol, hogy ne mássz a lávára. Ez is érdekes tehát, ha az az érdekes, ami otthon nincs. Besétál az ember, közben itt-ott megbámul egy-egy lávadarabkát, sziklát, jégcsapot, fel-felbukkanó kék vizet, majd beér a fogadó csarnokba, ami olyan, mint egy szép fürdő, pl. a Gellért bejárati csarnoka.
Adnak karkötős belépőt, az szolgál innentől kezdve pénztárcául is, akármit, akárhol lehet venni, csak ráteszik a karkötőre, és a végén lehet fizetni. mi nem vettünk semmit, de például van a vízben bár. Lehetett volna venni innit, gondolom arany árban, de akkor is!
Az öltözők elegánsak, de rendetlenek. :) Mindenki otthagyja a bérelt törölközőjét, köpenyét, papucsát, aztán jönnek és összeszedik valakik. Nagyon illatos, mert a Blue Lagoon tisztálkodó szerei vannak a zuhanyzók mellé szerelve, tusfürdők, samponok, balzsamok. És állandóan, a nap és a hét bármely szakában szinte tele van emberekkel. Busznyi amerikaiakkal, japánokkal. Itt nem kell fürdőruha nélkül zuhanyozni a vízbe menés előtt, mint az összes többi uszodában, gondolom, mert a sok turista úgyse tenné, meg a víz sem medence, hanem nyílt víz, cseréli magát 40 óránként, mondja az okos beszélő. Ez az okos beszélő egy épített barlangban beszél bent, a vízben, ahova be lehet ülni, megnyomni a megfelelő zászlót, és akkor pár percig mondja.
Van külön Visitor Center is, 10 euroért fel lehet menni a teraszra fényképezni, nézni, nem lehet azonban a vízbe menni.
Egy zárt csarnokba ér az ember az öltözőkből, ahol fel lehet akasztani a motyót, ha kivitt valamit az ember, én vittem a zacsit, hogy a telefont bele tudjam tenni, amikor már nem fényképezek vele. Mások is így jártak el, láttam. Általában bérelnek törölközőt, köpenyt, papucsot, hogy ne kelljen a vizes cuccal menni a repülőre, vagy tovább, ahova indulnak. Innen vagy kimegy a bátor vállalkozó a hóba, onnan a jégen a vízbe, vagy van egy benti víz, amiből egy ajtón át lehet kimenni a kinti vízbe, kevésbé kellemetlen, de kevésbé is vicces, mint a mínusz 8-ba kimenni mezitláb. Csúszik, mint a fene, minden tiszta jég kint, csak a víz gőzölög, az viszont annyira, hogy fél méterre se mindig lehet látni. Különösen hideg is volt ma, tényleg keveset lehetett látni.
Mindketten igyekeztünk a szokásokhoz alkalmazkodva viselkedni, Péter kiemelkedett a vízből nagy bátran, fagyott hajjal, én bekentem magam a szilikon sárral, amitől rettentő fiatal lettem 5 perc alatt.
Később majd látható lesz, mennyire! Az összes létező lagúnát végigjártuk, térkép alapján, ahogy kell. mulatságos, sárral bekent arcú emberek tűntek fel a gőzfelhőből, néha egy-egy őrt is sikerült látni a hidakon, szegények alig láttak valamit is, nem tudom, hogyan tudtak volna segíteni valakinek, aki bajba kerül, mondom, semmit nem láttak. Pedig szinte végig, míg ott voltunk, sütött a nap. A múltkor, Petivel sötétig maradtunk, na, akkor aztán tényleg se kép, se kép nem volt. Így legalább a fürdőzők látták egymást olykor-olykor. láttuk a személyzetet is, akik fekete ruhában álltak a vízben, és várták a masszirozásra befizetett amerikaiakat, írtó jól néznek ki felöltözve a vízben. Valami búvárruha szerű volt rajtuk, nem igazi ruha, de mégis olyanok voltak, mint aki fel van öltözve. Most egy szőke fiatalember akart algapakolást ajánlani az arcomra, de ma ellenálltam!
Jó két óra múlva elég lett, melegem is volt, éhes is voltam, és tudtam, nem kis feladat előtt állok még: le kell valahogy mosni a sós, szilikonos vizet magamról, és főként a hajamról. A sár nyomát is le kell tüntetni a zuhanyzóban, nem ötperces elfoglaltság. Úgy is volt, jól emlékeztem, csak mostam, mostam, de most is, amikor már írok, éjfél van, érzem, hogy ragad a bőröm. Holnap lejön, kipróbáltam. Fürdőruhákat, törölközőket kimosta a gép azóta, még egy-két uszoda, és szinte kijön belőlük a só.
Felöltözve berontottunk a büfébe, és vettünk egy ugyanolyan két darabos, rukkolás, pármai sonkás szendvicset, mint Petivel, és egy Rauch Ice Tea-t, amit sehol nem lehet itt kapni, csak ilyen puccos büfékben.
Itt látható, milyen nagyon megfiatalított a szilikonos sár, amit az arcomra kentem, ahogy kellett.
Az ember azt hinné, vége a kalandnak, de akkor kimegy, és megint csak bámul, és bámul, és bámul: olyan a kép, mint a Jökulsárlón, csak itt nem az úszó jég kék, hanem a víz, és benne az úszónak látszó fekete sziklák fehérek a hótól. Gyönyörű. A nap meg még mindig nem ment le! Órákig tart a naplemente ebben az országban, naná, ha egyszer végre feljön, csak nem fog ukmukfuk lemenni.
Az út mostmár kivilágítva, a jégcsapok még látszanak, de már sötétedik. Elmúlt fél 5, és nem volt sötét! Nagyon sokat számít, hogy vannak-e felhők, vagy nem, a sötétedést alaposan befolyásolja. Lemegy ugyan a nap, de sötét nincs még, csak jó óra, vagy több múlva, ha tiszta az ég. Ha felhős, már sötét van a naplemente előtt is. Vagy egyáltalán nem is kel fel, nem tudom.
Bevásároltam a holnapi Lady's Night-ra, amin részt veszek Krisztával, majd írok róla utána. Legfőbb cél, azon kívül, hogy jól érezzük magunkat az, hogy találkozzunk azzal a Margréttal, aki a Norvég Alap izlandi részének gazdája, szeretnék vele az Alapozó Terápiákról beszélni, és főként megköszönni, hogy itt lehettem. HHP-t, (hortobágyi húsos palacsintát) viszünk, Kriszta sütötte a palacsintákat, én a hortobágyit meg a húsost.
https://picasaweb.google.com/104734796439408603225/KekAKekbenBlueLagoonAHoban131204
