Már megint a tegnapról kell írnom, mert megint annyira fáradt voltam, mire hazajutottam az este, hogy reszketett kezem-lábam.
Reggel korán indultam Gardabaer-be, Axel kislányainak iskolájába, ahol Margrettel volt találkozóm.
Az iskolában beszélgettem egy amerikai tanárnővel, aki angolt tanít a gyerekeknek. Kérdeztem, hogyan kommunikál velük, hiszen láttam, hogy nem nagyon beszél izlandiul. Elmesélte, hogy ilyen esetben mindig van az osztályban egy izlandi tanár is, aki segít fordítandók esetében. Így könnyű, gondoltam. :)
Megint egy kellemes, otthonos helyiségben ültem, gyerekek, tanárok, egyéb munkatársak jöttek-mentek körülöttem, mindenki rám mosolygott, kávéval, szendviccsel kínált, volt időm megírni a szigeti élményeket, mielőtt teljesen elfelejtődnek az új élmények hatására.
Margret megérkezett, és azonnal tárgyalni kezdett két szakemberrel arról, hogy hogyan tudnák nyomon követni végzett, és "normális" iskolába került diákjaikat. Kérdőívben gondolkoznak egyelőre, mely kérdőívet maguk a diákok állítanák össze: te mit kérdeznél?
Amikor a tárgyalás véget ért, meghívtak ebédelni egy organikus étterembe, ahol már megint gyáva voltam, és nem mertem tengeri pisztrángot enni, mint a többiek! Spenótos lasagne-t ettem salátával, kuszkusszal, de alaposan megnéztem a tengeri pisztrángot a szomszéd tányérokon. Talán már legközelebb...
Beültünk Margret minden eddiginél nagyobb autójába, ez most egy Dodge volt, és felkészültünk a 4 órás autóútra Skagaströnd irányába.
Holdbéli tájakon mentünk órákon át, tiszta, jól belátható, de keskeny főúton, az 1-esen, Akureyri felé.
Volt benne alagút, hegyi út, havas táj, virágos táj, de minden tájban rengeteg bárány és ló.
Margret azért indult erre az útra, mert a helyi önkormányzat meghívta, hogy esetleg átadná a fenntartásában működő óvodát és általános iskolát a Hjallastefnan szárnyai alá.
A polgármester, Magnus, kedves, nyitott, szimpatikus, korunkbéli férfi, és mivel nagyon hasonlított első sógoromra, könnyű volt megbarátkozni vele. Arról nem is szólva, hogy tökéletesen beszélt angolul. Margret vele való tárgyalása, mivel ott ültem közöttük, angolul folyt, így szinte részt tudtam (volna) benne venni.
Megnéztük mindkét intézményt, határozottan érzékelhető volt a különbség Hajallastefnan iskolái és e között. Csakúgy, mint otthon, az ember tudja, hogy állami vagy magán iskolában van éppen.
Az intézményvezetők körbevezettek bennünket, az óvodában érzékeltem némi távolság tartást a vezető részéről, az iskolában nem annyira. Itt már izlandi volt a nyelv.
Ezt a részt egy felújított, régi épületben berendezett kávéházban elfogyasztott ebéd zárta, ahova kedvesen és természetesen hívtak meg engem is. Füstölt bárányt ettem izlandi lapos kenyéren és brownies-t, meg persze kávét. Mindig, mindenki, mindenhol kávézik.
Az ebéd hivatalos célja a helyi képviselő testülettel való egyeztetés volt. A képviselő testületet egy listáról választja a közösség, nincsenek politikai pártok, csak nevek. Margret véleménye szerint ez nem helyes, én úgy gondolom, hogy egy 530 (!) lelket számoló településen nem a politikai beállítottság, hanem a település érdekeinek védelme és előtérbe helyezése a fontos akár jobbról, akár balról. (Ha Pusztaberkiben is így gondolkodnának, szerintem előbbre lennének, mint így.)
Amíg tárgyaltak, sétáltam egyet, hideg volt, de nagyon érdekes egy ilyen (már elnézést az érintettektől) isten háta mögötti, kicsi települést megnézni. Halászkikötő, templomka, iskola, óvoda, a település legelső háza renoválva, múzeumként, egy művésztelep, egy rönkfa szórakozóhely, kicsi, színes házak, havas hegyorom és tenger, tenger, tenger.
Miután mindent megbeszéltek, átvonultak (vonultunk) egy kultúrházba, ahol igazi falugyűlésnek voltam részese. Margret power point-tal támogatott előadást tartott a Hjalli Modellről, rengeteg nevetéssel, spontán tapssal, mintegy stand up-szerűen.
Az előadást kérdések és válaszok sokasága követte.
A tanárok kérdeztek a fizetésükről, szülők nyilván a változások mibenlétéről, amennyiben létrejönne a megállapodás az önkormányzat és Hjallastefnan között.
Noha este 7-ig tervezte Margret az ott tartózkodásunkat, volt már 8 is, mire ismét az autóban ültünk annak ellenére, hogy nem fogadtuk el a polgármester úr meghívását még egy kávéra.
A hazafelé vezető úton sok mindenről szó került közöttünk, Tanzániától (ahol Margret kislányok számára nyitott egy árvaházat) az unokákig, alternatív pedagógiai módszerektől civil együttműködési lehetőségekig. Sokat kérdezgetett arról, hogy annak ellenére, hogy szinte semmit nem értettem előadásából és az azt követő kérdésekből, mik voltak a benyomásaim a falugyűlésről. Aki nem érti a nyelvet, másra tud figyelni. Ki mennyire ideges, ki az, aki lentről fölfelé, és ki az, aki vízszintesen néz az előadóra, hangosan, vagy halkan kérdez, feláll-e vagy ülve marad, amikor szót kap, alázatosan vagy szinte lazán "jelentkezik" stb. Azt hiszem, örült a meglátásaimnak. Alapvető pedagógiai és emberjogi kérdésekben nincs közöttünk nézetkülönbség, talán csak alapfilozófiánk eltérő: én közel sem vagyok olyan optimista, mint ő. Ezt sem ártana kicsit eltanulni.
Egyéb tanulság: ha hallunk nem jól működő önkormányzati iskoláról, óvodáról, van keresnivalónk, amennyiben ajánlatot tudunk tenni alapítványi átvételről. Össze kell állítani egy olyan tartalmú road-show-t, mely meg tudja mutatni, mit nyújthat egy független iskola ott, ahol esetleg az önkormányzati fenntartás nem annyira jól sikerült, az iskola használói elégedetlenek.
Annyira elfáradtam ez után a két nap után, hogy csak péntek délelőtt összerakni e két utolsó bejegyzést.
