Amikor tavasszal megjelent a Norvég Civil Támogatási Alap pályázati kiírása, az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete egyik vezetőjeként elkészítettem az Egyesület makroprojekt pályázatát (nem nyertünk) illetve - Horn Györgynek, az AME elnökének biztatásával az ösztöndíjas pályázatot is beadtam.
A felhívás nyomán a 15 jelentkezőből 10 pályamunka került értékelésre (a többi fogadó szervezet hiányában nem volt befogadható). A pontozást és írásos értékelést követően minden egyes jelentkezővel személyes interjúra is sor került – ezek alapján végül 7 ösztöndíjas vehet részt jellemzően 3-4 hónapos programokon a támogató országok (Norvégia és Izland) civil szervezeteinél.
Mivel Egyesületünk - a Közgyűlés határozata alapján - aktív tagja az ECNAIS -nak (European Council of National Associations of Independent Schools - Európai Független Iskolák Szövetségeinek Szervezete), az évenkénti egy-két találkozó során megismerkedtem Margret Pála Ólafsdottirral, az Izlandi Független Iskolák Egyesületének vezetőjével. Őt kérdeztem meg tehát, fogadna-e ösztöndíjasként szervezetében, véleménye szerint volna-e tőlük mit tanulnom, egyáltalán, hogy áll ahhoz a helyzethez, hogy én ott ülnék 3 hónapig a nyakán. Válasz: "I am more than happy to look at our possibilities of co-operation."
A pályázatot - hogy egészen őszinte legyek - az esélytelenek nyugalmával adtam be: Magyarországon, ma, egy 58 éves nő ösztöndíjért pályázik????????????? Gondoltam, megkutatom ezen a módon, van-e bármi relevanciája a Life Long Learning és a Gender Equality, nem beszélve a No Age Limit szlogeneknek.
És nyertem.
Az interjún jó voltam, angolul folyt, nem kerestem a szavakat, nem voltam ideges, minden eszembe jutott, amit elterveztem, kijövet úgy éreztem, ez menni fog.
Jól éreztem.
Innentől kezdve a DemNet szárnyai alatt igyekeztem hivatalos kapcsolati szintre terelni viszonyomat a Hjallastefnan izlandi független iskolai szervezettel, annak munkatársaival, Gudrunnal és Axellel. Nem könnyű hónapokat éltünk át, míg visszakaptuk a közös Intership Commitment-et, a Host Declaration-t aláírva, számlaszámmal ellátva, eredetiben, postán.
De ez is sikerült.
Lakásom még mindig sehol sem volt. Hiába fizettem be magam egy-két izlandi lakáskiadó site-ra, remek lakásokat láttam - a képeken - senki, soha nem válaszolt a megkeresésekre. (Én sem biztos, hogy válaszolnék egy izlandinak, aki becsszóra szeptemberben megérkezik, semmiképpen ne adjam addig másnak ki a lakást, és becsszóra fizetni is fog, messziről jött ember azt mond, amit akar.) (Visszavonom: én válaszolnék.)
Már majdnem kétségbe estem, amikor kiderült, hogy egész Izland Európában vagy a saját országában, de nyaral július-augusztusban, amikor akár 13 fokig is felmegy a hőmérséklet. Ülnek a kiülős kávéházak teraszain, vagy Olaszországban a tengerparton. És valóban: augusztus közepén visszamentek a munkahelyeikre, és elkezdtek foglalkozni a lakásommal, Axelnek épp volt egy kiadó abban a házban, amiben ő is lakik, nem Reykjavíkban, hanem Hafnarfjordur-ban, 15 km-re a fővárostól.
A Hjallastefnan egy levélben kinyilvánította, hogy azt a teljes összeget, melyet a Norvég Civil Alap fizetne szervezetüknek azért, hogy engem fogad, az én lakhatásomra kívánja költeni. (Ez a bejelentés örömet okozott a DemNet munkatársainak, és én nagyon büszke voltam, hogy lám, nekem ilyen barátaim vannak!)
A lakás tehát, melyet Axel ad bérbe nekem, körülbelül éppen annyiba kerül (milyen érdekes!), amennyit a fogadó szervezet a NCA-tól kap.
Azt mondták, a város közepén van, buszmegálló, tengerpart, illetve az az iskola nagyon közel van hozzá, gyalogos távolságra, mely a szervezet legelső, pionír iskolája, a Hjalli. Azt is mondták, hogy itt lesz az én székhelyem, ide fogok nap mint nap bejárni. Innen megyünk meglátogatni a többi iskolát, a másik független iskolai szervezetet, a minisztériumot, és a szervezet központi irodáját is, ahol a különböző szervezeti eseményeket rendezik.
Motto:
Then we just take it the Icelandic way - everything is going to be alright ... just stay in the flow and we cannot plan everything in beforehand :) Margret Pála Ólafsdottir
Tegnap postán föladtam az összes csizmámat és 2 pár cipőt. Most akkor vagy utánuk megyek, vagy itt fogok megfagyni nélkülük.
